Együtt bekerülni egy flow-élménybe izgalmasabb, mint egyedül

Hegedűsként téged nem a szólistafeladatok érdekelnek elsősorban, hanem a vonósnégyes és a kamarazenélés. Miért vonzóbb ez számodra?

Az emberekkel való összekapcsolódás miatt. Nagyon érdekel, hogy hogyan működik különböző összeállításokban a csapatdinamika. A kamarazenélés a zeneművek által egy különleges lehetőséget kínál más emberek és önmagunk mélyebb megismeréséhez és megértéséhez. Mindig izgalmas kihívás, hogy hogyan tudsz kapcsolódni másokhoz, mennyire gyorsan tudsz reagálni, hogyan tudod a másikat meggyőzni, vagy ő miként tud téged. Hogyan tudod megérteni a szerepedet egy adott darabban, az igazodik-e a többiek elképzeléséhez, és tudni kell, hogy mikor kell előtérbe vagy háttérbe vonulni és a többieket szikráztatni. Közösen létrehozni valamit, együtt bekerülni egy flow-élménybe, az számomra izgalmasabb, mint egyedül.

Ez kezdettől fogva így volt?

Igen, és ez talán összefügg azzal, hogy nagycsaládban nőttem fel. Négyen vagyunk testvérek, megszoktam, hogy igazodni kell, lemondani vagy megküzdeni a saját elképzeléseimért, ha az esetleg eltér a többiekétől.

A nővéreddel együtt kezdtetek hegedülni?

Igen, másfél év van köztünk, szinte ikrekként nőttünk fel. Hasonló volt az érdeklődési körünk, miközben nagyon különböző személyiségek vagyunk, de mindig jól kiegészítettük egymást. Egyszerre döntöttük el, hogy hegedülni tanulunk, a szüleink ugyanahhoz a tanárhoz írattak be minket, így húztuk és motiváltuk egymást.

Ritkán játszotok együtt?

Igen, egyrészt jelenleg más élethelyzetben vagyunk, másrészt nem is olyan egyszerű, mert mindketten elég dinamikusak vagyunk.

Mikor fordult át benned az, hogy már nem csupán a saját örömödre hegedültél, hanem ez lett a hivatásod?

Nincs egyetlen pont, amelyhez ezt kötni tudom. Már zeneiskolás koromtól éreztem, hogy a hegedülés számomra több egy átlagos hobbinál. Kokas Katiék zenei táborába jártam tízéves koromtól, aki később a Zeneakadémián a tanárom lett, és nagyon tetszett már kisgyerekként is, ahogyan tanított, és ahogyan kreatívan jelen volt különböző szituációkban. Azt éreztem, hogy én is hasonló típusú inspirált életet szeretnék élni.

A 2018-ban alakult Korossy Quartetben Korossy-Khayll Csongorral, Kurgyis Andrással és Devich Gergellyel játszol együtt, és nemrég megjelent Magyar Valentin zongoraművésszel is egy közös lemezetek, amelyen Sosztakovics és Franck zongoraötöseit játsszátok. Mit gondolsz, a kvartett, illetve a zongoraötös felállásban mi a te erősséged?

Az emberekkel való kommunikáció, a szervezés, a különböző gondolatok harmonizálása. Igyekszem nyitott lenni a világra, mindenféle impulzust befogadni és megérteni. Próbálom inspirálni a többieket, mert a legjobban attól tartok, hogy beszűkül a gondolkodásunk és beleragadunk valami általánosba – az előadásmód, a repertoár vagy a belső dinamika tekintetében. A folyamatos fejlődést és tanulást nagyon fontosnak érzem. Mindig lehet még jobban, hatékonyabban próbálni, és még intenzívebben csinálni a dolgokat. Szerintem egyébként nagyon jó emberi közösség vagyunk, és ez szorosan összetart bennünket. Sokat beszélgetünk a zenén kívüli világról is, irodalomról, filmekről, politikáról, családról és a különböző aktuális érdeklődésekről. Én folyamatosan kérdezem is őket, hogy beszéljük meg, ki mit és hogyan gondol.

Egyébként is kérdező típus vagy.

Őszintén kíváncsi vagyok az emberekre. Sokkal inkább, mint saját magamra. A hegedűn, a sok olvasáson és a sokféle egyéni tevékenységen keresztül rengeteg időt töltök magammal, és emellett nagyon szükségem van az emberi kapcsolódásokra mindenféle téren. Szeretek figyelni, hallgatni és megérteni mások motivációit, működéseit.

Hogy élted meg a konzis, aztán akadémista tanulóéveket?

Nagyon élesen elvált a kettő. A konzervatóriumot Szombathelyen végeztem, és az még egy nagyon formálódós időszak a személyiséget tekintve is. Bentlakásos iskola volt, ahol reggeltől estig az iskolában voltunk, és azért ebben voltak hullámvölgyek is. A konzis tanárom, Kalló Zsolt mesélte, hogy harmadik évben úgy érezte, hogy elértem a fejlődési lehetőségeim határát, nem haladunk, aztán hirtelen egyik napról a másikra megugrottam és egyenes vonalú fejlődés indult el. A Zeneakadémia egészen más volt. Budapestre kerültem, rengeteg új impulzus ért, és abban, hogy számomra kinyílt a világ, az akadémiai mesteremnek, Kokas Katalinnak is komoly része volt. Az akadémián kristályosodott ki bennem az elhatározás, hogy elsősorban a kamarazenélés foglalkoztat.

Hogy állsz a szimfonikus repertoárral?

A repertoár lenyűgöző, nagyon szeretem és inspirál. Egy ideig játszottam szimfonikus zenekarban, de úgy éreztem, ez nem igazán az én terepem. Egy nagyzenekarban más típusú működésre és képességekre van szükség, ami számomra sok szempontból nagyon nehéz. De barátkozom a műfajjal, és nem zárkózom el.

Az UMZE Ensemble-ban játszol.

Az egészen más, az kis kamaraegyüttes, ahol mindenkinek egyéni feladata van, és az is nagyon izgalmas számomra, hogy kortárs zenét játszunk.

Április elején a szólóesteden is szerephez jutott a kortárs repertoár. Hogyan állítottad össze a programot?

A koncerten Telemann Fantáziái közé ékeltem Kurtág György, Balogh Máté, Tornyai Péter és Illés Márton műveit. Ők nagyon különböző stílusú és gondolkodású zeneszerzők, és azt szerettem volna, hogy mindenféle zenei világot meg tudjak mutatni.

Nagyon sokféle zenét játszol. Az utóbbi években sokat foglalkoztál Veress Sándor zenéjével, abból írtad a doktori disszertációdat is. De kell valamilyen módon specializálódni?

Ebben is a sokféleségre törekszem. Valahogy úgy alakult, hogy kevés barokk zenét játszom, ezért is választottam Telemann-darabokat az említett koncertemre. Szeretem a kortárs repertoárt, élvezem, hogy együtt dolgozhatok a zeneszerzőkkel, kísérletezhetek, és ezekben a kísérletekben is megkereshetem a hagyományos momentumokat, mert mindegyikben van. Ha megértem a működésüket, akkor rájövök, hogy igazából ugyanolyan alapvető érzéseket szeretnének kifejezni, mint néhány száz évvel korábban. Illés Marci különleges gondolkodású és nagyszabású zeneszerző, akinek a műveit Európa-szerte kiváló zenekarok játsszák, a közönségnek azonban kicsit nehezebben befogadható, hiszen recsegések, zajok és effektek által jelenik meg a zenei mondanivaló. A próbafolyamat során fél óráig kellett recsegtetnem egy hangot, amíg megtaláltam azt, amit elképzelt. De amint ez meglett, az aztán rögtön értelmet nyert a zenei közegben. Nagyon különleges világ.

Mennyire vagy tudatos?

Tudatos embernek tartom magam, de sokkal fontosabb számomra, hogy valami érzelemmel átitatott és érzéki legyen. De elengedhetetlennek tartom, hogy megértsük a művek működését és struktúráját. Hiszek az ösztönösségben rejlő erőben is, és én erősen hallgatok a belső hangomra.

Hogyan állsz neki egy új darabnak?

Elkezdem játszani, keresem a motívumokat, próbálom megérteni a formát, elkezd összeállni, árnyalódni. Fontos, hogy különböző nézőpontokból tekintsünk egy-egy zeneműre, hiszen annál inkább meg fogjuk érteni.

Szerinted jó, ha egy felvételen hallani, hogy az melyik művész interpretációja?

Szerintem a nagy művészeknél hallani. Alkati kérdés, hogy ki mennyi szabadságot enged meg magának, meg kell találni az érzékeny határt az egyéni és egyénieskedő között. Szerintem egy mű akkor érinti meg az embereket, ha az előadóművészt is megérinti érzelmileg. Mindig érzéseket közlünk különböző formákban.

Volt nálad egy Rogeri mesterhegedű. Azon játszol?

Nem, az egy vándorhegedű, amelyen a Zathureczky Ede Verseny győztese játszhat négy évig. Megszakadt a szívem, amikor vissza kellett adnom. Akkor határoztam el, hogy nem fogok többet tárgyakhoz kötődni.

Mennyire vagy tudatos a pályád építését tekintve?

Nagyon szeretem, hogy kreatív és szabad életet élhetek, úgy érzem, hogy mindig ilyen életre vágytam. Szuper lenne, ha ezt meg tudnám őrizni, mert boldog életet jelent ez számomra a nehézségeivel együtt. Viszont azt is érzem, hogy szükségem van bizonyos változásokra, súlyponteltolódásokra, hogy az életem más területein is kerekebb lehessen az élet.

A műfaji határátlépés nem foglalkoztat?

Alapvetően nyitott vagyok a világra, igyekszem sokféle zenét hallgatni. Sok jazzt is hallgatok, és érdekel az improvizáció, de ahhoz úgy érzem, hogy speciális készségek kellenek. Szerintem én nem vagyok ilyen alkat. Egyszerre vagyok nagyon kitárulkozó és rendkívül zárt.

Régóta tanítasz. Mi jelenti benne a kihívást?

Nagyon élvezem, hogy ráhangolódhatok más emberekre, a kihívás pedig, hogy miként találom meg a kulcsot a növendékeimhez. Nemrég részt vettem egy kapcsolatfejlesztő tréningen, amelyet tanároknak szerveznek. Érdekes tapasztalat volt, mert nem elsősorban a hibáimra ébresztett rá, hanem arra is, hogy egyébként motiválom a növendékeket. A tanítás nagyon komplex dolog, amelyben mindig lehet fejlődni, és ez inspirál. De az az igazság, hogy nagyon sokféle dolgot csinálok, és mindig úgy érzem, hogy az életem azon része kezd el kivirágozni, amire erősen koncentrálok. Szóval ügyesen kell egyensúlyozni. Ebben is.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu