A roma fiatalokból álló Tudás Hatalom csoport arra törekszik, hogy kizökkentse a nézőt kényelmes sztereotípiáiból, gondolkodásra késztesse, nem csak a cigányságról, hanem például a függőségről. Ám didaktikus előadások helyett slam poetrybe, humorral átszőtt monológokba és rapbe fogalmazott élettörténetekkel mesél minderről.

Több éve dolgoztok közösen. Miként alakult a csapat?

Horváth Kristóf: Ádámmal nagyon rég ismerjük egymást. Engem éppen kirúgtak a Bárka Színház stúdiójából, és díszítőként dolgoztam, amikor megkeresett az 1 hét című kisjátékfilmje ötletével, amelyben végül én játszottam a cigány fiút. Így indult a szakmai kapcsolatunk 2003-ban, és már akkor is egy cigányság témájával foglalkozó alkotás miatt fogtunk össze. Több mint tíz évvel később kaptam egy felkérést a Roma Oktatási Alaptól, hogy hívjuk fel a figyelmet a korai iskolaelhagyás jelenségére egy szellemes, slames videóval. Akkor összeszedtem azokat a fiatalokat, akiket most a színpadon láttál, és akiket különböző képzésekről, táborokból ismertem.

Ők korábban is foglalkoztak színjátszással?

H.K.: Így vagy úgy, igen. Volt, aki színjátszó szakkörbe járt, akadt aki színjátszó táborban volt, látszott, hogy van affinitásuk a művészethez. A videoklipet Ádám rendezte.

Ezek a fiatalok akkor még középiskolások voltak?

H.K.: Középiskolás korúak, de nem jártak iskolába.

Azért alapítottam a Tudás Hatalom csoportot, hogy segíthessem azokat a roma fiatalokat, akik enélkül nem kapnák meg a tehetségükhöz mért terhelést, és, hogy a magyar társadalomban legyen néhány roma művész vagy „megmondó ember”.

Összejöttetek a projektre, és társulat lett belőletek?

Császi Ádám: A projekt hozta össze a jelenlegi csapatot. A klip után még forgattunk ezt-azt, ám igazi nagyobb feladatunk nem volt, a Cigány magyar előadás lett a következő, amit tavaly készítettünk. Két évvel ezelőtt Kristóf felkért, hogy csináljak a fiatalokkal egy önéletírás szemináriumot, akkor még nem sejtettük, hogy ezekből a történetekből darab lesz. Számomra az volt a fontos, hogy mindannyian válasszanak egy sajátos szemszöget, bármit: marslakó vagyok, egy barna doboz vagyok, és úgy meséljenek.

Miért fontos ez, fogódzót ad?

Cs.Á.: Fogódzót ad és eltávolít.

H.K.: Meg rögtön megfog egy jelenséget, például, hogy egy romának jobb nem felvállalnia a származását. Van egy csomó híres roma alkotó a magyar társadalomban, ám egyet sem ismerünk közülük.

Vagy nem romaként ismerjük őket. Ez az előadás egyik szereplőjének a szájából el is hangzik: „Én nem vagyok cigány, csak apám, anyám volt az”.

H.K.: Pontosan! Ez egy jelenség, ami minden romát és nem romát érint. Ez idővel olyasmit idéz elő, hogy azt mondhatom, a „rossz romák” miatt néznek rám ferde szemmel, ha ők nem lennének, akkor a fehér emberek befogadnának. Ez nyilvánvalóan rossz helyzet, és ezt a társadalomnak is fel kell ismernie.

Azért mert valaki látott egy romát, aki lop, azért még nem nevezhet engem ismeretlenül is tolvajnak.

Attól leszel cigány, hogy annak tartod magad, vagy, hogy téged annak tartanak?

H.K.: Nagyon nehéz kérdés, és nem tudom. Természetesen része az identitásunknak az, hogy a világ milyen visszajelzéseket ad felénk. Nagyon szeretném a társadalmi gondolkodást afelé terelni, hogy – származástól függetlenül – bármelyikünkből válhat bántalmazó, elnyomó, rasszista, ezt fel kell ismernünk magunkban, és úrrá kell lennünk rajta.

Farkas Franciska tette fel a kérdést az előadásban az egyik története után, hogy „Te szégyellnéd”? Egészen más megírni ezeket, mint nézők előtt elmondani.

H.K.: Igen. Ők rappernek, slam poetrysnek készültek, ami egy egyes szám első személyű műfaj, amiből egyenesen következik ez a fajta storytelling. A társulatunk tagjai az elmúlt hat évben nagyon sokat fejlődtek, van színpadi tapasztalatuk, és már ketten is drámatanárok vagyunk a csoportból.

Cs.Á.: Az előadással kapcsolatban az elsődleges célkitűzésem az volt, hogy ne könnyes együttérzést váltson ki. Mert azzal sem ők, sem a néző nincs beljebb semmivel. Neked csak komfortot ad: „jó ember vagy, mert sajnálod”, neki pedig megalázó. A darab a sztereotípiákról szól, amelyeket folyamatosan megszemélyesítenek, majd megkérdőjeleznek, ebben sokat segít ez az avantgard esztétika. Részvételre, aktivitásra késztet, és nézőként folyamatosan azt érzed, hogy újra és újra kell gondolnod a viszonyod a megjelenített témához, hogy ne használhasd egyik már meglévő sémádat sem.

H.K.: Fontos, hogy a néző a saját viszonyulását vizsgálhassa meg. Ha meghallgatja ugyanazt a történetet egy áldozat pozíciójából tolmácsolva, majd agresszív kérkedéssel, felméri, melyik mit vált ki belőle.

Cs.Á.:

A darab leginkább a nézőről szól, folyamatos önvizsgálatra késztet. Közben fontosnak tartottam, hogy az előadás szórakoztató legyen, hiszen te színházba jöttél, szórakozni akarsz.

Kifejezetten vígjátéknak szántuk, ami plusz fricska. Hiszen a megjelenített élményanyag néha egészen borzalmas, mégis az a cél, hogy a néző nevessen. Egészen addig, mígnem egyszer csak felteszi magának a kérdést, hogy vajon szabad-e ezen nevetni.

H.K.: Ugyanakkor fontos, hogy ezek a srácok erősek, és annak is látszanak; ezek feldolgozott traumák, amikkel megküzdöttek.

Cs.Á.: Arra is nagy hangsúlyt fektettünk, hogy a néző érezze, ez a csapat intellektuálisan képes reflektálni saját magára. Ez is olyan, amit a kisebbségektől nem szoktunk meg. Az egyik pillanatban Norbi egy ordas közhelyet testesít meg, majd utána elmond egy verset, és ezzel is rámutat arra, hogy egyetlen ember mennyire sokféleképpen viselkedhet különböző helyzetekben. Esetleg a villamoson erőszakos, kötözködő roma srác épp’ a félelmét vagy a frusztrációját igyekszik palástolni. Szeretnénk, hogy a néző utána gondolkodjon ezen, és ha később a mindennapjaiban hasonló szituációval szembesül, akkor lásson ezek mögé, túl az előítéletein, gondolja újra az életét sok tekintetben megkönnyítő „megoldókulcsokat”.

Ezek a fiatalok a romaságukon keresztül találták meg a színházat. Gondoljátok, hogy ezen kívül is lehet terük művészként?

H.K.: Az Örömsorvasztó című drogprevenciós fórumszínházi előadásunkban csak cigányok voltak a színpadon, mégsem hangzott ez el egyszer sem. Mégis – ahogyan Franciska is mondja a Cigány magyarban – bosszantó, amikor valaki állandóan csak cigány szerepeket játszhat, a filmekben is csak a sztereotípiákat erősítheti. Miért nem játszhat például egy rákkutató orvost? Nagyon izgalmas volt amikor az Örömsorvasztót vittük iskolákba, és miután bementünk, hallottuk ahogyan a hátunk mögött összesúgtak, hogy „Bezártad a termet?”, „Elől hagytam a tárcámat”, de az előadás után ottmaradtak, és vágytak arra, hogy velünk beszélgessenek. Megtörtént az érzékenyítés úgy is, hogy egy szót nem ejtettünk a cigányságról. Olyan előadásokat szeretnénk készíteni, amik fontos társadalmi kérdéseket vetnek fel, legyen szó kirekesztésről, a nők bántalmazásáról, vagy a függőségről.

Cs.Á.: A rasszizmus korunk egyik legkurrensebb kérdése, ami nem csak a cigánysággal kapcsolatban merül fel, hanem például a bevándorlás esetében.

Ha a fejlett nyugat nem tanul meg a mássággal valamilyen módon szembenézni, és nem alakít ki egy használható pozíciót, annak komoly következményei lesznek.

Ebbe beletartozik az is, hogy a most magukat nagyon empatikusnak vélő emberek felülvizsgálják az álláspontjukat, és a szánalom helyett valamilyen más kapcsolódást találnak.