Nevükkel a Bach-család előtt tisztelegnek: Anna Magdalena Bach Johann Sebastian Bach második felesége volt, maga is tehetséges muzsikus, és számos Bach-gyermek anyja, akik közül egyik sem lett igazán nagynevű zeneszerző (ellentétben az első házasságból származó gyermekekkel). A Magdalena név emelett biblikus üzenetet is közvetít, hiszen Mária Magdolna kente be Jézus lábát a keresztre feszítés előtt, ekként ő egyaránt megtestesítője a testnek és léleknek, érzékiségnek és szellemnek. Éppen ezek azok az erények, amelyeket az együttes hitvallásában és művészetében képvisel.
Az együttest a baritonista Peter Harvey vezeti. A Bach művészete előtt tisztelgő csapat az ő (és családja) művei mellett XVII-XVIII. századi szerzők műveinek előadásával lett ismert. A művészek száma mindig aszerint változik, milyen nagy apparátusra van szükség. Ezúttal négy énekes, egy-egy hegedű, mélyhegedű, gordonka, fagott és orgona volt a felállás.
Az emberélet stációi, ez lehetne a műsor címe: a két Bach, illetve Schmelzer művei az esküvő, születés, kersztelő és halál témaköre ívén sorakoztak. Nagy várakozásomat pedig nagy csalódás követte. A szép programban nem volt hiba, mint a vokalistákban sem. Charles Daniels (tenor) megbetegedése miatt Julian Podger énekelt szépen és megbízhatóan. A kontratenor Robin Blaze sem nyújtott csalódást, noha átütő élményt sem. Ő egyike a számos ismert és jó színvonalú angol férfiszopránnak. Az együttest vezető Peter Harvey baritonja kifejezetten szép színű, árnyalatú és stílusa is remek, Julia Doyle pedig igazán elsőrendű énekesnő, elbűvölő, telt, fényes hanggal. Kétségtelenül a cappella megszólalásaik voltak a koncert kimagasló pillanatai, varázslatosan simult össze a négy hang, árnyalt, finom átéléssel igazi áhitatot teremtettek.
Ám a zenekari kíséret szétdúlta a harmóniát. Nem megszokott első hegedűsével lépett fel az együttes, hanem Claire Salamonnal, aki valósággal nyeszetelte hangszerét, iskolásan fűrészelt, intonációs gondokkal küzdött, és olyan érzéketlenül játszott, mint aki a barokk megformálásról sosem hallott. Ez rányomta bélyegét az összjátékra is. Az orgonista Silas Wollstontól eltekintve mindenki játéka fakó, színtelen, kifejezéstelen volt. A tisztán zenekari műben, Schmelzer szonátájában mindez még ordítóbb volt, mint amikor az énekesek valamennyit lefedtek a gyenge kíséretből, bár például Peter Harvey egyik áriáját kimondottan tönkretette az elsőhegedűs gyenge játéka.
A híresen jó angol régizenélés, a számtalan jobbnál jobb együttes elkényezteti az embert, és sokat vár minden angol együttestől. Ám elég egy gyenge láncszem, hogy a teljes fonat elszakadjon. Erős csak a kapocs maradt, a vokalista gárda, amely ez esetben a kórust is helyettesíti. A korálokat is ők szólaltatják meg, hangonként egy-egy szólamot képviselnek, és egyben magát a nagyszerű angol historikus zenei kultúrát is. Miattuk mégis fényes lett ez az amúgy minden ízében novemberi hangulatú, felemás júniusi este.
