Sorozatunkban a 93. Ünnepi Könyvhétre hangolódva írókat kérdezünk arról, hogy látogatóként és íróként hogyan emlékeznek vissza az első ünnepi könyvhetükre.
Mikor járt először a könyvhéten?
A hetvenes–nyolcvanas évek könyvheteire emlékszem. Mindig volt néhány könyv, amit alig vártam, hogy megvehessek. Ehhez azt kell tudni, hogy akkoriban nem a piac szabályozta a könyvkiadást és a kereskedelmet, hanem a párt és az állam, na meg a barátjuk, a hiány: papírból kevés volt, és emiatt olykor épp az értékesebb (már legalábbis szerintem értékesebb) művek kiadásától tekintettek el vagy fogták vissza a példányszámukat. Viszont akkor még szigorúan vették a könyvheti listát. A rajta szereplő könyveket, ha ki is szállították a boltokba, a könyvhét első percéig nem volt szabad árulni, és ezt be is tartották. A lista természetesen ismert volt hetekkel korábban. Az ember jó előre bejelölte, miket szeretne megvenni.
Mai szemmel nézve nem kerültek sokba a könyvek, de a fizetések és az ösztöndíjak akkor se voltak magasak, úgyhogy menet közben az ember sokszor meggondolta magát, hogy egyik-másik kötet mégse annyira fontos, azt inkább majd könyvtárban olvassa el vagy kölcsönkéri valakitől.
Volt emlékezetes könyv, amelyet ott szerzett be?
Ez akkor is pont olyan korrupt ország volt, mint korábban: előfordult, hogy a könyvheti könyvet nem tették ki ugyan a pultra a könyvhét megnyitója előtt, de ismerősök körében mégis minden egyes példány gazdára talált, és ezért gyakorlatilag egy percig sem árulták. Ezek voltak az igazi sikerek. A mai napig emlékszem rá, hogy egyszer egy ilyen ritkaságból mégis eljutott hozzám az egyik darab.
Kitől kért dedikálást?
Én sohasem álltam sorba dedikálásért. A könyv maga fontos volt számomra, a szerző keze vonása nem. Viszont amikor már személyesen ismertem egyes írókat és költőket, és némelyikük talán kedvelt is, akkor igazán örültem, ha megajándékoztak a műveikkel, és írtak beléjük nekem néhány szót. És persze ha találkozom valamelyik íróbarátommal, mikor épp beszereztem a kötetét, akkor előfordul, hogy meg is kérem, szignálja nekem. A gyerekekkel más a helyzet: néhányszor nem kis sorokat álltam ki a gyerekeimmel olyan írók aláírására várva, akiket ők szerettek.
A Könyvhétre jelenik meg Levegőt venni című novelláskötetének új kiadása.
Zoltán Gábor kisprózakötetet utoljára 1999-ben adott közre. Levegőt venni című könyve így több mint húsz év novelláinak keresztmetszete. A szigorú kézzel válogatott novellák fordított időrendben követik egymást a kötetben, így kalauzolnak vissza Zoltán Gábor prózájának forrásvidékéig. A novellák nyelve elszántan pontos, mégis kíváncsi, minden cikornyától mentes, mégsem dísztelen, sokkal inkább fölösleg nélkül építkező. A szövegek mosolytalan iróniája, groteszk fordulatai, szociografikus érzékenysége nincs elődök híján a magyar novellisztikában, karakteres szerkesztésmódjuk, meghökkentő nézőpontjaik és elbeszéléstechnikájuk ugyanakkor jellegzetessé teszik őket.
Zoltán Gábor 1960-ban született Budapesten. Első novelláskötete, a Vásárlók könyve 1997-ben, a JAK-sorozatban jelent meg. Ezután egy újabb novelláskötetet (Erények könyve, Magvető, 1999), majd két regényt (Szőlőt venni, Magvető, 2001; Fekete bársony, Jelenkor, 2008) publikált. Orgia című regényét többéves kutatás után írta meg. A Kalligram Kiadónál 2016-ban megjelent könyv komoly olvasói és szakmai figyelmet keltett, és felkerült mind az Aegon-díj, mind a Libri irodalmi díj shortlistjére. 2018 tavaszán megjelent, Szomszéd című esszéregénye az Orgia előzményeit és következményeit mutatja be. 2020-ban pedig Szép versek 1944 – Abszurd antológiája látott napvilágot.
Nyitókép: Valuska Gábor
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
