Élő membrán - MARINA ABRAMOVIC

A Műcsarnok nagy hatású kiállítással nyitja meg új alagsori kiállítóhelyét, a Mélycsarnokot. A performansz legnagyobb alakja, a szerb származású, New Yorkban élő Marina Abramovic 2008-ban készült műve, Az üresség nyolc leckéje happy enddel öt egyidejű videóból, digitális fotónyomatokból, rajzokból és egy házmakettből áll. A teljes mű eddig csak egyszer volt látható egy genfi galériában; most a Műcsarnok is teljességében mutatja be, sőt még egy filmet is mellékel hozzá, amely a munka születését követi végig.

A család IV (2008)

Egyetlen kortárs művész sem képes olyan intenzíven szeretetet sugározni, mint Marina Abramovic. A legegyszerűbb mozdulatokból, lassan, végtelen türelemmel és odafigyeléssel építi föl a lét értelmét. Megadó, elfogadó gesztusai szinte elviselhetetlen ellentétben állnak a mű témájával: a média és az erőszak kölcsönhatásával. A ?nyolc lecke? Laoszban készült, egy buddhista szakrális hely közelében, az öt videó két-két oldalsó felületén többször is megjelenik a tiszta hegyi vízesés és a laoszi ?lélekfa? sima bőrű törzse, odúval és finoman kapaszkodó gyökerekkel.

A természeti jelenségekből áradó végtelen béke a tudatunk perifériájára szorított tisztaság. De a figyelem fókuszában ? és az öt képernyő középső egységén ? az erőszak képei jelennek meg, ezek is többnyire lassú, nyugodt gesztusokban. A ?nyolc lecke? nyolc egymást követő helyzetjelentés a megszállt házból és körülötte a mezőn zajló ?harci? eseményekről. A gyerekek azt csinálják, amit a világon minden gyerek: játszanak. Élethű kínai játékfegyvereik villognak és berregnek, a felborított székek között röpködő miniatűr harci helikopterek folyton beleakadnak egy-egy bútorba. A kislányok rózsaszín egyen-hálózsákokban alszanak, vagy a padokon gubbasztanak, fegyvert fogva állnak a széken, az egyik képen kiterítve hevernek, mintha egy rajtaütésben egytől egyig legyilkolták volna őket. Videójátékok, akciófilmek tipikus beállításait látjuk ismételni, egy kislány karate-ugrásokkal kombinálja a lőgyakorlatot, egy négyéves gyerek terpeszben a székre áll és egyszerre két fegyverből sorozza a plafont. A mezőn gyakorlat folyik, végtelen lassúsággal lépkednek előre, egyikük őrt áll a kerítésnél, a hátsó tornácon sortűz dördül. Az öt, fríz-szerűen elhelyezett képernyő mellett egy hatodik felület végtelenített videón mutatja együtt ülni az egész fegyveres gyerekcsapatot, középütt Abramovic, szorosan körbeveszik a gyerekek és némán néznek ránk.

Az üresség nyolc leckéje happy enddel (2008)

A képek sora, a lassú, nyugodt, kimerevített pillanatok hatása olyan elementáris, hogy még a munka többi eleme ? a storyboard jellegű vagy vázlatos beállításokat rögzítő rajzok és a mezőn álló ház precízen berendezett, bevilágított makettje ? sem képes megtörni. Hiába kapunk praktikus információkat a megvalósításról, a ?leckéket? végignézve nem zökkenünk ki abból a megtisztult, meditatív tudatállapotból, amihez azok által jutottunk. Sugárzó erővel ég a tudatunkba a fotó, amelyen Abramovic ölében egy fegyverét szorító kislány ül, a művész anyai mozdulatokkal tartja a gyereket, mezítelen lábfejük és a kamerával szembenéző, lágy tekintetük évezredek emberi történetét sűríti magába: gyilkos és áldozat, anya és gyermeke, Madonna és Pieta, élet és halál viszonyai kavarognak ebben a letisztult kompozícióban. Abramovic ? akinek egész életműve arról szól, hogyan képes átereszteni magán a művész eleven teste a világból érkező hatásokat, hogyan lehet a művészet révén megváltani az embert az agresszió, a rombolás, a pusztító ösztönök hatalmától ? ezzel a művével ölbe veszi azt a világot, ami még csak most van születőben. Azt a világot, amibe a mai gyerekek mint folyamatos és megszokott erőszak-folyamba kerülnek bele, és amelyik a média, a fogyasztói kultúra, az intézményesített erőszak révén kiszorítja a lét eredeti értelmét, megtagadja a környezettel való harmóniát, a részvét, az együttérzés fogalmait. Ölbe veszi, hogy elcsitítsa háborgó lelkét, és segít, hogy az oldalsó tablókon megjelenő természeti elemek, a víz, a fa, a felhők szentsége megtisztogassa az ártatlan játéknak tűnő csatamezőt. Jelenléte, a részvét testi kifejeződése oda vezeti az élet energiáit, ahol már majdnem semmi nincs azokból.