- Hogyan jelenik meg a mai magyar közéletben a sportoló?
- Azoknak az embereknek az életében is fontos a sport, akik nem sportolnak, mert a sport valahogy közös nevező. Emiatt sokan szeretnek minket, megbecsültek vagyunk, ezért a bulvársajtó is kíváncsi ránk, mi pedig próbáljuk megtalálni, hogyan lehet ebben a közegben úgy megmutatkozni, hogy annak legyen értelme. Rólunk, pólósokról általában tudják, hogy nemcsak a sporttal foglalkozunk, hanem szinte folyamatosan tanulunk, nem is tudom, pillanatnyilag hány diploma van a csapatban. Azt persze nem tudom, mit gondolnak rólunk, akik a médiából ismernek minket, hogy mondjuk mi áll a sikereink mögött, de nem nagyon látok ki abból a közegből, amelyben vagyok. Lehet, hogy vannak, akik szerencsétlennek gondolnak minket, hogy agyondolgozzuk magunkat, de talán nem ez a jellemző. Az a nehéz, hogy Magyarországon maximalista és elfogadásképtelen a közhangulat, és már előre tudjuk, az olimpián a pólóválogatottól csak az arany lesz elfogadható. Pedig a világ élvonalában már nincsenek jelentős különbségek.
- Miből merítetek erőt ahhoz a rengeteg munkához?
- Vannak a csapatban művészeti, kulturális érdeklődésűek, ők nyilván onnan is merítenek. Sokan olvasnak, tudom, még verseket is, én inkább reál beállítottságú vagyok. Az edzésekre például remekül át tudtam azt fordítani, amit az egyetemen tanultam alkalmazott pszichológiából. De azt hiszem, az erőmerítés lelkialkat kérdése is. Vicces, de jellemző: állatövi váltóidőpontban születtem, és ha véletlenül horoszkóp kerül a kezembe, elolvasom mindkettőt, és azt választom, amelyik adott esetben jobban tetszik.
- Meccs közben oda szoktál szólogatni az ellenfélnek. Ezt is pszichológiából tanultad?
- Na, nem ezt tanultam. Bár meglehetősen sokáig működött - az úgynevezett pszichológiai hadviselés -, később kezdett visszaütni. Amikor nekem is beszóltak egy gyenge pillanatban, akkor éreztem rá, hogy ez kétélű dolog, és hosszú távon szánalmas fegyver. Ma már nem nagyon csinálom. Arra használom a tudásomat, hogy minél harmonikusabb viszonyt tudjunk kialakítani azokkal, akikkel dolgozom, mert az eredményesség szempontjából az hoz hasznot. Amit pszichológiából tanultam, például a formahanyatlás, mint olyan, nem létezik. Legfeljebb így hívjuk az önbizalom-problémát, mert az a játékos, aki az egyik héten öt gólt lő, a rákövetkező hetekben pedig egyet sem, annak nem a formája hanyatlik, hanem az önbecsülése.
- Ezek szerint az olimpiát is az nyeri, aki mentálisan összeszedettebb?
- Ezen fog múlni. Csak akkor nem a napi formán dől el egy meccs, ha hat-hét gólkülönbség van két csapat közt. Az olimpián, ha azt nézzük, hány olyan csapat van, amelyiknél nem vagyunk ennyivel jobbak: hát nem egy, nem kettő.
- Szerinte, van összefüggés aközött, hogy szellemileg, mondjuk így, csiszoltabbak vagytok, hogy a játékotok intelligensebb, tehát eredményesebb, mint azokban a sportágakban, ahol legalábbis papíron tanulatlanabbak a sportolók?
- A játékban tükröződik az intelligencia, a kombinációs készség. Azonban nem attól lesz jobb játékos valaki, hogy diplomát szerez, hanem a két dologhoz talán hasonló készségek, képességek kellenek. Ám az is tény, hogy a vízilabda sajnos egyre inkább elfizikaiasodik, és be kell látni, egyre kevesebb ész kell hozzá. Az elmúlt két-három évben határozottan ezt a tendenciát látom, a nemzetközi elnökség ebbe az irányba látszik tolni a szabálymódosításokkal és az értelmezések gyakorlatával. Talán mert ezt látják eladhatóbbnak.
- Létezik még az olimpiai eszme?
- Érdekes kérdés. A focinak például nem az olimpia a fő versenye, és ha azt nézzük, hogy a foci a világ legnépszerűbb sportja, akkor máris ambivalens a helyzet. Így a foci VB lehet, hogy nagyobbat szól, de az olimpia mégiscsak valami összegzőbb dolog, és színesebbnek mutatja a világot. Arról szól, hogy számos formában láthatjuk az emberi teljesítményt - kicsit emelkedetten -, végső soron az embert, ünnepi alkalommal. Amikor végignézek egy olimpiát, akkor sokkal inkább az emberi nagyszerűséget látom, mint azt, hogy melyik zászlót hányszor húzzák fel. Mi pedig, akik részt veszünk ezen, egymásért is dolgozunk, mert itt a csapatnak kell jól teljesítenie.
- Az előző olimpiai döntőt a szerbek veszítették el vagy ti nyertétek meg?
- Én azt mondom, mi nyertük meg. Ők mentek előre, mi pedig hullámzó teljesítménnyel haladtunk, és a végén képesek voltunk annyival többet odatenni, amivel győzni lehetett. Egyébként azt hiszem, a meccseket sokkal inkább megnyeri az egyik csapat, semmint elveszíti a másik. Minden vesztes meccs után meg lehet találni azokat a hibákat, amelyek miatt veszítettünk, és minden győztes meccs után azt is látjuk, hogy nyerhetett volna az ellenfél, ha kihasználja a hibáinkat, mert hibák szinte mindig vannak. Az nyer, aki többet gyakorolt, és az, aki elszántabb.
- Az olimpián szokott lenni dramaturgia az ismert csapatok ellen?
- A dramaturgia annyi, hogy mindig a lehető legeredményesebben próbálunk játszani. Abban az értelemben tehát nincs dramaturgia, hogy mondjuk, előre kitaláljuk: elengedjük őket, aztán lecsapunk rájuk. Egy magabiztos csapat, ha vezet, általában szebben játszik, mint hátrányban. Amikor nem biztos egy csapat magában, bármitől tud idegeskedni, előnytől, hátránytól is. A döntőkben pedig rettentő szorosak a küzdelmek, nagyon keveset lehet hibázni.
- Azt értjük, hogy valaki tehetséges, éveket dolgozik, időzít, mentálisan is, de hogy működik ez csapat szinten?
- Az egyik az odavezető út, amikor meg kell tanulnunk, hogyan támogassuk egymást. Az önbizalom nagyon ingatag dolog, még akkor is, ha nem ez látszik a dobogón álló emberek arcán. Nincs ebben semmi különös és semmi titokzatos. A pozitív visszacsatolás, az elfogadás segít. A másik, hogy a meccsen mi történik a medencében. A kapusnál és a centernél nem nagyon lehet variálni, de a többi poszton mindenkinek minden pillanatban tudnia kell, melyik játékosnak hogyan megy. Akinek kevésbé, az alájátszik azoknak, akik jobb állapotban vannak. A játék rendkívül sok lehetőséget ad, azt kell választani, ami a csapatnak a legjobb. Kemény Dénes szokta mondani: nem akkor van baj, ha valaki gyengébb, hanem akkor, ha az illetőt nem tudjuk kisegíteni. Mindenkinek nyilvánvaló, hogy akinek éppen nem megy, dicsérnünk kell, amint lehet. Ez közhelyes, mégis jól működik. És azt hiszem, az is fontos, hogy bár nem beszélünk sokat, bensőséges a viszonyunk. Nagyon tudunk egymás sikereinek, boldogságának örülni. Előfordul, hogy néha évekig nem találkozom egy-egy barátommal, aztán úgy ülünk le beszélgetni, hogy mindegy mennyi idő telt el, mert a korábbi összetartozás ereje soha nem változik.
- Egy csapat munkáját, védekezését a kapus személyisége hogyan befolyásolja?
- Vannak szituációk, amikor a kapus irányítja is a védekezést, ilyen módon nyilván befolyásolja. Nem szoktam senkit leszúrni. Az elkövetkező feladatra figyelmeztetek - egy védőhiba után legfeljebb azt mondom: legközelebb tépd le a fejét. Azt, hogy mi volt a hiba, ezen a szinten nem kell magyarázni. A csapat abból is épül, hogy ki mit gondol a másikról, és hogyan szól hozzá. A kritika közöttünk nem úgy szól, hogy hülye voltál, mert az rettenetesen rombolna; hanem előre kell nézni, és minél hatékonyabban megérteni, hogy az ilyen szituációt legközelebb hogyan kell megoldani.
- Mennyire látod magad kívülről? Mennyire tudod, hogyan dolgozol?
- Nálam ez elég egyszerű. Ha nem sípol kettőt a bíró, akkor jól teljesítek, ha igen, akkor rosszul. Nincs védhetetlen gól, aminek ellentmond, hogy néha van.
- Van olyan, amikor meglátod a támadón, hogy ennek gól lesz a vége?
- Nem. Az a gól, ami bent van. Egyébként sincs erre idő - úgy is mondhatom: nincs idő félni. Persze, tudom, ki lő jól - amit a statisztika is mutat -, akkor megkérem a fiúkat, hogy figyeljenek rá jobban.
- Mitől lesz valaki kivételesen jó kapus?
- A fizikai és mentális adottságokon túl rengeteget kell dolgozni, és ami kicsit speciálisabb, nagyon kell bírni a tétet. Ezt alighanem lehet javítani, ahogy lehet a tériszonyt is, de alapvetően nem tudom, miből épül ez a képesség. Azonban tudom, hogy ez dönti el, mennyire lesz valaki sikeres kapus.
- A válogatottban Kósz Zoltánt váltottad. Mit hagyott neked örökül?
- Zolitól azt tanultam, hogyan kell kitartani. Soha nem hátrált meg, makacsul dolgozott. De Ambrus Tamás fontosabb volt nekem, talán, mert a klubban többet dolgoztunk együtt. Tőle az átszellemülést tanultam: minden meccsen láttam benne az őrület szent tüzét.
- Szerep felvenni a sapkát, és küzdelembe indulni?
- Egyáltalán nem az. Feladatok vannak, amelyeket végre kell hajtanom. Képes vagyok hideg fejjel gondolkodni, és az is én vagyok, aki néha hisztizik.
- Mennyire meghatározott az, hogy milyen személyiségtípusok lehetnek profi sportolók?
- Bárkiből lehet nyerő ember, aki elég alázatos. Talán az irigység az egyetlen, ami határozottan kizárja a siker lehetőségét. Ha a jelenlegi csapatból indulok ki, nagyon sokfélék vagyunk, az alapvető intelligencián és a fizikai képességeken kívül sokféle életvitelű és habitusú ember van köztünk, de az biztos, hogy mindannyian alázatosak, és egyikük sem irigy.
- Mit gondolsz, mit tudsz majd az életedben használni, amit a sportban szereztél a kondíciódon kívül?
- Sok mindent. Annyiféle helyzetet csináltam már végig, annyiféle emberrel, hogy ennél aligha van jobb gyakorlat. A technikai dolgokba mindenki hamar beletanul, azon túl pedig minden az emberi kapcsolatokon múlik. Ami nem, az nem is lényeges. Megtalálni a hangot, és komolyan venni a közös érdeket: azt tudom.
