Francia igen
A francia parlament a szenátusi végszavazással hétfőn este elfogadta az örmény népirtás tagadásának tiltásáról szóló törvénytervezetet, ami jelentős diplomáciai válságot robbantott ki Párizs és Ankara között. A nemzetgyűlés által egy hónappal ezelőtt megszavazott javaslatot a felsőház 127 igen szavazattal, 86 ellenében hagyta jóvá. Miután a szenátus nem változtatott a szövegen, a törvény megsértőire egy évi elzárás és 45 ezer eurós pénzbüntetés lesz kiszabható.
Jelenleg 21 ország van a világon (az Egyesült Államok 43 állama járt el hasonlóképp), amely népirtásnak tartja az Oszmán Birodalom területén 1915 és 1923 között, az örmény kisebbség sérelmére elkövetett tömeges jogsértéseket. Törökország érthető módon nem tagja ezen országoknak, Ankara az 1915-ös gyilkosságokat kizárólag a háború következményeinek számlájára írja, s a háborús káosszal magyarázza. Az ENSZ emberi jogok bizottsága 1985-ben, az Európai Parlament 1987-ben ismerte el az örmények terhére elkövetett népirtást.
Élet az Oszmán Birodalomban
A mai Örményország területét a 15-16. században hódították meg az oszmán-törökök. Az örmények jórészt a keleti tartományokban, zömük falvakban, távol a városi központoktól élt, s úgynevezett milletibe szervezték őket. Bizonyos szabadságot ugyan élvezhettek, de általánosságban elmondható, hogy az örményeket a többi kereszténnyel együtt másodrangú alattvalókként kezelték. Egy átlagos örmény keresztény gyermekadót (devshirme) fizetett, a katonai szolgálatot pénzen váltotta meg, s mivel a hadseregből többnyire kizárták, fegyvert nem viselhetett, ráadásul sok helyen csak vallási szertartás során használhatta anyanyelvét, bíróság előtt nem tanúskodhatott muzulmán ellen és gyakran kellett speciális büntetőadót fizetnie. Az örmények elnyomását a három európai nagyhatalom, Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország is szóvá tette, s ugyan az Oszmán Birodalom hitet tett a kisebbség helyzetének javítása mellett, nem sok előrelépés történt: a fennen hirdetett tanzimat (újjászervezés) csak a gazdasági változásokra terjedt ki.
Az örmények öntudatra ébredése csak az 1860-as, 1870-es években történt meg (innen az elnevezés: hű nemzet, azaz milleti sadika). Az 1877-78-as török-orosz háború után Oroszországban látták meg szabadságuk garanciájának letéteményesét, de még a berlini kongresszuson is csak az autonómia hangoztatásáig jutottak el. De miután kiderült, hogy az oszmánoknak az örmények sorsának jobbra fordítására vonatkozó ígérete írott malaszt maradt, a diaszpóra (értelmiségi) tagjai is megmozdultak, s különböző pártokba és társaságokba tömörülve próbálták az otthon élők ügyét előbbre vinni. A birodalom létét fenyegető krízis idején az ellenséges oroszok által támogatott, autonómiát, egyenlőséget, fegyverviselési jogot követelő örmények a török kormányzat szemében a legsúlyosabb hazaárulást követték el: megbízhatatlan, ellenséges kisebbséggé váltak.
A Porta az örmények lecsendesítésére a hamidije lovasságot vetette be, a főleg kurdokból álló félkatonai szervezet kíméletlenül leszámolt az oszmánok provokációjára kirobbant felkelések résztvevőivel. 1895-ben Konstantinápolyban és az örmények lakta keleti provinciákban féktelen öldöklésbe kezdtek az ellenállást csírájában elfojtani igyekvő török hatóságok, aminek egyes becslések szerint akár 300 ezer örmény is áldozatul eshetett.
1908-ban felcsillant a remény, hogy az örmények végre egyenlő bánásmódban részesülhetnek, mikor a Szalonikiben állomásozó török harmadik hadsereg puccsot hajtott végre II. Abdul Hamid szultán ellen. Az ifjútörök mozgalomhoz tartozó tisztek célja "Európa beteg emberének" meggyógyítása, az európai normák megszilárdítása, a birodalom modernizálása volt. A mozgalom két szárnya, a liberális konstitucionalisták és a nacionalisták véleménye különbözött az örmények jogállásának megítélésében: a két csoport az 1902-es párizsi kongresszuson azonban dűlőre jutott a kérdésben, s az előbbiek befogadó, a kisebbségi jogokat biztosító álláspontja kerekedett felül. A sors fintora, hogy a nacionalista-technokrata ifjútörököket örmény szövetségeseik sokáig pénzzel támogatták, hiszen az általuk liberális reformernek gondolt új kormánytól várták az örmények jogainak biztosítását.
Török Trianon, deportálások, halálmenetek
Az Oszmán Birodalom a 20. század elején gyakorlatilag kiszorult Európából: az Osztrák-Magyar Monarchia 1908-ban annektálta az évtizedek óta megszállás alatt tartott Boszniát, 1911-ben az olaszok elfoglalták Líbiát, az első balkáni háborúban pedig elveszett Albánia, Macedónia és Trákia. Az ifjútörökök válaszút elé kerültek: a kérdés az volt, hogy a megmaradt arab tartományok pániszlamizmusára vagy a homogén nemzetállam nacionalista jelszavára hivatkozva építsék újjá a több sebből vérző, egykor szebb napokat látó birodalmat.
A két, egymással versengő nézet közül az utóbbi tört magának utat. A török hatóságok már 1914-ben megkezdték propaganda-hadjáratukat, amelynek legsúlyosabb állítása az volt, hogy az örmények magát az Oszmán Birodalom létét veszélyeztetik: szövetkeznek az ellenséggel, felkelést terveznek Isztambulban, s likvidálni akarják a CUP (Egység és Haladás Bizottsága) vezetőit. 1915. április 24-én (Vörös Vasárnap) a genocídium "felvezetéseként" 250 örmény értelmiségit és közösségi vezetőt tartóztattak le, akiket később deportáltak; ez a dátum egybeesett a szövetséges csapatok (angol, ausztrál, új-zélandi) Gallipollinál történt partraszállásával.
1915 elején a török vezetés hármas fogata, Enver, Talaat és Dzsemál titokban komplex, az egész birodalomra kiterjedő tervet dolgozott ki, amelynek célja az örmény közösség erőszakos kitelepítése és szisztematikus megsemmisítése volt. A tömegmészárlások válogatott kegyetlenséggel zajlottak: egész falvak lakosságát égették halálra, sokakat vízbe fullasztottak, míg másokat megmérgeztek.
Több szemtanú egybehangzó állítása szerint erőltetett halálmenetekben küldték keletre az otthonukból erőszakkal elüldözött örményeket. A mai szíriai és iraki határ mentén 25 megsemmisítő tábort is felállítottak, de ezeket 1915 végére kiürítették. 1915. május 29-én fogadták el a deportálások átmeneti rendelkezéséről szóló törvényt (Tecsír-törvény), amely szabad kezet adott a politikai és katonai vezetésnek az örmények deportálásában. Szeptemberben arról is törvény született, hogy az örmények által hátrahagyott vagyonra az oszmánok rátehetik a kezüket. A deportálások októberben fejeződtek be.
Az oszmánok barbár cselekedetei példátlan nemzetközi tiltakozást váltottak ki szerte a világban, az amerikai New York Times című napilap szinte naponta tudósított az eseményekről, amelyeket Theodore Roosevelt amerikai elnök a "legnagyobb háborús bűnöknek" nevezett, de felemelte a szavát Winston Churchill brit miniszterelnök, valamint az USA törökországi nagykövete, Henry Morgenthau is. Az első segélyszervezet is amerikai kezdeményezésre született meg, az American Committee for Relief in the Near East-et a deportálásokról érkező első hírek után, 1915-ben hívták életre, s már az első évben 132 ezer örmény árva után gondoskodott.
Az áldozatok pontos számát csak megbecsülni lehet, az erre vonatkozó adatok széles skálán mozognak, a néhány százezer főtől egészen a több millióig terjednek.
Megtört a jég
Óriási áttörésnek nevezte a francia parlament döntését Nagy Kornél történész-armenológus. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont munkatársa kérdésünkre válaszolva elmondta, a parlamenti szavazás nem hűti le a francia-török kapcsolatokat, csupán néhány hónapos "haragszomrád" várható, mivel mindkét oldal szem előtt tartja saját gazdasági érdekeit. Nagy Kornél szerint a végszavazásban nagyban közrejátszhatott a politika is, lévén hogy az újrázni kívánó Nicolas Sarkozy köztársasági elnök jobboldai pártja, az UMP támogatója között sok az örmény, akiknek a lobbiereje még az amerikai örmény közösségénél is erősebb. A történész hozzátette: annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban több örmény származású állampolgár él, közöttük sokkal nagyobb a széthúzás, mint a jobb érdekérvényesítő képességgel bíró franciaországi örményeknél.
A jelenleg is folyó kutatásokról szólva Nagy Kornél kiemelte a Los Angeles-i UCLA-n folyó munkát, amely új megvilágításba helyezheti a népirtásról folyó diskurzust, mivel ma már elérhetők azok a kongresszusi iratok, amelyek többek között az "örmények Schindlere", Morgenthau tevékenységébe engednek betekintést. Nagy Kornél az isztambuli levéltárak megnyitását tartja a vízválasztónak, de erre belátható időn belül nem fog sor kerülni. A két ország értelmisége ugyan közeledik egymáshoz, de a politikusok hajthatatlanok, pedig az örmények már nem is beszélnek a kárpótlásról ? tette hozzá a Múlt-kornak nyilatkozó történész, aki szerint a népirtásban lemészárolt örmények száma akár a duplája (3 millió) lehet a kaukázusi országban félig-meddig hivatalosnak számító adatnak (1-1,5 millió).
