Játszott filmben, sorozatban, de legfőként színpadon csíphetjük el, az Újvidéki Színház produkcióiban. „A játék az egyik lételemem. Imádok játszani. Az élet minden területén” – mondja magáról. Színpadi szerepein kívül volt már étteremtulajdonos, pályázatíró, most pedig egy mosolybomba kicsi lány anyukája, ezért egy ideje nem játszik, a következő évadtól vállal új szerepeket.
Hamarosan visszatérsz a deszkákra. Van ilyenkor az emberben egy kis izgalom?
Van bennem egy kis izgalom, s kíváncsiság is, hogy hogy fog majd ez menni, de egyelőre elhessegetem ezt az izgulósdit. Van most mivel és kivel foglalkoznom. Amikor gyermek érkezik az ember életébe, a gondoskodás körül forog az anyai agy. Hogy ezt ki tudom-e kapcsolni egy előadás, vagy próba idejére? Remélem, hogy igen.
Várod már, hogy újra játssz, vagy jó lenne egy kicsit még kitolni ezt a visszatérést?
Nem a színpad, a reflektorfény, a szerepek hiányoznak, inkább a kollégák, a megszokott közegem, amiből Viola érkezésével teljesen kiszakadtam. Az, hogy ülsz az öltözőben, előtted a sminkkészlet, csinálják a hajad, öltözöl a jelmezedbe, aztán hallod, amint ülnek be a nézők, egyszer csak elsötétül a nézőtér, megdobban a szíved, és kezdődik az előadás. Jóleső érzéssel tölt el, ha ez eszembe jut. Az elmúlt nyolc évben nem voltak igazán nagy színészi feladataim. Most új szelek fújnak, kíváncsian várom az új repertoárt, az új szerepeket.
A színház mellett létrehoztatok egy független társulatot is, ez a vArt klub vajdasági művészi társulat. Egyik előadásotok a Maradok maradni, a másik pedig az Egy város monológjai. Milyen indíttatásból alakultatok meg?
Volt egy csomó ötletünk, azt mondtuk, miért ne csinálnánk akkor meg? Egy kis plusz kereset, közös alkotás, meg kell érte dolgozni, hisz mi találtunk mindent ki, mi készítettük el, szerveztük le hol és hogyan játszhatjuk. Művészként jó belekóstolni a színházcsinálás különféle oldalaiba. A Tanyaszínházban is szerettem ezt. Nem volt egyszerű munka, de hozzátesz az ember létezéséhez szakmailag és emberként is.
Sok nagy klasszikus női szerepet eljátszottál már, de láttunk kísérletezőbb szerzői projektumokban is. Könnyebb a mindenki által ismert karakterek bőrébe bújni?
Nehéz a mások által már zseniálisan eljátszott szerepek után hozzáfogni egy nagy klasszikushoz. Ilyen volt számomra például Lucifer alakja Az ember tragédiájából, amit ráadásul főleg férfiak játszanak. Egyébként én haragszom, ha a női szerepeket férfiak játsszák. Tudom, hogy a színház szabad terület, s a különféle koncepciókhoz különféle játékmódok szükségesek, de engem ez akkor is bosszant.
Szerbül már többször játszottál, legutóbb Boris Liješević rendezésében Az ember ára című előadás főszereplőjét. Nem az anyanyelveden játszani számodra mennyire nehezítő körülmény?
Ez volt a legnagyobb feladat, amit szerb nyelven meg kellett oldanom. Tudok szerbül gondolkodni, de akcentussal beszélek, ezen még kell dolgoznom. Talán erre megy el a legtöbb idő, vigyázni, hogy jól hangsúlyozzak. Egyébként a színjátszás színjátszás marad, akármilyen nyelven zajlik is. Egy bonyolult szerepem van, s arra koncentráltam, hogy ezt a lehető legjobban átfolyassam magamon, s megmutassam a színpadon.
Boris munkamódszerében nagy hangsúlyt kap a pszichodráma. Te szereted ezt a fajta elemzős, beleásós munkafolyamatot?
Attól függ. Ha lila köd, akkor nem. Ha belemagyarázzuk az ezotériát oda, ahol nincs is, akkor zavar. Amikor megpróbálunk a mélyére ásni egy-két karakter lelki világának, gondolkodásának, az más tészta. Amit Borisszal végzünk, az kutatómunka, ami nem mindenkinek fekszik, s nem is kell mindig erőltetni. Ő így dolgozik, s megesik, hogy a kollégák agyára megy, mert nem tudnak menni vele. Kellenek hozzá bizonyos körülmények, s nálunk minden adott volt: a csapat, az anyag, amin dolgoztunk, minden összeállt. Szerintem nagyon jó előadás született belőle.
Volt szerep, amivel nagyon meg kellett küzdened?
Egyik legtraumatikusabb élményem A mizantrópban Céliméne szerepe. Nagyon nem ment, amit a rendező, Anca Bradu tudatott is velem. Ültem a bemutató előtt az öltözőben, sírtam, s azt hajtogattam, hogy nem tudok kimenni a színpadra. De bizony ki kellett menni, el kellett játszani, és a sors fintora, hogy éppen ezért a szerepért jelöltek először Pataki Gyűrű-díjra. Máig nem értem. De egy Berzsián és Didekit sem volt könnyű megalkotni, melyet Mezei Kinga rendezett. Némafilmes karakterekből megoldani a szerepet…volt benne melónk elég. De ez általában ilyen. Egy próbafolyamat során többször elkeseredsz és fellelkesülsz. S olyan is van, hogy csak a sokadik játszás után kezdesz lelkes lenni.
Palics és Szabadka után Újvidékre költöztél, most pedig Adán van a bázisod, házzal, s egy nagyon szép kis udvarral. Ez azt jelenti, könnyen mondasz búcsút egy-egy lakhelynek?
Nem változtatok könnyen, be tudom magam fészkelni a városba, vagy a város fészkeli be magát belém. Sokáig azt hittem, Újvidéken fogom leélni az életem, de a férjem adai, s itt vettünk házat. Reálisabbak az árak egy kisvárosban, mi pedig mindenáron házat szerettünk volna, nagy udvarral. Érdekes, hogy ez a döntés nagyon könnyen született meg. Mostanában néha érzem, hogy elszakadtam az előző életemtől, nem értem, hová tűnt mindenki, de azért jól esik ez a béke és nyugalom a kislányommal az adai otthonunkban. Palicsra vagy Szabadkára nem szerettem volna visszaköltözni, hisz az valahogy a gyermekkort jelenti, ahonnan kiszakadtam és megkezdődött a felnőtt életem, egy másik út, másik városban. Szabadka most nosztalgiaforrás, ahová sokat járunk látogatóba, Édesanyámnál igen jó sorunk van. (Nevet.)
Te is sokat hozol magaddal az otthon tanultakból. Van olyasmi, amit biztosan meg szeretnél tanítani a lányodnak?
Szeretném neki a lehető legtöbb lehetőséget felkínálni, aztán majd ő választ. Nem vagyok az a fajta szülő, aki mindent ráhagy a gyerekre, de nem is szeretném semmilyen irányba erőltetni. Március 27-én született, a színház világnapján, ami persze nem jelent semmit. (Nevet.) Kiskorától sok hangszer veszi körül, apja, anyja színész, aki sokat énekel neki, de ott a matekos nagyapja is, lehet, őt éppen az fogja később érdekelni. Egyelőre a bohócénje van előtérben.
Gazsó Orsolya Nekem Pilinszky című videós sorozatában együtt szerepelsz Violával. Ezek szerint nem rejtegeted a nyilvánosság elől.
Sőt, majdnem filmszínésznő lett belőle pár hónapos korában. Egy filmjelenethez szükség lett volna egy kisbabára, s egy ismerősöm hívott fel, hogy benne lennénk-e. Bólintottam, de végül nem jött össze. A közösségi oldalakra nem töltögetem fel naponta a gyermekem csodásabbnál csodásabb fotóit, nem szeretnék like-vadászatba fogni a képével, de eldugni sem szeretném. Nem is nagyon lehet (nevet). Itt van közöttünk, az életünk része, szeret társaságban lenni, és felhívni magára a figyelmet.
A mai pályakezdőknek ugyanolyan lehetőségeik vannak, mint mondjuk nektek volt anno?
Kicsit más most a helyzet. Én még be sem fejeztem az akadémiát, már volt munkahelyem. Ehhez képest a párom, aki fiatalabb tőlem, már öt éve vár egy bejegyzett munkahelyre. Szerződéses alapú együttműködések léteznek a színházzal, biztos munkahely kevés van, ami félelmetes. Szóval cudar dolga van a frissen végzett színészhallgatóknak. A magyar színházaknál van egy bizonyos számú munkahely, s ezek már be vannak töltve. Várni kell, hogy valaki nyugdíjba menjen, vagy csoda történjen. Kevés a színház, s kétévente jönnek ki az új kollégák az Akadémiáról. Nem tudom mi a megoldás. Talán a magánakciók. Persze sokkal kényelmesebb egy állandó munkahelyen csücsülni, mennek az évek, dolgozol, amennyit dolgozol, rendszeresen jön a fizu. A másik oldal nehezebb, de kreatívabb, hisz mindent neked kell csinálni. Éberen tartja az ember kreativitását, s az is jobb, mint nem csinálni semmit.
De nem feltétlen látom a színészhallgatókon, hogy kaparnának munkahelyek után, kicsit a sült galambra való várakozás zajlik. Ha jön, szuper, ha nem, akkor majd feladjuk. A rádióba nemrég kerestek drámaszerkesztőt. Igaz, ez nem színpad, inkább háttérmunka, de munkahely, aminek van köze színházhoz. El kell vállalni, aztán majd megtalál valami színpadi dolog. Mégsem harapott rá senki. Én szerencsés voltam, azonnal kaptam munkát is, szerepeket is, nem kellett kilincselnem. De dolgozni kellett nekem is, hogy megmutassam, ki vagyok, hogy a legjobbak között legyek, a legjobb formám hozzam, s ne hibázzak.
Emina, van az életedben olyasmi, amit így visszagondolva rá, máshogy csináltál volna?
Igen, van. De nem mondom el, mi az. (Nevet)
Portréfotók: Szerda Zsófi
