Ember és emberség - ÉLETREVALÓK

Az Életrevalók eleinte olyan, mintha egy európai rendező túl sok amerikai vígjátékot nézett volna életében, és az onnan ellesett sablonokból próbálna magának is gyúrni egy hasonlót; ráadásul még a poénok is durván tiszteletlenek. Driss, a lecsúszott szenegáli bevándorló beállít Párizs egyik leggazdagabb emberéhez, a nyaktól lefelé teljesen mozgásképtelen Philippe-hez, aki épp éjjel-nappalos asszisztens-ápolót keres magának. Driss elereszt pár szexista poént a titkárnőről, néhányat a mozgáskorlátozott úrról, és kéri, hogy írják alá jelentkezését, mert három aláírás kell a segélyhez. Aztán persze másnap már ő kap saját lakrészt a kastélyban, egy egyhavi szerződéssel. Sitcom-poénok és vaskos beszólások övezik a két eltérő kultúra találkozását ? ahogy az már lenni szokott.

Aztán valamivel később az ember rájön, hogy miről is van szó igazából. Hogy a film nem tiszteletlen, hanem mélyen őszinte. Hogy arról beszél, hogy a merev tisztelet, a sajnálat és mindenféle jól berögzült társadalmi szabály önmagában annyit sem ér, mint kannibálok között a McDonald?s-kuponfüzet, mert a valódi törődés, megértés, tisztesség és más hasonló, emberi érzelmeken alapuló dolgok nem függnek össze sem tanultsággal, sem jól szituáltsággal, sem illedelmességgel, csakis csupa olyasmivel, ami az emberbe vagy bele van kódolva, vagy nincsen, és akkor úgyis mindegy. Az emberséggel, úgyszólván. És hogy mennyivel többet jelent ez a fajta emberségesség ? akármilyen köntösbe van is öltöztetve ? egy másoknak kiszolgáltatott személy számára, mint a leginkább szánalomnak tűnő, félénken korrekt udvariasság. Hogy még az elsőre sértőnek tűnő poénok is jobbak a körültekintően megválogatott szavaknál, mert míg az előbbinek a minden körülmények közti őszinteség és az emberek egyenrangúságába vetett hit az alapja, addig az utóbbi nem jó másra, mint a sajnálatos fogyatékosság újra meg újra felidézésére.

Olivier Nakache és Eric Toledano igaz történetet feldolgozó filmje úgy ébreszt rá saját hozzáállásunk hibáira, hogy közben alternatívával is szolgál (noha nyilván a nézők legnagyobb része egyszerűen képtelen lenne olyan bámulatos nyitottsággal viszonyulni a témához, ahogy Driss ? vagy a karaktere alapjául szolgáló segítő, a saját történetét könyvben megjelentető mozgáskorlátozott férfi ápolója ? tette). Ráadásul a poénok és a szituációk is szokatlanul viccesek, ha egyszer az ember ráérez az ízükre; ha Hollywoodban csak fele ennyi poén is ennyire ülne, minden panaszunkat elfelejthetnénk. De az Életrevalók attól igazán jó, hogy remekül meg tudja mutatni, ahogyan létrejön a találkozás, a kapcsolat két ember között, annak minden erejével és szépségével együtt. Ehhez persze a két színész, Omar Sy (Driss) és François Cluzet (Philippe) járul hozzá a leginkább: hitelességükről sokat elmond, hogy amikor az utolsó képkockákon megmutatják az igazi Philippe-et és Drisst (azaz valójában Abdel Sellout), az ő ?játékuk? tűnik furcsának és hiteltelennek. Utoljára a Blue Valentine-ban lehetett ilyen harmonikusan és élettelien együtt dolgozó színészeket látni, pedig ahhoz a filmhez hónapokra összezárták a két főszereplőt, hogy ilyen eredmény születhessen.

Az Életrevalók nem vállal és teljesít kevesebbet, mint sok nagy, klasszikus dráma vagy a filmtörténet alapvetései: hogy megvizsgálja, milyen erkölcsök is adják a homo sapiensnek az emberi minőséget. Hogy mi is teszi az embert emberré.