Zoe Scofield koreográfus és Juniper Shuey videóművész Repedések című darabjában vetített testek bújócskáznak a táncosokkal. Hét függőleges tábla áll a színpad hátterében, melyek vetítési/tükröződési felületként és paravánként egyaránt szolgálnak, a színpadot a nézőtértől pedig egy áttetsző anyag választja el. Sokszoros tükröződésben-torzításban jelennek meg hát a testek, sőt, olykor egy-egy vetített alak vagy árnyék egyenesen belopakodik a tánctérre. A vetítés díszletként is funkcionál, egyszer hullámzó fekete ábrák között táncolnak a szereplők, máskor éles csíkok szelik át a padlót, vagy éppen havazásra emlékeztető, lágy szemerkélő foltokból válik ki rezgő erőtér, majd éles körvonal, mely leginkább arra emlékeztet, ahogy a vasszemcséket összerántja a mágnes.
Ez a vizuális játék elég látványos, de erre szükség is van, mert a testszínű pólóba öltözött táncosnők kissé haloványabbak, pontatlanabbak a vártnál. Azok a jelenetek igazán élők, amikor a szereplők kapcsolatba lépnek klónjaikkal, például a paravánok mögött elhaladva a vásznakon vetített másuk veszi át a helyüket. Eredeti és másolat, személy és hasonmás viszonya felborul, ebben az illuzórikus világban az utóbbiak könnyen az előbbiek helyére léphetnek.
Mi lesz a hagymából, ha lehántjuk a rétegeket, mi lesz a személyiségből, ha megfosztjuk szerepeitől? Marad-e valamilyen központi mag? Réti Anna és Újvári Milán egy körülbelül 50 kg-os ruhakupac segítségével erről morfondírozik.
A színpadon hatalmas, színpompás ruhakupac, a plafonról akasztók lógnak, tele holmikkal - amott egy csíkos pizsamagatya, emitt egy sorozat ing, de egy alkalmi ruhácska is lengedez a távolban -, amikor egy fehér ing a háttérben hirtelen önálló életre kel. Újvári Milán bujkál az ing alatt feketében, beleolvadva a háttérbe, maga elé téve a fehér, gyűrt ruhadarabot. A Fregoli-szindróma, azaz nem a ruha teszi az embert felütése ellenponttal indul, egy olyan világba csöppenünk, ahol igenis a ruhák használják-alakítják-birtokolják az embereket, és nem fordítva. A méretes, puha ruhahalom olyan, mint egy ágy, amibe bele lehet dőlni, de el is lehet bújni alatta, és rumlis karácsonyfaként újra felbukkanni, vagy akár vakondtúrásokat is lehet képezni benne. Egy piros ruha életre kel, és "meglékeli" Réti Anna hátát, egy barna dívaruha, a hozzá illő platformcipővel botladozásra kényszeríti, egy túlméretezett dzseki szinte elnyeli, egy férfiing pedig fura, kétcsápos lénnyé varázsolja. Újvári Milán is átlényegül, egyszer egy lengedező szürke ingben bújik el, pattogva, mint egy labda, máskor meg egy közös nadrágba, ingbe bújik a táncosnővel.
Kreatív, meghökkentő ötletek tucatját szórják szerteszét nagyvonalúan a táncosok (a két előadón kívül még két alkotó vett részt a közös munkában: Claudio Stellato és Amos Ben Tal, aki a zeneszerző is egyben), a jelmez Szűcs Editet, a díszlet Rácz Dórát dicséri, bár jelen esetben kicsit zavarba ejtő megtippelni, hogy az ezernyi ruha közül melyik kinek volt a reszortja.
A szereplők maximálisan egymásra vannak hangolva, néha egyenesen olyanok, mint a civakodó testvérek, máskor meg egyetlen szellemes, improvizatív játékfolyamnak tűnik az egész előadás. Azon túl, hogy a mozgást izgalmasan befolyásolják az egyes, nem éppen rendeltetésszerűen felvett ruhák, eltüntetve testrészeket, és könnyedén deformálva az emberi alkatot, a darab némi lélekbúvárkodásra is alkalmat ad az alkotóknak.
A szereplők maximálisan egymásra vannak hangolva, néha egyenesen olyanok, mint a civakodó testvérek, máskor meg egyetlen szellemes, improvizatív játékfolyamnak tűnik az egész előadás. Azon túl, hogy a mozgást izgalmasan befolyásolják az egyes, nem éppen rendeltetésszerűen felvett ruhák, eltüntetve testrészeket, és könnyedén deformálva az emberi alkatot, a darab némi lélekbúvárkodásra is alkalmat ad az alkotóknak.
Az előadás egyik legkedvesebb része különben Annáról, az "XS-es személyiségről" szóló öndefiníció, egy irigylésre méltóan szokatlan, üde, friss humorú szöveg, tele rafinált szójátékkal: csak gratulálni lehet érte. Réti Anna az első koreográfus, aki valóban roppant lebilincselően, szórakoztatóan ír, Újvári Milán pedig ál-dadogásokkal adja vissza a szövegben bujkáló szorongást.
A ruha ugyanis nem csak mint a mozgást befolyásoló speciális jelmez, de mint gyakran váltogatott homlokzat, mint szerep, mint pajzs szerepel, mely egy idő után egyszerűen benyeli tulajdonosát. A Fregoli-szindróma egyfajta önfelszabadítási folyamat is, mely segít leválni a ruhák által szimbolizált szerep-elvárásokról, nem véletlen, hogy a két táncos végül semleges, szürke-fekete alsóruhában sétál ki.
