Ha arról beszélünk, hogy hazai kulturális exportcikk-értelemben ?a zászlóshajó mindenképpen a zene, valamint a táncművészet?, akkor ? maradva utóbbinál, hiszen most táncról írunk ? fiatal, komoly küzdelmek árán talpon maradó együtteseink közül számosra asszociálhatunk azonnal. E mozgékony társulatok világszerte, figyelemre méltó gyakorisággal lépnek fel hosszú évek óta: kapósak és keresettek. E körbe tartozik a Bloom! kollektívája is, mely már előző két produkciójával (City, Tame Game) is alaposan bizonyított. A társulat a következő negyedévben például Brémában, New Yorkban, Philadelphiában és Londonban lép fel. Emiatt, s a korábbi műveiket övező elismerések okán, fokozott érdeklődéssel várhattuk legfrissebb bemutatójukat, a Közel a véget.
Fanyar játék részesei lettünk, melyben a(z elhúzódó) gyerekkor fantáziaképei, emléktöredékek, stílusparódia, a misztikum jegyei egyként szerepet kaptak. A jelenetfüzérként építkező koreográfia remek előadói (Dányi Viktória, Jamila Johnson-Small, Molnár Csaba, Moreno Solinas, Igor Urzelai és Vadas Zsófia Tamara) közt a korábbi darabok táncosai mellett újakkal is találkozhattunk ? ez is érzékelteti a Bloom! nyitottságát, egyszerre társulati és produkciós jellegét.
A Közel a vég állandó körforgás, szerepcserék, átrajzolt helyzetek vázlatfüzete, melyben jórészt erős kontúrral, élénk színekkel vázolt figurák, képek sorakoznak. Néha csak egy tengely, egy sziluett, máskor részletgazdagabb kroki kerül szemünk elén, míg forgatják nekünk a lapjait. A kreatívan használt fények, Alberto Ruiz Soler tarkabarka zenei anyaga ? mely sajátos módon keveredik az olykor a színházterembe beszüremlő, s a gyakori csendekben jól hallható utcazajokkal ? izgalmas atmoszférát teremt akkor is, ha hosszan üres a színpad. Mert volt példa erre is.
 |
| Vadas Zsófia Tamara |
Az előadás fekete függönyök közt zajlik. A színpad mélyén egy csekély mélységű ?alszínpad?, mely sejtelmes, kissé orfeumi hangulatot kölcsönöz a térnek: tulajdonképp csak egy alig méternyi mélységű beugró ez, melyben szinte fríz alakjaiként látjuk egyes jelenetek szereplőit.
A Supermanbe (és egyéb, természetfölötti képességekkel rendelkező hősökbe) beöltöző szereplők társaik közül válnak ki. Előttünk lényegülnek, vetkeznek-öltöznek át. Molnár Csaba a klasszikus palástban, hosszúnadrágra vett idétlen szuszpenzorban, s nem is Christopher Reeve-et (ő már mert kócos lenni), hanem inkább valamely Dallas-epizodista betonséróját idéző, műanyag cápafrizurában hasít előttünk ? társai röptetik ?, Vadas Zsófia Tamara finoman rebegteti palástját. Ha már előképeket citálunk, nekem gyorsan beugrott a Monty Python parádés jelenete (The Bicycle Repairman ? Michael Palinnal a címszerepben), amelyben az átlagember mind Superman, míg a csodatévő a biciklijavító ember.
Egy másik képben Dányi Viktória félmeztelen fuldoklását látjuk, gyönyörűen lobogtatott, vörös selyemanyag ?habok? közt. A közelében felbukkanó két, hímnemű megmentő aztán inkább egymással kíván foglalkozni, a megmentés elmarad. Az 1950-es, 1960-as évek hallatlanul vicces, szuperemberes trashmovie-jainak világát idéző, olykor szándékoltan sete-suta jelenettöredékek közé azonban beszivárog valami, pontosabban két valami. Az egyik a líra, az érzékenység, a mozdulat ellenállhatatlan szépsége, melyből nem keveset adagoltak hőseink, az alkotó-előadók. A másik egyfajta misztikum. Egy hokedlire letett pohár vízzel maradunk magunkra teltháznyian, percekre. A szerény installáció fejgép fényében áll előttünk. A szikrázóan csillogó pohár egyszerre ? bűvös módon ? rázkódni kezd. Eközben városi égszakadás (talán tornádó) tombolásának mind dübörgőbb hangjait hallani. Vihar egy pohár vízben. Rejtély, hogy csinálják. A kemény padlón álló széken kiszökik a víz a pohárból. Sehol egy lélek, csak a mutatvány. Vad tempójú, ördögi kört látunk aztán: szinte észre sem lehet venni, hogyan váltják le egymást a körben rohanók.
A Bloom! darabja szellemes játék, melynek képei mégis ? mindenféle nyálkás pátosz nélkül ? mély emberi tartalmakról is szólni tudnak. A nézői bevonódás (bevonatás) nem csupán abban merül ki, hogy az egyik táncos nézői segítséget kér, hogy pietás pózban az ölébe emelhesse társa tehetetlen, mozdulatlan testét, vagy, egy másik alkalommal, egy másik néző segítsen felhúzni Vadas Zsófia Tamara szupernői dresszén a cipzárt.
Gegparádét látunk és finom lelkiséget: együttesen, mint ilyet: gyönyörű, korosztályi specifikumot a fiatal csapattól. A játék végén szellemes kánkán-parafrázis, mint finálé. A társulatra jellemző fanyarság, érzékenység, erős atmoszféra bőséggel jelen, a szeletkék végleges összecsiszolása, a kötőanyag megerősítése magára még várató, szükséges munka.
