Értelmezhető-e egyenértékűen szöveg és képzőművészeti alkotás? Létrejöhet-e egy közös, 3. kifejezésmód két különböző nyelvet beszélő művész között? Megszülethet-e a közös jelen úgy, hogy óriási távolság és időeltolódás van a felek közt? Ilyen kérdésekre kereste a választ rendhagyó kötetében Áfra János és Szegedi-Varga Zsuzsanna.
Úgy vágtatok bele a munkába, hogy gyakorlatilag minden körülmény nehezítette a közös alkotást. Egymástól több tízezer kilométerre éltek, és még csak nem is ugyanazt a nyelvet használjátok a mindennapokban. Miért döntöttetek mégis úgy, hogy együtt készítitek el a kötetet?
Szegedi-Varga Zsuzsanna: Pontosan ezért vágtunk bele. Eredetileg a távolság és a nyelv megfoghatatlan dinamikája indította be az érdeklődésünket. Nem csak távol voltunk egymástól – 22 éve lakom az USA-ban –, hanem a könyv alkotásának periódusa alatt még állandó mozgásban is voltam. Mivel a körülmények nem szétválaszthatók az alkotás realitásától, nem kerülgettük a dolgot, hanem belevágtunk egy alapkoncepció átgondolásába, ami megadta a tulajdonképpeni szerkezetet.
Áfra János: Valóban akadtak nehezítő tényezők, például az időeltolódás, hiszen sokszor az egyikünk akkor feküdt le, amikor a másik épp kelt. Ráadásul mindkettőnk elég intenzív életet él, sokat vállal a hétköznapokban. Zsuzsi rezidensprogramokon vett részt és kiállításokat rendezett az elmúlt évben Bostontól Bécsen át Tel Avivig, én pedig a szerkesztői és oktatói munkák, szervezői feladatok közepette próbáltam időt találni erre a kezdettől nagyon inspiráló projektre. Persze közben
mind a ketten a közös alkotói folyamat részévé avattuk a bennünket éppen foglalkoztató problémákat.
Korábban is dolgoztatok már együtt? Milyen volt a kapcsolat köztetek?
Sz.-V. Zs.: Igen, először 2017-ben, a debreceni MODEM látványműterem projektjén. Ennek alapgondolata, mármint a művész kirakatba helyezése talán nem is olyan szembetűnő reklámcentrikus világunkban, engem mégis meglepett. Egy művészeti intézménynek az a fő feladata, hogy a kultúrának biztonságos teret adjon – ehelyett váratlanul a spektákulum tárgya és kritikusa lettem. A dilemmák artikulálásának János tanúja volt, olyan kérdések merültek fel, mint például: mit tehet a művész, hogyan lehet kívülről és belülről egyaránt reagálni saját szerepére? Mint külföldi vendégművész, de mégis magyar, diplomatikusan elutasítani a kirakatban várt látványmunkát, ugyanakkor mint alkotó rámutatni ennek a problematikájára.
Á. J.: A tényleges megismerkedésünk idején, 2017 májusában épp a MODEM-ben dolgoztam. Ekkor volt egy nyilvános beszélgetésünk is Zsuzsi tevékenységéről, de már egy januári megnyitón találkoztam itt egy helyspecifikus munkájával, amely a Lehet kortárs a freskó? című kiállításra készült. A „30 legszebb magyar vers”-ben leggyakrabban használt szavakat festette fel a falra, s a látogatókat arra késztette, hogy a kihelyezett eszközöket használva semmisítsék meg ezt az alkotást, töröljenek bele, tüntessenek el szavakat. A felszámolás folyamatát kamera rögzítette, így aztán a későbbi látogatók már csak a videóról ismerhették meg a falképet. A művész és befogadó éles elválasztását, az emlékezés és az archiválás viszonyát, a mű és az alkotási folyamat közti határok kérdését is elmésen provokálta ezzel. Hosszú ideje foglalkozom a képzőművészeti szöveghasználat kérdéseivel, úgyhogy lenyűgözött ez a mű, amellyel Zsuzsi elnyerte a pályázati kiállítás fődíját. Emiatt lett aztán a látványműtermes projekt résztvevője, amit az előbb említett.
Sz.-V. Zs.: A közös munka ötlete abból fakadt, hogy mindketten szövegekkel dolgoztunk korábban is, de más kontextusban. Tehát a többrétegű, nyelvi és műfajbeli távolságok érdekeltek bennünket, és annak boncolgatása a közös pontokból kiindulva. Persze még nem tudtuk, hogy ebben a projektben a látványműteremhez hasonlóan komplex problémák fognak felbukkani. De ez érthető, hiszen a könyv, mint művészeti helyszín, nem képes az alkotók igényei szerint változni, hanem a közönség és a könyvpiac figyelembevételével alakul. Ezek érdekes témák, mert a költő és a képzőművész kapcsolata a műfaj adta lehetőségeken is múlik. Számunkra ez izgalmas és tartalmas kísérlet volt.
Egy ilyen munka nagyfokú egymásra hangoltságot igényel. Hogy lehet ezt megteremteni ekkora távolságból?
Á. J.: A személyes beszélgetések után kialakult egy dialógus, egy kölcsönös érdeklődés egymás tevékenysége iránt. Hamar világossá vált, hogy sok hasonló kérdés érdekel bennünket – mint amilyen a klímakrízis vagy a mesterséges intelligencia fejlődése. Ez jelentette az alapot ahhoz a brainstorminghoz, ami aztán a videóbeszélgetések során folytatódott. Mivel lényegében ez egy példátlan helyzet volt, először a munkafolyamatot mederbe terelő módszert kellett kitalálnunk. Türelmesen ötleteltünk, így állt elő az a különös helyzet, hogy lényegében már azelőtt megvolt a kötet címe, hogy az alkotási folyamat platformjaként használt dokumentumot megnyitottuk volna.
A korábbi két közös élmény is visszaköszön valamilyen módon a Termékeny félreértésben? Vagy teljesen „tiszta lappal” álltatok neki a közös alkotásnak?
Sz.-V. Zs.: Nehéz elképzelni a tiszta lappal indulást, ha tudatos, ha nem, minden új élménynek van előzménye. A korábbi nyilvános beszélgetésünk témáit kidolgozhattuk volna egy szakkönyvben is akár, ha a téma értelmezése a célunk, minket viszont jobban érdekelt a felmerültek tovább aktiválása. A munkafolyamatot így kimondottan a „jelen pillanat”-ban zajló párbeszédre építettük. Ezen belül itt a folyamatra összpontosítanék, miszerint az egyik gondolatból bontottuk ki a következőt. Egy olyan helyet akartunk biztosítani ennek, ami nincs konkrétan meghatározva. Sőt, egyfajta
végtelenségig kombinálható folytonosságnak láttuk, ami a szövegben és a Möbius-szalagra utaló szerkezetben is megjelenik.
Egy olyan párbeszédet aktiváltunk, aminek nem feltétlenül kell, hogy legyen egy megoldása, befejezése, konklúziós javaslatot sem kell adnia. Viszont, ahogy a könyvtörténeti evolúció is mutatja, ezt a linearitást nem könnyű kiiktatni. Van egy elfogadott rendszer, amin kívül keveset kísérletezünk. De mi van, ha igen? A próbálkozások által sokat tanultunk a könyv további lehetőségeiről, határairól, egymás metódusáról és hogy sokszor magunk sem vesszük észre, milyen elfogultak vagyunk a saját diszciplínánk módszereinek alkalmazásával. Például egy idő után tudatosan elhagytuk az „olvasó” és a „néző” szavak használatát, és inkább „befogadó”-ra váltottunk.
Az, hogy milyen szerepet tölt be a szöveg az irodalomban, egyértelmű, de a képzőművészetben hogyan értelmezhető?
Á. J.: Nagyon elemi szinten határozza meg a műtárgyak értelmezését, hogy a kapcsolódó szövegek mire irányítják rá a figyelmünk. A műcím is kijelöl egy viszonyulási módot, ha pedig egy tárlatra érkezünk, a munkák csoportját a kiállításcím és a koncepcióleírás alapján értelmezzük. A konceptuális művészettel elérkezett egy olyan korszak, amikor egy tervnek nem is kell ténylegesen megvalósulnia ahhoz, hogy műről beszéljünk, elég, ha koncepcióként adott, amelynek a lenyomata lehet akár egy szöveges dokumentum is. A projektművek jelentős részét eleve lehetetlen egy kiállítótérben csak képi dokumentumokkal felidézni, a kapcsolatok, a narratíva inkább összefoglalókon keresztül hozzáférhető. Sok esetben a performanszokról, happeningekről is csak szöveges dokumentációk segítségével alkothatunk komplex képet. És akkor azokról a művekről még nem is beszéltünk, amelyek kifejezetten a textualitás problémájára reflektálnak, esetleg irodalmi szövegeket rekontextualizálnak a mű részeként. Ez tehát egy nagyon szerteágazó téma.
Sz.-V. Zs.: Ezzel a kérdéssel újra határt húzunk kép és szöveg közé. Viszont tükrözi a valóságos helyzetet, miszerint a szakágak nagyon elkülönülten kezelik a képet és szöveget (beleértve a fordítást is) – ez érezhető az oktatástól kezdve a könyvesbolt polcán való elrendezésig. Nekem azért tetszik ez a dilemma, mert szépen rávilágít, hogy alkalmazkodnunk kell ezekhez az alapvető behatárolásokhoz.
Talán amihez közel áll ez a kiadvány, az a „művészkönyv”, és bár ismert kategória, kevés könyvesbolt és könyvtár kollekciójában építenek erre az igényre. Ezeknek az elvi részleteknek, kérdéseknek a végén mégis van lenyomata, például az, hogy nem egyértelmű a képzőművészetben a szöveg szerepe. Most egyelőre a kötet a szépirodalomhoz lett sorolva, ami egyrészt megtisztelő, mert helyet ad annak a dialógusnak, amely János versei és az angol fordítás közt van, de a képanyag szerepe nem feltétlenül tudatosul, ezáltal inkább az esztétikája dominál, és a szöveg alá rendeltsége. Kézbe véve persze
a kép-szöveg dinamika elől nem lehet menekülni, és nem is tartanám fontosnak ezeknek a külön kezelését, ha ennek diskurzusa elfogadott lenne.
Talán Jánossal a közös munka azért is volt produktív, mert ezeknek a kép-szöveg-fordítás kapcsolatoknak az egymásrautaltságával már mindketten foglalkoztunk. Nem egymás módszereit és tudását akartuk alkalmazni saját ötleteink kibontakoztatására, hanem versengés nélküli dialógusra törekedtünk, respektálva mindkettőnk mondanivalóját és perspektíváját.
Írtátok, hogy nincs hierarchia szöveg és kép között, mégis automatikusan úgy képzelem el a munkát, hogy Áfra átküldi a kész írást, amire Zsuzsi alkot, vagy fordítva, tehát van valamiféle sorrendiség. Hogy nézett ki az alkotói folyamat?
Á. J.: A szerkeszthető dokumentumot két irányból kezdtük el feltölteni tartalommal. Az egyik végére előbb kép, a másik végére előbb szöveg került be, tehát párhuzamosan léptettük játékba ezeket a kifejezésmódokat, és ez innentől egy dinamikusan változó platform volt. Sokszor egy-egy oldal vagy oldalpár is több körben alakult, egyre rétegezettebbé vált. A képi és szöveges tartalmak közt egy dialógus alakult ki, sőt, ezek egy szétválaszthatatlan egységgé álltak össze. A jelentésszóródás, a termékeny félreértések elemi szinten határozták meg ezt a játékteret, ez a sokszor töredékes, törmelékes angol szövegekben is tetten érhető. A végső letisztázási folyamatban Vigh Levente és Owen Good voltak segítségünkre.
Sz.-V. Zs.: Inkább úgy lenne helyes a megállapítás, hogy a hierarchiamentességet tudatosan próbára hívtuk, annak megoldásaira törekedtünk. Ahogy János is említette, a szerkezetet eszerint alakítottuk, a kibontakozásnak adtunk teret. A nyitottság egymás felé viszont nem mindig volt könnyű. Akadt eset, amikor nem értettünk egyet, és ettől nem hátráltunk meg – a dilemma és az erre érkezett reakció is a könyvben zajló párbeszéd része lett. Az alkotás közben szabad kezet adtunk egymásnak, tehát ha akartunk, témát váltottunk, saját olvasatot aktiváltunk és ezt befogadva vagy elutasítva a másikunk már arra reagált. Emiatt meglepetések is értek bennünket, de ahogy a párbeszédben sem javítjuk ki egymás szavát, itt sem korrigáltuk a másik hozzászólását. Ennek következménye, hogy a folyamat elképesztő ráhangoltságot és rugalmasságot igényelt és egyben hozott ki belőlünk.
Azt gondolnám elsőre, hogy egy könyv esetében nehéz interaktivitásra késztetni az olvasókat, de például a 44. oldalon olvasható írásban mégis ez történik. Ez akár lehetne az elpusztított freskó inverze is, hiszen itt „építenek” a „látogatók”.
Sz.-V. Zs.: Szerintem az interaktivitásra késztető képessége a műnek nem attól függ, hogy a látogatók hozzányúlhatnak. Az építő jellege sem attól, hogy hozzáadnak vagy elvesznek. A szépsége a dolognak, hogy az interaktivitásra késztető részek lehetnek kijelentő jellegűek, például az említett helyen a szavak, azaz a stabil jelentés hiányának érzékeltetése invitál is a beleolvasási folyamat folytatására.
Ez a tartalom egy kiállításon vagy performanszként is megállná a helyét. Tervezitek, hogy más formában is bemutatjátok?
Sz.-V. Zs.: A könyv formátumából való kilépés is izgalmas lesz, bármennyire sok lehetőséget kínál ez a felület, elég szűkös a hely annak lineáris terében. Ezeknek az aktivált folyamatoknak a kibontakozására pedig tér és idő is kell.
Á. J.: Felmerültek már kiállítási lehetőségek, de egyelőre még csak kötetbemutatók fixálódtak. Zsuzsi március vége felé tud Magyarországra utazni, 23-án a debreceni Méliusz Juhász Péter Központi Könyvtárban, 25-én a budapesti ISBN Galériában mutatjuk be a kiadványt, ezt követően pedig Bécsben, New Yorkban és Bostonban lesznek események Zsuzsi részvételével. Remélhetőleg ez még csak a kezdet.
