Hangszerkiállítással kezdődik A magyar hegedű ünnepe a Pesti Vigadóban. Jó tapasztalatai vannak a hazai vonóshangszer-készítő műhelyekkel?
Sokféle hegedűn játszottam, mire rátaláltam az igazira. Az évek során kialakult bennem egy kép a kínálatról: az egyik kicsi, a másik nagy, különben is időjárásfüggő, hogyan szólal meg… Aztán találkoztam Székely Márton hangszerkészítő mester remekműveivel, és rögtön tudtam, hogy tőle szeretnék mesterhegedűt. Nemzetközi kamarazenekari fesztiválon szerepeltem először az új hangszeremmel, a résztvevők körülálltak, úgy találgatták, micsoda kvalitásos olasz hegedűn játszom – nem akarták elhinni, hogy vadonatúj és magyar. Később megismertem több magyar hegedűkészítő mester alkotását, és látva, milyen világszínvonalú munkát végeznek, kipattant az ötlet a fejemből: mi lenne, ha kiállítanánk e remekműveket, és a megnyitón, koncert keretében más-más hegedűn szólaltatnék meg minden műsorszámot. Addig ilyen még nem volt. Az első kiállítással egybekötött hangversenynek a Régi Zeneakadémia adott otthont 2008-ban. Hatalmas sikert arattunk. Onnantól nem volt megállás: következő évben a Mesterhangszerek mesterkézben című koncertet a Duna Televízió jóvoltából az egész világ láthatta. Pár évvel később már a Magyar Művészeti Akadémia tagjaként vetettem fel, hogy A magyar hegedű ünnepét kiterjesztenénk az irodalomra, a képzőművészetre, a gasztronómiára is. Az egyik legsikeresebb összművészeti rendezvénysorozatunk kerekedett belőle a Vigadóban.
A hegedű volt az első hangszere?
Zongorával kezdtem, de eltanácsoltak azzal a summás megállapítással, hogy soha nem lesz belőlem zenész. Pedig zenepártoló családból jöttem, nagynéném, Szecsődi Irén az Operaház örökös tagja és „minden idők legszebb hangú Csocsoszánja” – nyilatkozta róla Ferencsik János.
Abszolút hallása van, ezt Weiner Leó állapította meg gyerekkorában, családi vendégség alkalmával.
Csakhogy mindent hallás után játszottam... Nem tudtak megfegyelmezni. Talán, ha nagyobb türelemmel fordultak volna felém, hiszen még csak ötéves voltam. Ezért is ajánlom, hogy érdemes várni a zenetanulással nyolcéves korig. Akkorra már megedződik a gyerek. A szüleimnek csak annyit mondtak, hogy felejtsék el a zongorát, mert teljesen kezelhetetlen vagyok, de a vonós hangszer: na, az majd fegyelemre nevel! Így kerültünk a csepeli zeneiskolába, ahol az igazgatónő rám nézett – sovány, beteges kisgyerek voltam –: „A csellót úgyse bírná el, legyen hegedű” – mondta.
Meglehetősen nehezen indult a zenetanulásom, még tizennégy évesen is az utolsó helyen csusszantam be a Bartók konziba. Az volt a szerencsém, hogy ott Bodonyi István tanár úrhoz kerültem, aki fölismerte a bennem rejlő lehetőséget, és aprólékosan, szisztematikusan kezdett velem foglalkozni.
Nem engedte, hogy a többi tanár beleszóljon a nevelésembe, mert folyton azt hallotta tőlük, hogy már megint az udvaron focizok, már megint a lányokkal találkozgatok, megint nem gyakorlok eleget… Bodonyi erre azt válaszolta, hogy a sport kitartásra nevel, a lányok pedig az érzelmi fejlődésben segítenek.
Milyen bölcs ember volt.
Bölcs, és csodálatos mester, neki köszönhetem, hogy végül első helyen kerültem be a Zeneakadémiára.
Nagyon hamar a másik oldalon találta magát: tanárként, Szegeden, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. Huszonhárom évesen volt valami elképzelése arról, hogyan válhat maga is mesterré?
Amikor a zeneakadémiai felvételin megkérdezték tőlem, mivel szeretnék majd foglalkozni, tizennyolc évesen azonnal rávágtam, hogy tanítással, ez minden vágyam. Kovács Dénes rektor úr persze elcsodálkozott, mert a felvételizők többsége világhírű szólistának készül. Őszintén mondom: én erre születtem, nekem a tanítás az életem. Átadni a következő generációknak szeretett mestereim szellemi örökségét. Ahogy lediplomáztam, rögtön Szegedre kerültem, és azóta is ott vagyok. Negyvenhét éve tanítok ugyanazon a munkahelyen – csak az intézmény neve változott az évek során.
Mi a titka?
Beleérző képesség nélkül ez nem menne, és kell hozzá egy nagy adag szeretet is a növendékek irányába. Emberi kapcsolat nélkül ugyanis nem lehet tanítani.
Az igazság az, hogy én nagyon jóban vagyok a növendékeimmel, miközben a világ legszigorúbb tanára is vagyok. A kedvességem, az együttérzésem nem jelenti azt, hogy szakmailag elnéző lennék.
Év elején megbeszéljük a teendőket, hogy a tanítványnak pontosnak, felkészültnek kell lennie, és készen kell állnia a vizsga vagy a szereplés előtt már egy hónappal. Így nem érhet meglepetés. Ezért nem is izgulok fölöslegesen, hiszen pontosan tudom, hol tart a növendék. Amit a mestereimtől tanultam, azt adom tovább módszerességben, alaposságban, példamutatásban. A világhírű elődök működését tanulmányozva értettem meg: nem véletlen, hogy a Hubay-növendékek idős korukra is megőrizték a szellemi és fizikai frissességüket, tökéletes technikával rendelkeztek ugyanis, és nem görcsöltek állandóan, nem volt lelki problémájuk, ha ki kellett állni koncertezni. A biztos hangszertudás önbizalmat ad. Ezt tapasztalom hetvenévesen is: nekem a teljes repertoár a fejemben van, bármit eljátszok itt helyben. Ha pedig a növendék hibázik, abban a pillanatban hallom, mi az, amiben segíthetek. És ott állok mögötte mindig. A növendékeim tudják, hogy számíthatnak rám.
Hetvenedik születésnapja alkalmából kivel lép színpadra a Mester és tanítványai című hangversenyen június 22-én délután a Pesti Vigadóban?
Fejes Tamás az egyik első tanítványom, aki most a Skót Királyi Zenekar koncertmestere. Édesapja, Fejes Antal gordonkatanár az MMA zenepedagógiai díját vehette át tavaly. Mellettük fellép az egyik legkiválóbb tanítványom, Sztathatosz Sebestyén nemzetközi versenygyőztes hegedűművész is, és több növendék: Brezovszki Gergő, Somogyi Kinga, Ürmös Alexandra. A szervezés és az időkorlátok nem tették lehetővé az együtt muzsikálást sok kedves tanítványommal – Szűcs Máté például a világ egyik legkeresettebb előadóművésze, Várnagy Katalin pedig a Londoni Filharmonikusok koncertmestere. Szirtes Edina Mókust pici lány kora óta, tizenkét éven át tanítottam, Pécsiné Pánczél Máriára, a szegedi Király-König Péter Zeneiskola vonóstanszak-vezetőjére szintén nagyon büszke vagyok, mert igazi tanáregyéniség vált belőle.
Megint csak az oktatás szerepét hangsúlyozza. Az sem téríthette el a tanári pályától, hogy 1984-ben elnyerte a Cziffra Alapítvány nagydíját, amelynek következtében szólóművészként is megismerték a nevét itthon és a nagyvilágban?
A Cziffra-verseny a Jóisten ajándéka volt, mert a jelentkezésnél kiderült, hogy harminc év a korhatár, és én éppen harminc voltam. Elmentem, és megnyertem. Aztán jöttek a felkérések sorra. Kassai István zongoraművész is megkeresett azzal az ötlettel, hogy vegyük lemezre a nagy magyar hegedűiskola képviselőinek műveit. Elsőként Erkel- és Hubay-darabokat rögzítettünk 1991-ben.
A Hungarotonnál jelent meg a Hubay Jenő-összkiadás, összesen tizenhárom CD, ami világcsúcs a maga nemében! Amikor tizenöt év munka után befejeztük, és az utolsó hang is elhangzott a stúdióban, a zenei rendező csak annyit mondott: „Hát, vége, gyerekek!”
Mit érzett akkor?
Az égvilágon semmit, mert már ott volt a fejemben a soron következő feladat! Tudtam, hogy jön a következő, úgyhogy szaladtam a vonathoz. Amikor harmincévesen elindult a pályám Szegeden, nagyon hamar rám fogták, hogy „a Szecsődi: virtuóz hegedűs!”. Aztán megtaláltak a kortárs zeneszerzők is – összesen hét hegedűversenyt mutattam be –, akkor meg azt mondták: „Szecsődi a kortárs zene apostola”, ami persze eleve gyanús, mert a kortárs zenébe, ugye, minden belefér. Később én lettem „a Hubay-specialista”, hiszen rengeteg programot összeállítottam a világhírű hegedűművész, zeneszerző és pedagógus életművéből.
Repertoárja is igen széles, ráadásul nagyon sokféle műfajban játszik. A magyar hegedű ünnepén, június 23-án délelőtt elhangzik az egyedülálló műfajú, Egy szerelem története című zenés bolondozása. Mire számíthatunk?
Kitaláltam egy romantikus történetet, a zenei betétszámokat a Benedekfi testvérekkel – Istvánnal és Zoltánnal – játszom. De nem árulom el a poént, legyen meglepetés a közönségnek! Az előadás mottója: „Akinek humora van, az mindent elérhet. Akinek nincs, az mindenre képes.”
Készítette: Tóth Ida / MMA
