A szó szoros értelmében építőművész volt. Sokrétű életművének alapja, hogy a képzőművészet és az építészet szerves együttélését tekintette eszménynek. A zenei, képzőművészi és költői tehetséggel egyaránt megáldott Vadász biztos kézzel és ízléssel dolgozott, és akár modern városközpontot, akár családi házat vagy emlékhelyet tervezett, maradandót alkotott.
1933-ban született Budapesten. Édesapja, Vadász Mihály szintén építész, a magyarországi Bauhaus kiváló mestere volt. 1957-ben szerzett építészmérnöki diplomát a Budapesti Műszaki Egyetemen, majd a Magyar Építőművészek Szövetsége mesteriskoláját is elvégezte. Már korai, modern stílusú tervezéseit is sajátos felfogás jellemezte: az épületek merev struktúráit a tömegek élénk megmozgatásával, ritmikus tagolásával oldotta és festői elemekkel gazdagította. A modernizmus mozgalmassá válásának szép példája a budapesti Jókai térre tervezett MEDOSZ-vendégház, amelynek a felületek ritmikus megtörésével izgalmas homlokzatot tervezett.
Semmilyen stílusirányzatba nem akart illeszkedni: az építészeti táj érdekelte, vagyis az, ahogyan a természet és az építészet egymáshoz viszonyul. Ez a szemléletmódja elsősorban a modern városközpontok tervezésében érhető tetten. Zalaegerszegen és Baján mozgalmas homlokzatú épületegyütteseket alkotott, és a táj adottságaira is tekintettel volt. Egyedi tervezései, akár családi házról, akár zártsorú, városképbe illeszkedő épületekről van szó, izgalmas megjelenésűek, és harmonikusan illeszkednek a környezetükbe. Palladio, a reneszánsz olasz építőmester előtti tisztelgésnek szánt, Székesfehérvárra tervezett polgárháza a modern, de környezetébe simuló építészet kiváló példája.
Legmonumentálisabb alkotása a Gellért-hegyi víztározó épülete, amelynek „egymásra dobált” betonkockái egyszerre tűnnek ki és igazodnak szervesen a hegy vonulatához.
Művészi gondolkodásmódjának, reneszánsz karakterének legfőbb bizonyítéka a szobrokhoz, emlékhelyekhez kapcsolódó térépítészete. A mohácsi és a muhi csatamezőn, az általa megtervezett emlékhelyeken érzékelhető a magyarság veszteségének óriási mértéke. A körkörösen megkomponált tereken, az egyenes és megdőlt kopjafák, faragott szobrok, a kimagasló kereszten lógó lélekharang látványával szembesülve szinte hallani véljük a bekerített magyar seregek reménytelen segélykiáltásait.
„A rakodópart alsó kövén ültem, / néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.”
A Kossuth téri József Attila-emlékmű megtervezése Vadász kiváló lélek- és emberismeretéről tanúskodik. A költő szobrát A Dunánál című versének kezdősorait megidézve helyezte a folyópartra. A Dunát figyelő szoboralak elgondolkodó, hétköznapi emberként jelenik meg, így a mai szemlélő egész közelinek, lelki rokonának érezheti.
A mezőtúri Dózsa György-emlékmű kiválóan jeleníti meg a parasztfelkelés eleve bukásra ítélt voltát: a tüzes vastrónon ülő parasztvezér mögött a felkelést leverők túlerejét szimbolizáló óriási kőtömbök magasodnak.
Vadász munkásságának egyik legkiemelkedőbb alkotása a hannoveri világkiállításra tervezett pavilon. A hatalmas, hajó formájú épület a rendszerváltás utáni vágyat: a magyarság Nyugat felé irányultságát, az áthajózás célját és feladatát testesíti meg, és az általa annyira szeretett és sokszor idézett Nagy László versének kérdését juttatja eszünkbe: „S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”
Vadász hosszú pályája során újra meg újra átvitte. A derűs karakterű, szerteágazó érdeklődésű és tehetségű, ötletekből kifogyhatatlan művész pályáját többek között Kossuth- és Prima Primissima díjjal, valamint a Nemzet Művésze címmel ismerték el.
Életének 92. évében, március 3-án hunyt el.
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
