Hogyan választod ki a dokumentumfilmjeid témáit?

Jellemző rám, hogy mindig a nehezebb utat választom. Manapság sokan úgy csinálnak dokumentumfilmet, hogy meglátnak egy érdekes témát, olvasnak egy híranyagot, és azt elmélyülten feldolgozzák. Én a fejemből és a lelkemből dolgozom. Ha valami foglalkoztat, ahhoz keresek témát. Ahogy a párom szokta mondani, a gombhoz keresem a kabátot. És ha megvan a téma, onnan még hosszú út vezet addig, hogy abból kész film legyen. A filmjeim között nagyon kevés olyat találni, ami egy konkrétumból indult ki, inkább egy-egy gondolatból vagy érzésből születtek. Ez a helyzet a Szerelempatakkal is. Még az előző filmemet vágtam, tudtam, hogy nemsokára végzek, és szükségem lesz egy témára. A kocsimat vezettem, amikor bevillant, hogy mi lenne, ha az öregek és a szerelem lenne az. Persze több dolog is munkált bennem: hogy éppen mi a divat, vagy mi az, ami hiányt pótolhat, de ezeket nem gondolom végig. Ha támad egy gondolatom, abban benne van minden tudásom, érzésem és tapasztalatom. De ez még távol áll a filmtől, azt ezután kell kitalálni.

szerelempatak
A rendező, Sós Ágnes


Mennyire könnyű rábeszélni a szereplőket, hogy beengedjenek téged és a kamerád az életükbe? Mindig sikerrel jársz?

Változó. Ha olyanokról forgatok, akiknek nincs vesztenivalójuk, nincs egy image-ük, amit mutatni akarnak magukról, hanem tiszta és őszinte emberek, akkor kivétel nélkül igent mondanak. Akkor van nehéz dolga a dokumentumfilmesnek, ha a szereplő önmagáról akar egy képet mutatni, hiszen ez a kép általában teljesen érdektelen, csak egy álarc. A forgatás alatt rengeteg időt töltünk a szereplővel, belátunk az álarc mögé. Ha ezt az illető nem engedi, akkor nincs film. Nekem még nem volt olyanban részem, hogy a szereplők ne mentek volna bele, hogy róluk forgassak. Pedig kétszer olyan nehéz belelépnem az életükbe, mert mindig nagyon intim filmeket csinálok, már-már az intimitás határát súrolva, de sokat gyötrődve, és nem átlépve azt. Nagy örömöm, hogy még soha nem vádoltak azzal, hogy túlléptem volna egy etikai határt, de ezért meg is kell küzdenem. Már a forgatás közben, és főleg a vágóasztalnál azon gyötrődöm, hogy mit engedhetek meg magamnak, hogy ne lépjek át egy bizonyos szintet. Figyelek rá, hogy a sorsokat csak használjam a mondanivaló közvetítésére, és ne kihasználjam.


Hogyan bukkantál rá a Szerelempatak szereplőire?

Magyarországon kezdtem el forgatni, de mikor rádöbbentem, hogy itt már mennyire modern a világ, és még az öregek is mennyire modern szavakat használnak, teljesen kiábrándultam. A filmem az utolsó utáni pillanatban készült, egy generációt késett. A szereplőim szüleivel kellett volna leforgatnom a Szerelempatakot. A barátaimnak panaszkodtam, hogy feladom, mert a film, amit megálmodtam, nem létezik. Ők javasolták Erdélyt, és végül két néptánc koreográfus barátommal el is utaztam oda. Egy néprajzkutató professzortól hallottam, hogy a szerelem témakörben nemrég született egy néprajzi gyűjtés. Találkoztam a professzorral, aki hozzá tudott segíteni az egyik szereplőmhöz. Elkezdtem kutatni, majd általa sorra jött a többi szereplő is.

szerelempatak1

Hogyan bírtad rá ezeket az idős embereket, hogy megnyíljanak neked?

Ez egészen egyszerűen megy. Ha belépek az ajtón, ránézek az emberre, és megszületik a pillanat. Van bennem egy nagy adag nyitottság, kíváncsiság, szeretet, és ezt az első pillanatban megérzik. Az emberek nagyon hamar és nagyon könnyen megnyílnak nekem. Lehet, hogy ilyen a személyiségem. Sokkal intimebbre sikerültek azok a pillanatok, amikor egyedül forgattam, mint később, amikor már stábom is volt.


Mit szóltak a filmben szereplő nénik és bácsik, amikor megmutattad nekik a filmet?

Végigkacagták, szakadtak a nevetéstől. Amikor megnézték, fogták a fejüket, hogy micsoda dolgokat mondtak, és ezt a családnak sem fogják megmutatni. Öt perc múlva már DVD-t kértek tőlem, hogy mégis megmutathassák. A maguk bölcsességével, természetességével és humorával felvállalták a filmet, ami nekem óriási boldogság és büszkeség.


Tartod a kapcsolatot a szereplőiddel?

Igen. Főleg az egyszerűbb – de a szó legnemesebb értelmében véve egyszerűbb ?emberekkel tartom. Akik igazán tiszta emberek, azokkal kialakul egy kapcsolat, és életre szólóan meg is marad.


Mennyi ideig dolgoztál a filmen?

Az én műfajom a sorskövető dokumentumfilm, amikor a kamera sokáig együtt él a szereplővel. Addig tart a munka, amíg össze nem áll a tartalom, amit a forgatás elején remélek. Ha ez 1,5 év, akkor 1,5 év, ha 7 év, akkor 7 év. A Szerelempatak esetében ez három év volt. Ebből 1,5 évig teljesen egyedül dolgoztam, ekkor még nem volt pénzem, csak én voltam a kamerámmal meg a mikrofonjaimmal. Megérkeztem Erdélybe az éjszakai vonattal, autót béreltem és munkához láttam. Egy idő után, amikor már össze tudtam rakni egy előzetest meg egy szinopszist, akkor kezdtem el pénzre pályázni. Csak később kaptam támogatást, és fogtam bele a közös munkába a stábbal. Ráadásul nekem sok idő kell, hogy elő merjek állni a munkámmal. Először keményen dolgozom rajta, és csak akkor mutatom meg, hogy hol tartok, ha már biztos talajt érzek a lábam alatt. Már körvonalazódik bennem az új filmem gondolata is, de arról még egyáltalán nem merek beszélni. Ráadásul egy komoly projectben is benne vagyok: szeptemberben szeretnénk megtartani Budapest első nemzetközi dokumentumfilm fesztiválját. Illetve a Szerelempatak is lefoglal még, hiszen nem készültem fel ekkora sikerre és ennyi tennivalóra. Naponta több tucat telefont és e-mailt kapok, illetve fesztiválmeghívásokat. Jelenleg nyolc fesztivál hívta meg a filmet. Ebből két helyen már jártunk: Amszterdamban a dokumentumfilmek Oscarján versenyben volt a legkomolyabb kategóriában, Triesztben pedig januárban fődíjat nyert.


Mi volt számodra a legnagyobb élmény a forgatáson?

Nagyon jól éreztem magam az öregekkel, mert fantasztikus az a derű, amit sugároznak. Mindig nehezen indulok el forgatni. Érzem a felelősséget, hiszen nem elég csak úgy odamenni, jól kell megcsinálni a filmet, és nem szabad látszódnia, hogy én ott tulajdonképpen dolgozom. Viszont hiába a kezdeti szorongás minden indulásnál, amikor odaérek és meglátom az első öreget, máris én vagyok a világ legboldogabb embere. Eszünk, iszunk, dumálunk, és közben megy a kamera. Legközelebb mégis szorongok megint, pedig az agyam tudja, hogy nincs mitől félnem, mert mindig jól érzem magam, és egyre jobban haladok, és közelebb kerülök az alagút végéhez. A forgatások végén pedig szinte mindig megbetegszem, és van, hogy alatta is. Most is előfordult, hogy nem volt hely a panzióban, úgyhogy ott aludtam az egyik néninél, aki szerepelt a filmen. Ő takargatott, mikor lázasan feküdtem. Aztán bevettem egy Algopyrint, és folytattam a forgatást. A munka megvisel lelkileg, mert tétje van: fontos dolgot kell csinálni. Minden alkalommal, amikor vége a forgatási etapnak, akkor megkönnyebbülök, hogy sikerült egy újabb darabkát hozzátenni a mozaikhoz. A legnagyobb élmény az az idő, amit az öregekkel töltöttem, mert tele vannak kedvességgel és bölcsességgel. Mikor először eljött velem a stábom is, megkérdezték a kollégáim, hogy miért mosolyognak folyton ezek az emberek, hiszen már mindent megéltek. Azt válaszoltam, hogy szerintem pont ezért. Egy egész életen át küszködtek, tudják, mi a nyomorúság, ezért meg tudják becsülni, ha valami jóban van részük.

szerelempatak_2


Meglepett a siker, és hogy ekkora az érdeklődés?

Mivel járom a fesztiválokat, tudom, mi a felhozatal, mik a témák, és látom, hogy ilyen filmek nem nagyon vannak. A dokumentumfilmek legtöbbje arról szól, hogy milyen világban élünk: háborúról, forradalomról, szegénységről, emberi nyomorúságról. Az én szakmámba, ami a kultúra és a művészet, ez teljesen beszivárgott. Ezek a témák persze valóban fontosak, és meg is kell őket mutatni dokumentarista eszközökkel. Viszont volt bennem egy érzés, hogy olyan típusú filmből, mint a Szerelempatak, talán kevés van. Ebből a filmből sugárzik az életigenlés. Az első szinopszisba írtam a következő mondatot: az emberek ajkát nem hagyja el a mosoly. Az volt az álmom, hogy ez megtörténjen, de nem gondoltam, hogy sikerül is. Ha bent ülök a moziban, lesem az arcokat, és óriási boldogság, hogy sikerült, tényleg nem jön le az ajkukról a mosoly. Láttam, hogy hiány van ebben a témában, és természetesen voltak vágyaim, de nem voltam benne biztos, hogy sikerül-e, amit elképzeltem. Meglepett, hogy milyen óriási igény van rá, és hogy az emberek mennyire lelkesek.


Gondolod, hogy a Szerelempatak sikere megkönnyíti majd a jövőbeli munkáidat is?

Rettentően jól jön nekem ez a siker, hiszen nyomja fel az egész szakmát. A dokumentumfilmes kollégáim miatt is boldog vagyok. Ezután nem mondhatja senki, hogy a dokumentumfilm a kutyának sem kell. A jóra és az értékesre mindig szükség van, a mélységért hálásak az emberek, hiszen az életüket gazdagítja. Ezt hívják művészetnek. Ennek ellenére a következő filmemet ugyanúgy a nulláról kell majd kezdenem, senki sem fogja helyettem megcsinálni. Lehet, hogy a referenciával már könnyebb lesz pénzt szerezni, de akkor is keményen meg kell dolgozni érte. És azt, hogy van igény erre a műfajra, a közönség reakciói bizonyítják. Torontótól Zágrábig mindenhol megállítottak az utcán, és csillogó szemmel kérdezgettek a filmről. Valamilyen erők egyszer csak összeálltak, és a szorgalomért és kitartásért kaptam valami pluszt, valami ajándékot, és minden összeállt egy egységgé. El sem hiszem, hogy sikerült, és ez velem történik.