 |
1959-ben jött létre a Balázs Béla Stúdió, fiatal filmkészítők csapata állt össze, hogy afféle korai Dogma-csoportként olcsó, új nyelven beszélő, nekik tetsző mozikat csináljanak. Játékfilmet, kisfilmet, dokut, kicsiben és nagyban kikísérletezzék a maguk nyelvét, a fősodor mellett, azzal párhuzamosan. A Kádár-kor kultúrpolitikája persze nem hagyhatta, hogy független módon működjenek, de az állandó kontroll azzal is járt, hogy sokan odafigyeltek rájuk. Itt születtek meg a hatvanas, hetvenes évek legizgalmasabb magyar filmjei, innen indult Szabó István és Tóth János, Ragályi Elemér és Sára Sándor, Gábor Pál, Grunwalsky Ferenc vagy Tarr Béla. A hetvenes években itt születtek a magyar avantgárd képzőművészek filmjei, Maurer és Erdély, Najmányi, később Bódy Gábor vagy Wahorn alkotásai. Gyűjtő és befogadó közeg volt, alacsony költségvetéssel és magas szabadságfokkal, ahol bőven lehetett meríteni a hivatalos szférából kisöpört, kellemetlen témákból, ahol a kor arca smink nélkül, a maga bonyolult összefüggéseivel együtt jelenhetett meg.
 |
Az a nemzedék, amelyik mostanában lett nagykorú, minderről az örökségről semmit sem tud. Pedig a BBS története az 56 utáni évektől a rendszerváltásig és kicsit tovább is tartott, az utolsó filmet 2003-ban forgatták. Azóta pincékben, raktárakban, zárt dobozokban hányódnak a filmek, az ötven év alatt 271 rendezővel készült 511 film túlnyomó többsége kihullott a köztudatból, míg jó párat a nemzetközi filmkrónikák is jegyeznek. Még néhány év, és a filmszalag romlásával az egész anyag szecskává lesz, ha nem fog össze a Műcsarnok, a BBS alapítványát a semmiből visszahozó Kodolányi Sebestyén és a Magyar Nemzeti Filmarchívum, hogy több éves munkával digitalizálja az örökséget. Az életmentés még mindig folyik, közben megjelent az első dvd, amelyen már a nézőkópiánál jobb, szinte tökéletes minőségben hozzáférhető néhány BBS-mozi, és lassan, ahogy a pénz csordogál, jön a többi is. A digitalizált anyag bárki számára elérhető a Műcsarnok BBS-archívumában.
 |
És most itt a nagy kiállítás is, amit Páldi Lívia kurátor a legjobb eszközökkel tálalt. A termekben ugyanis nem egy filmstúdió története bontakozik ki - persze az is, hosszas kronológia vezeti be a látványelemeket és megtudunk mindent, ami ilyen szinten szövegszerűen befogadható -, hanem a közeg, elevenen, személyesen, izgalmas és intim részleteiben. Csoszó Gabriella könyvespolc-fotósorozata és Bodó N. Sándor "nyomógombos kortérképe" a legelső térben pontos definíciót adnak: a szín Budapest alternatív kulturális élete, a kádári kultúrpolitika tűréshatára környékén. Beljebb rögtön a sűrűjébe kerülünk. Közösségek, bulik, találkozások és figurák, színház és film érintkezései, a filmek témáját adó események és a körülöttük zajló sajtóviták, a hivatalos kritika és a szubjektív vélemények, rajzok és levelezőlapok, melyeken filmszalag módjára rögzült a kor egy-egy intimebb pillanata, vizuális naplójegyzetek és kinagyított filmkockák. Az óriási anyagból jól áttekinthető, érzékeny és nagy hatású tárlat jött létre, szenzációsan formált terekkel, jó ritmusban adagolva vetített film és látvánnyá alakított dokumentáció, privát és közösségi élmény arányát. Azzal, hogy ízlésvilága nem hozza be a korabeli életérzés közhelyeit, az emlékezet mélyrétegeihez nyúl, az eleven nyersanyagot emeli át a mába. Nem filmek sorát kapjuk, hanem maga a kiállítás válik egyetlen műalkotássá, aminek részei a filmek is, a kor is, az emlékezés is.
