Az árnyképszerű szürke?fekete borító ? Örkény István-i leltárral: 2 domb, 1 fa, (kb.) 5 felhő, 2 ember (férfi, ülve) ? ugyancsak a hallgatást, a meditációt, a megfontolt szót ígéri. A szép könyvtárgy (Pintér József tervezte) tipográfiája érdekes és lényegi hatást gyakorol a szabálytalan baráti eszmecserére. Az 1. beszélgetés Bartis ? Kemény címjelölése a ?kövér? és ?sovány? betűtípussal különíti el az 1968-ban, Marosvásárhelyen született író, fotográfus Bartis Attilát és az 1961-ben, Budapesten született költő, író Kemény Istvánt. Előbbi a kérdező, utóbbi a válaszadó. A 2. és 3. fejezetben Kemény ? Bartis a felállás. Mivel azonban a megszólalások előtt már szükségképp hiába keressük a neveket, az egyértelmű különbségtétel ellenére többé-kevésbé feloldódik a két pozíció. Sőt: időnként csak némi visszakereséssel, vagy a betűtípus funkciójának ismételt tudatosításával szabadulhatunk a benyomástól, hogy a beszélgetőknek nincs ellenére, ha ? majdnem negyedszázados baráti kapcsolat után ? alkalmasint fel- vagy összecseréli szavaikat az olvasó. Holott korántsem ugyanazt mondják, viszont félmondatokból, utalásokból, a szövegben alig tükrözhető metakommunikációból is értik egymást; így adják és kapják a labdát.
Nem konfrontáló dialógus az Amiről lehet. Szuverenitását mindkét beszélgető félti, ápolja, évtizedek óta érleli, ám nem henceg vele, s éppen nem a barátjával szemben kívánja látványosan érvényesíteni. Talán örülnénk is valamivel érdesebb megszólalásoknak, a mosolygásig udvarias, derűsen cinkos vallomásoknál, emlékezéseknél, ars poeticáknál diszharmonikusabb összenézéseknek: az olvasó helye van a legkevésbé kijelölve a beszélgetés által.
A szituációs, műfaji, megfogalmazásbeli jelleg már az első lapokon részben magyarázatot nyer. Eredetileg a Litera online folyóirat javaslatára beszélgettek a felek. 2006 folyamán Bartis Attila kérdezte Kemény Istvánt nagyinterjú keretében, 2007-ben fordítva történt. Kötetté 2010-ben szerveződött az anyag. Újabb valóságos és fiktív beszélgetésekkel, kölcsönösen előre megírt feljegyzésekkel. Amiként nyilatkoztak is erről: ??vannak olyan kérdések is, amelyek a kérdezettnek előbb jutottak eszébe, mint a kérdezőnek? (B. A.); ??Attila tömött oldalában volt középen egy mondat, amiről megkérdeztem, hogy ne legyen-e az én kérdésem. Úgy dolgoztunk vele, mint egy irodalmi szöveggel? (K. I.).
Miről beszélget a két íróbarát? A gyermekkortól, az életüket meghatározó helyektől és személyektől kezdve az alkotói eredményekig, kétségekig, ideákig sok mindenről, ami a hasonló könyvekben felmerülhet. (A dialóguskönyvek jóval kisebb hányada keletkezik a beszélgetők egyenrangúsági helyzetéből, mint a lejegyző riporter és testáló híresség eleve hierarchizáltabb kettősének munkájából.) E témakörök száma nem különösebben nagy, de valamennyi elhanyagolhatatlan. Kemény megkésettség-érzése (például a bölcsésztanulmányok előtt a jogi karon eltékozolt évek miatt), Bartis szülőföld- (Erdély-) kötődése és az összes többi tárgy is visszhangra talál a beszélő hallgatójában. Némi meglepetésükre tudnak egymásnak újat is mondani egy negyedszázad után, és nem kell szoronganiuk attól, hogy társalgásuk mesterkéltnek hat (csak annyira, amennyire egy mesterien megformált interjúkönyv nem helyezkedhet el az élőbeszéd regiszterében, csupán felidézheti azt).
Az Amiről lehet két végpontja, a témák satuja: egyik oldalról a szakma (hivatás, mesterség, foglalkozás, pálya), a másik oldalról Isten (Isten neve, nevének leírása, a róla történő gondolkodás). A csipetnyi humort nem nélkülöző dialóg szemhunyorító álvitát kerekít például a prózaíró és a költő munkájának különbözőségéről (?Az író olyan költő, aki prózát költ? stb.). Főleg a harmadik fejezet integrálja a fotográfia műhelykérdéseit is. A hivatás, a mesterség dilemmái visszavetülnek Bartis és Kemény néhány művének keletkezés-, alakulás- és fogadtatás-történetére. Így a beszélgetés az irodalomtörténészek számára is forrás. (Az irodalomra közvetlenül kevésbé tartozó személyes vonatkozások is figyelmet érdemelnek. Kemény István családi tradíciói, nagyapjának, édesanyjának, apjának helytállást, morált firtató megidézései; Bartis költő apjának, fiára megőrzött tárgyakat örökítő édesanyjának szereplése.)
A más kérdésekhez hasonlóan túl nem beszélt Isten-problematika lecsapódása jelezheti, miként gyűrűzik egy kérdéssor más kérdéssorok irányába. ?Félve szokás leírni [Isten nevét]? ? mondja Kemény Bartisnak, s hogy ?Az Úristennel pörölsz egész életműveddel?. Félve leírni Isten nevét? Bartis válasza: ?Nézd, a szabadságom sokkal fontosabb annál, semhogy valóban figyelembe tudjam venni az éppen aktuális divatokat, szokásokat, elvárásokat. És ez ugyanúgy vonatkozik az Úristenhez való viszonyomra, mint mindarra, amit a giccsről, morálról, politikáról, nemiségről, bármiről gondolok. Ha egyáltalán van esélyem a szabadságra, akkor annak talán ez az egyik legfontosabb záloga. Hogy amíg egy mód van rá, addig lehetőleg nem adom be a derekam külső elvárásoknak. És erre, valljuk be őszintén, mindig van mód?.
Két szabadság beszélget a könyvben. Két öntörvényű, pulzáló szabadság. Elég Bartis Attila és Kemény István a könyv publikálása óta tett nyilatkozatait fellapozni, nyilvános szerepléseik tanulságait számba venni, hogy vélhessük: a kötet rögzítette álláspontjaik is módosulhattak (akár a futólag, de markánsan érintett politikai-társadalmi helyzet fejleményeinek hatására), személyes emberi és írói státusuk (ön)megítélése is változhatott. De nem változott két szabadság találkozása. Bartis, többek között A séta írója, és Kemény, többek között az Élőbeszéd írója ? miközben bizonyára többet ültek, mint sétáltak, és többet írtak, mint élőbeszéltek ? az Amiről lehet dialógus-metszéspontján találkozott.
A mindkettejük munkásságát a középnemzedék élvonalában becsülő olvasó polcára helyezi a kiadványt. Talán a B betűhöz, talán a K betűhöz. S felötlik benne: tíz év múlva folytatni kellene a párbeszédet. Az idő elrendezi, kik lesznek majd annak az olvasói.
