Nem volt persze flitteres öltöny meg gitártörés a Dig, Lazarus, Dig!!! című lemezbemutató turné hétfő esti koncertjén a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán, csak éppen a lassabb, ringatózós, balladisztikus daloknál több volt a felszabadult és ritmusos. Élénk rockzenekart láthattunk a színpadon megint, jaggeres mozgású, szexi frontemberrel, aki egy szép napon arra ébredt, hogy állig érő, fekete, tömött, népies bajsza van, és kissé már kopaszodik. Mi tagadás, nehéz megszokni egy kultuszfigura, sőt rock-ikon arcán az ilyen feltűnő változásokat, de a zenét és az összekötő szövegeket hallva, nem akadhattunk fel ilyen apró részleteken.
Nick Cave több változáson is keresztül ment eddigi pályája során, kezdte melbourne-i bőrgatyás, ösztönös punkként, majd érzelmesebb szövegekkel és vallási felhangokkal egy drogos, kissé zilált jezsuita pap külsejével hódított, mint a Birthday Party frontembere. Egy nagy széthullás után Nick Cave & The Bad Seeds néven reinkarnált a csapat, amellyel 1996-ban adta ki a gyilkosságokról szóló Murder Ballads című albumot, amelyről például a Where The Wild Roses Grow elhíresült, de hiába követelte a közönség a mostani koncerten, nem volt hajlandó eljátszani, és ezért nagyon hálásak vagyunk neki. Az életrajzi és vallási témájú dalokat sem erőltette, a hallgatóival ellentétben, meg gospel kórus sem volt, csakis hamisítatlan rockzene, meg néhány elképesztő figura a színpadon. Az előző Grinderman album óta így maradtak, benne a rockzenében, hol dúsabb, hol ritkább szőrzettel, de Martyn Casey kitartóan basszusgitározik, Jim Sclavunos a dobok kezelésével alapoz, Warren Ellis pedig a preparált hegedűjével fetreng, mintha most végezne éppen egy gyorstalpaló sámántanfolyamot. Mit mondjak, viccesek és szexisek is így.
Nick Cave sajátos hangja, énekmondása és libidóborzoló koreográfiája tette leginkább emlékezetessé az estét, azaz a korán kezdődött koncertet, amit az elején még a nyári fesztiválok hangulata lengett körül, aztán lement a nap, és igaza lett az énekesnek, sokkal jobban nézett ki sötétben a zenekar. A címadó dal története néhány évtizeddel ezelőtt játszódik: Lazarus feltámad, és Larry néven bejárja Amerikát, majd karriert épít, aztán meg újra lecsúszik, és visszatemeti magát. Mondhatni, Nick Cave-re jellemző szövegfordulatokból állnak az új album számai is, élettörténetek, fényes és sötét oldal példázatok, nem áll távol tőlük a bibliai értelmezés, de pörgős rákendrollba van csomagolva mind. Egyszerű, gitár alapú rockzenébe, és nincsen is olyan nagy különbség a számok intenzitása között, ha a Today's Lessont, vagy az
Albert Goes Westet hallgatja az ember, de érezhető, hogy jól fel van építve a program, és eléggé egyenletesen teljesítenek. Amikor lankad a hangulat, olyan egy óra eltelte után, eljátsszák a Ship Songot és akkor megnyugszik végre mindenki lelke, mert a közönség együtt énekelhet a kedvenceivel. A Night Of The Lotus Eatersre már mindenki táncol, pedig nincs is benne semmi slágergyanú, csak éppen kellemes. Kétszer tapsolta vissza a közönség a produkciót, Nick Cave meg elégedett volt Budapest teljesítményével, bár folyamatosan osztotta a népet, hiper-exhibicionista módon, hol mozdulatokkal, hol verbálisan. Amolyan örök lázadó, hívő polgárpukkasztó jelenleg is, aki nem öregszik, és nem felejt.
A szabadtéri színpad elől a koncert végén sem akart távozni a nézők hada, komfortosan érezték magukat, nézték az esti járatok meg a denevérek röptét, és befejezték az idefelé úton elkezdett régi történeteiket.
