Négy nagyon nehéz, de bizalommal és optimizmussal viselt sors bontakozik ki Juraj Lehotsky fikciós elemekkel gazdagított dokumentumfilmjében.
- "Hány óra van? Ó, pár percet még ráérünk, a szomszéd most indul dolgozni..." - lövi be a pontos időt az ébredező, vak házaspár, amely nyilván ezekre a tipikus zörejekre ébred nap mint nap. Peter középkorú zenetanár, aki vak és gyengénlátó gyerekeknek tanít zenét, és az iskola tanulóiból álló Szivárvány kórust vezeti. Feleségével nyugodtan éldegélnek, a lakásukban rend van és tisztaság, esténként tévéznek (Peter a másodperceket számolva megtippeli a síugrók teljesítményét), az ünnepet az iskolai koncert jelenti. Teljesen átlagos párnak látszanak, csak az tűnik fel, hogy nem kapcsolják fel a villanyt, ha besötétedik. De míg a felesége nyugodtan kötöget, Peter a tengerről álmodozik, cigizik és zenél. A tenger az egyetlen mániája: fura hangeffekteket talál ki, még a szél fodrozta hullámok zaját és a tomboló vihart is megpróbálja zenébe önteni, sőt, egy meglepő, álomszerű betét is beékelődik a dokumentumfilmbe, melyben Peter, (táskáját lóbálva, botjával tájékozódva) besétál a tengerbe, lemerül a mélyére, és ott csodás tengeri lények között kalandozik.
A második történet hőse egy olyan vak férfi, Miro, aki történetesen még roma is, és nagyon szegény, de úgy dönt, hogy csak azért is küzdeni fog a szerelemért. Választottja egy gyengénlátó szlovák lány, undok anyukával, de telt idomokkal és aranyos humorérzékkel: "Bekerülhetnél a Guinness rekordok könyvébe: a vak fiú, aki 11 legyet kapott el". A lány eleinte nem árulja el szüleinek, hogy kivel jár, de a férfi ebbe nem megy bele, ellátogat hozzájuk, virágot visz, és bejelenti, hogy szeretné elvinni kirándulni a szerelmét. Diszkóba mennek, piknikeznek, nagyot úsznak, élvezik az együtt töltött időt. Miro igazi hősszerelmes, az első pillanattól fogva gyönyörűnek tartja a lányt, és nagyon gyengéd vele, aki beleszédül ennyi kedvességbe. "Te vagy a faszén brikett, én meg a csomag liszt" - summázza a lány az akadályokat, de végül minden szülői tiltás ellenére véglegesen a fiú mellett dönt.
A harmadik szereplőnk, Elena éppen kisbabát vár, boldogan és meghatottan készül rá, de tart is tőle nagyon, aggódik, mi lesz, ha nem lesz egészséges a gyereke. Egy műanyag babán gyakorol, mosdatja, öltözteti, és szinte átlényegül a boldogságtól már annyitól is, ha az utcán egy óvodáscsoport halad el mellette. Az érzései ambivalensek, mivel férjével mindketten vakok, úgy érzi, ha a gyerekük szintén vaknak születne, legalább tudná, hogy mire vágyik, mit mutasson meg neki. Szeretné megmutatni a várost: "Hány éves kortól lehet fehér botot kapni?" - ábrándozik. A gyerek teljesen egészségesen születik. És pár év múlva már ő meséli izgatottan a rajzfilmet a mamájának a moziban, amikor meg korcsolyázni készülnek, már reggel korcsolyával a lábán fekszik az ágyban, a jégen meg segít a szüleinek megtalálni egymást. Szelíd és figyelmes kisgyerek egy nagyon boldog családban, mely valahogy képes kirekeszteni a külvilág farkastörvényeit.
Zuzana, a film negyedik főhőse gyönyörű kamaszlány, aki új iskolába megy, és az ezzel kapcsolatos érzéseit chaten önti ki egy ismeretlen srácnak, aki tetszik neki, de akinek nem árulja el, hogy vak. A 14 éves kislány pontosan úgy él, mint kortársai, nagydarab, jólelkű, testőrként és bizalmasként egyaránt helytálló barátnőjével nagyokat strandol (társnője részletesen leírja a helyesebb fiúkat pancsolás közben), próbálgatja a nőiességét, hagyja, hogy a másik kisminkelje, sokat beszélgetnek, nevetgélnek és mászkálnak. Zuzana sokat ábrándozik a chatpartneréről: "Jó lenne, ha nem zavarná az, hogy vak vagyok."
A Vak szerelmek egyik fő pozitívuma az, hogy sosem az történik, amire kicsit sajnálkozva-szorongva, sztereotípiáink miatt számítanánk. A zenetanárra tökéletesen passzol a felesége által (bonyolult csavartmintával) kötött pulóver, amit ugye "egy vaktól" nem vártunk, furcsa módon egyik szereplő sem lép a közeledő autók alá, a zsúfolt diszkóban lekért gyengénlátó lány pár perccel később visszamegy barátjáthoz, nem tűnik el, nem erőszakolják meg, sőt, a pár nagyot úszik és tábortüzet is gyújt, élvezik a kirándulást, anélkül, hogy bármilyen baleset érné őket, a gyereket váró házaspár csemetéje nem örökli a vakságot. Tanulságos, amikor saját sztereotip gondolkodásunk mértékét éppen a várt, de be nem igazolódott negatív forgatókönyveinken mérhetjük le. Juraj Lehotsky szelíd határozottsággal szembesíti a nézőt azzal, hogy mennyire semmit nem tudunk erről a világról, és ezt a "Jé, ők is...?" - kezdetű gondolatfoszlányaink is igazolják. Amíg meglepődünk azon, hogy "ők" is képesek rendet tartani, dolgozni járni, gyereket szülni és felnevelni, hogy ugyanúgy lesznek szerelmesek, és ugyanúgy küzdenek érte, addig még bőven ránk fér jó néhány hasonló film.
