Az október végi, november eleji időszak, az elhunytakra való emlékezésen túl egy kicsit mindig a felekezetek harca is egyben. Tudjuk jól, hogy a halloween – a szörnyimitálás miatt – tiltólistás a kereszténység szemében, ugyanakkor a protestáns vallás is újra meg újra felteszi a kérdést: aki hisz a feltámadásban, ugyan mi dolga van a halál dicsőítésével? Pedig valójában mindegyik ugyanannak a megfoghatatlan valaminek az értelmezhetőségére tesz kísérletet: válaszokat keres az elmúlás, a veszteség és a gyász kérdéseire.
A halál mint ősmotívum ugyanakkor az irodalomban is nagyon erősen jelen van. Polcz Alaine író, tanatológus például egész életében a halált és a gyászt kutatta. Az egyik feljegyzésében a következőt nehezményezi/javasolja: „A gyökértelenség a mai ember egyik nagy baja, sérülékennyé teszi »énünket«. Beszéljünk azokról, akik meghaltak, hogyan éltek, milyenek voltak, hogyan gondolkoztak, miben hittek, mit »tettek« az életükkel, mit hagytak a következő nemzedékre.” Abban Kosztolányi is egyetértett, hogy a halálról beszélni kell, sőt: „Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem” – mondja. „Azóta vagyok ember, mióta nagyapámat láttam holtan, tízéves koromban, akit talán legjobban szerettem ekkor. Költő, művész, gondolkozó is csak azóta vagyok. Az a roppant különbség, mely élő és halott között van, a halál hallgatása, megértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezdtem írni.”
Kosztolányi művein és feljegyzésein keresztül egyébként többféle haláltapasztalattal is találkozhatunk: a kisgyerekkel, akit megrémít, de egyben kíváncsivá is tesz a halál, aki ugyanakkor retteg a szerettei elvesztésétől; később a felnőttel, aki mániákus betegségérzetével hipochondriába kergeti magát; de megismerjük azt a felnőtt férfit is, aki úgy viselkedik a temetéseken, mint egy neveletlen kisdiák, aki majd kipukkad, hogy valahogy visszatartsa a nevetést. Kicsit mintha az irodalom maga is így viselkedne, amikor a halállal van dolga. Néha megijeszt, néha elgondolkodtat, néha elszomorít, és van, amikor úgy megnevettet, mint még soha semmi azelőtt. Ilyen és ehhez hasonló magyar és világirodalmi – valamint kortárs és klasszikus – szépirodalmi művekből gyűjtöttünk össze néhány részletet.
1. Kosztolányi Dezső: Szegény kisgyermek panaszai; Akarsz-e játszani? Délutáni meditáció
„Ó a halál. / Mi ismerjük csak, pici gyerekek. / Utunkba áll / S könnyes, pityergő szánk megremeg. / Ó a halál.”
Akarsz-e élni, élni mindörökkön, / játékban élni, mely valóra vált? / Virágok közt feküdni lenn a földön, / s akarsz, akarsz-e játszani halált?”
„Milyen lesz a halál / vajon rossz lesz-e, jó? / ez a végső, komoly, / nagy-nagy szenzáció? / Lehet, hogy szörnyű lesz, / mint puskadurranás, / fülembe lárma zúg / s nem hallja senki más. / Nagy dinamit-robaj / velőkig felható, / állkapcsát tépdeső, / babonás puskaszó. / Csodás, iszonytató, / iszonytató csodás, / vörös és fekete / utolsó felvonás.”
2. Kertész Dávid: Máli néni újratemetve
„A dolog logisztikája nem volt túl egyszerű. Tudni kell, hogy családi autóm van ugyan, de nem ilyen célokra lett tervezve. A holttest viszonylag könnyű volt, de merev és egy picit hosszabb, mint a hátsó ülésem. Félsrégen helyeztük be, majd átkötöttük az összes lehetséges biztonsági övvel. A feleségem ült mellé, mert anyám nem volt rá hajlandó, nekem meg vezetnem kellett. Fejben számoltam, hány éjszakát kell majd ezért a nappaliban töltenem.
Elindultunk. A megadott cím egy cigánytábor közepén volt. A vályogputrik után kisebbfajta villanegyedbe érkeztünk. Nem kellett kérdezősködnünk. Messziről látszott, hogy tartják a tort. Az udvaron rezesbanda húzta, a család, a barátok és minden szomszéd mulatva gyászolta a halottat, kissé esküvői hangulata volt az egésznek.
Anyám sürgetett, hogy szálljak ki, és beszéljem meg a továbbiakat a családdal. Összeszedtem minden bátorságom, és kiléptem az autóból. Előtte azért még beállítottam gyorstárcsázóra a segélyhívót.
Még nem értem el a házig, amikor egy öregasszony a vállamra borult és megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, majd megesketett, hogy figyelek Béla bácsira. Gőzöm nem volt, hogy ki az a Béla bácsi, de megígértem. A házba érve találkoztam a családfővel, az elhunyt fiával. Kezet ráztam vele.
– Először is, őszinte részvétem – kezdtem bátortalanul.
– Köszönöm, de ki maga?
– Hogy is mondjam, a nevem Attila, és talán nem ez a legjobb alkalom, de kérem, jöjjön ki velem a kocsimhoz.
A fickó bizalmatlanul bámult rám, majd intett néhány másik krapeknak a gyászolók közül, és kikísértek az autóhoz. Lélekben felkészültem a késelésre.
Csak az autónál mertem elmondani, hogy miről van szó, ott már csupán az újonnan szerzett kíséretem tagjai hallhatták. Az elhunyt fia, mint megtudtam, Csabi – „a Csabi” ahogy többen szólították, valószínűleg fontos a névelő – megszemlélte a holttestet.
– Ez tényleg a szegény mama – mondta.
– No igen – válaszolta anyám. – Megkaphatnánk mi is a mi Málinkat? Visszaadjuk az anyukáját.
– Az a baj, hogy már elföldeltük.
Anyámon végigcikáztak az agyvérzés első jelei. Feleségem, aki még mindig a holttest mellett tartózkodott, kényelmetlenül piszkálta a biztonsági övét.
– Akkor most mi lesz – bökte ki végül az oldalbordám –, cserélünk és eltemetjük a magukét?
Síri csönd lett. Egy pillanatra úgy tűnt, a zenészek is elhallgatnak. A Csabi törte meg a némaságot:
– Nem az, a síron rajta a név. Az Isten megver, ha azt cseréljük ki. – A haverjaihoz fordult. – Fiúk, hozzatok ásót, megyünk vissza a temetőbe.
A temetőőr elfogadott Csabiéktól némi pálinkát, tőlem pedig egy rakás pénzt, majd szívélyesen beengedett, és akkor sem szólt, mikor a fiúk ásni kezdtek. A két Málit egy órán belül kicseréltük.
Másnap mi is eltemettük a mi Málinkat. A helyi cigányok közül meglepően sokan eljöttek a ceremóniára, anyám végig szótlan volt, csak azután dünnyögött, hogy hazaindultunk a temetőből:
– Na, Máli, mindig rezesbandát akartál a temetésedre.”
3. Krúdy Gyula: A hídon
„Szindbád, a hajós, midőn közeledni érezte halálát, elhatározta, hogy még egy utolsó utazásra indul, mielőtt elhagyná a sztambuli bazárt, ahol egy régi szőnyegen üldögélve, pipáját szívogatta. Eszébe jutott fiatalkorából egy város – völgyben és piros háztetőkkel, ahol a barna híd ódon ívei alatt színes kavicsok felett vágtat egy tiszta kis folyó, és Szindbád a híd kőpárkánya mellől álmodozva nézte a messziségben alvó kék erdőket...
[…]
Egy kőszent áll valahol a hídon, látni lehet onnan a kis cukrászboltot dohányszínű függönyeivel, valamint kopott aranyos betűivel. A. Marchali, mondják a töredezett betűk a boltocska felett, ahol Szindbád egykor sarkantyúját pengette, és a háromlábú biliárdasztal felett dákójára támaszkodva, kecsesen, könnyedén és ábrándosán álldogált, mert a cukrásznénak barna szeme volt, barna haja volt.
[…]
– Most már csak Amália hiányzik – gondolta magában Szindbád. És a kassza mellett a piros függöny mintegy varázsszóra szétnyílott, és Amália fekete kötényben, kezében kávéscsészével a cukrászboltba lépett. A félcipőcskéje némileg kopott volt, de a szalagja friss és széles, a köténye pirossal volt beszegve, és frissen fésült barna hajában egy ezüstfésű villogott. Könnyed, alig hallható lépésekkel hozta a kávét Szindbád asztalához, és barna szemében kellemes kíváncsiság csillant meg a furcsa idegen láttára. Halkan, kedveskedve, simulékony, mély hangon kérdezte Szindbádot: – Nos és hogyan tetszik önnek városunk? – Szindbád csöndesen mosolygott, és kávéját kevergette. Igen, csakugyan ő az: Amália vagy legalábbis a lánya...
[…]
A domború mell a selyemkötény alatt lágyan emelkedik, és a finom nyakon vékony aranylánc látszik. A nyurga tiszt széles mozdulattal öltötte magára bő köpenyegét, sarkantyús lépései elzörögnek. A kopasz, pápaszemes emberke már előbb eltűnt észrevétlenül az újságlepedő mögül. Szindbád egyedül marad a cukrásznéval… – Asszonyom, nem mutatná meg nekem azt a medaillont közelebbről, amelyet a nyakában visel? – kérdezte Szindbád egy darab idő múlva. A cukrászné könnyen elpirult. – Anyámtól örököltem, uram. Megboldogult édesanyámtól… – Éppen azért kérem, mert Marchaliné asszony egykor nagyon jó ismerősöm volt. – Némi vonakodás után a Szindbád kezébe kerül a medaillon. Igen, megösmeri. Ez volt az, amit a cukrásznénak egykoron ajándékozott.”
4. Örkény István: Nincs bocsánat
„Kimentem a folyosóra, és kerestem a nővért, de egyiket sem találtam meg a tegnapiak közül. Nagy nehezen előkerítettem a vasárnapi ügyeletes nővért, neki is adtam húsz forintot, és megkértem, hogy nézzen be időnként az apámhoz. Az orvossal is szerettem volna találkozni, mert egy százforintost még odahaza borítékba ragasztottam, de a nővér azt mondta, hogy az orvost transzfúzióra hívták a női kórterembe, bízzam rá, majd ő szól neki. Visszamentem a betegszobába, ahol a szomszéd megnyugtatott, hogy az inspekciós orvos úgysem ér rá kivizsgálni a beteget, tehát nem is baj, hogy nem tudtam átadni a pénzt. Úgyis csak holnap, amikor majd bejönnek az osztályos orvosok, lesz idejük foglalkozni vele.
– Nincs valamire szükséged? – kérdeztem.
– Köszönöm, nem kell semmi.
– Hoztam néhány almát.
– Köszönöm, nem vagyok éhes.
Még egy óra hosszat ültem az ágya szélén. Szerettem volna beszélgetni vele, de már nem volt miről. Egy idő múlva megkérdeztem, nincsenek-e fájdalmai. Azt mondta, nincsenek. Erről sem kérdezősködhettem többet. Egész idő alatt hallgattunk. Nagyon szemérmes és zárkózott volt köztünk a viszony, mindig csak tényekről beszélgettünk egymással, de azok a tények, melyeket tegnap még szóba hozhattunk, mára eltörpültek, és semmivé váltak. Érzelmekről pedig sohasem esett szó miköztünk.
– Hát akkor megyek – mondtam később.
– Menj csak, fiam – mondta.
– Holnap bejövök, és beszélek az orvossal.
– Köszönöm – mondta.
– Csak reggel jön az osztályos orvos.
– Nem olyan sürgős – mondta, s a tekintete az ajtóig kísért. Reggel hétkor fölhívtak, hogy az éjszaka folyamán meghalt. Amikor beléptem a 217-esbe, már másvalaki feküdt a helyén. Az ágyszomszédja megnyugtatott, hogy nem szenvedett semmit, csak sóhajtott egyet, és vége lett. Gyanítottam, hogy a szomszéd talán nem mondott igazat, mert az jutott eszembe, hogy én is ezt mondtam volna az ő helyében, de aztán igyekeztem elhitetni magammal, hogy a szomszéd mégsem csapott be, és csakugyan fájdalom nélkül halt meg apám.
Nagyon sok formalitást kellett elintézni. A fölvételi irodában odalépett hozzám egy ápolónő, de sem a szombati, sem pedig a tegnapi ügyeletes, hanem egy eddig nem látott nővér, és átadta apám aranyóráját, szemüvegét, pénztárcáját, öngyújtóját és azt a zacskót, amiben az almák voltak. Húsz forintot adtam neki, és tovább diktáltam az adatokat. Ezután egy bőrsapkás férfi lépett hozzám, és ajánlkozott, hogy megmosdatja, megberetválja és felöltözteti a testet. Ő mondta így, hogy a »testet«, amivel bizonyára azt akarta érzékeltetni, a szóban forgó személy nem él ugyan már, de mégsem egészen holttest, amíg mosdatva és öltöztetve nincs.”
5. Edgar Allan Poe: Az ovális arckép
„S mivel így nyugtalanságom oka eltűnt a szemem elől, mohón kutattam a könyvben, hogy mit mond a képről és történetéről. Megtalálva a kérdéses oldalt, az alábbi homályos és különös sorokat olvastam:
»Ritka szépségű lány volt, bájos, kedves, telve boldog életörömmel. És végzetes az az óra, amelyben meglátta, megszerette a festőt, és a felesége lett. A férfi: szenvedélyes, buzgó, komoly és sötét; már volt menyasszonya: a művészet. A lány: ritka szépség, bájos, kedves, telve életörömmel; csupa világosság és mosoly és jókedv, akár egy ifjú őz – mindent szeretett és dédelgetett, csak a művészetet gyűlölte – vetélytársát! –, csak a palettától és az ecsettől irtózott, és minden más otromba eszköztől, amely megfosztotta szerelmese látásától. Szörnyű volt hát hallania, hogy a festő őt, ifjú asszonyát is le akarja festeni. De alázatos volt, engedelmes, és türelmesen ült heteken át a magas, homályos toronyszobában, ahol a sápadt vászonra csak felülről hullott a fény. A festő, amint óráról órára, napról napra haladt munkájában, megittasult művétől. Szenvedélyes, vad, szeszélyes ember volt, elmerült álmaiban; nem akarta észrevenni, hogy az a fény, amely kísérteti sápadtsággal szűrődik a magányos toronyszobába, megtámadja ifjú asszonya lelkét, egészségét, aki láthatólag csupán érte eped. Csak mosolygott, egyre csak mosolygott, nem panaszkodott, mert látta, hogy a festő (nagy hírű művész) milyen lázas és lángoló örömet talál munkájában, mint gyötrődik éjjel-nappal, hogy minél tökéletesebben jelenítse meg őt, aki szereti, aki napról napra gyengébb, szomorúbb és élettelenebb. És akik látták a képet, suttogva dicsérték hasonlatosságát, a bámulatos csodát – nemcsak tehetségének, hanem mély szerelmének is elragadó, felülmúlhatatlan bizonyságát. De mikor a kép befejezéshez közeledett, a festő nem engedett többé senkit a toronyszobába. Mintegy őrületben dolgozott, szemét a vászonról szinte le sem vette, és még szerelmesére sem nézett. És nem látta, nem akarta látni, hogy a remek színeket, amelyek olyan élettelivé tették a képet, az arcáról rabolta el. És hosszú hetek múltán, amikor már majdnem elkészült a kép, és csak egy ecsetvonás kellett a szájhoz, egy fénysugár a szembe: akkor még egyszer, utoljára, fellobbant az életerő az asszonyban, mint ahogy a kanóc utolsót lobban a lámpában, mielőtt elalszik. És megtörtént az utolsó ecsetvonás: a szembe belelopta az utolsó fényt – a festő egy pillanatig megittasulva, rajongva állott a kész kép előtt, nézte, nézte! de a következő másodpercben remegve sápadt el, lélegzet után kapkodott, és hangos szóval felkiáltott:
– Csakugyan ez maga az Élet!
S ekkor hirtelen kedvesére nézett – halott volt!«”
6. Celeste Ng: Amit sohase mondtam el
„Így hát amikor James aznap este hazajött, ő csak annyit mondott: – Meghalt az anyám. – Aztán visszafordult a sütő felé, s hozzátette: – Meg a füvet is le kell nyírni. – És James megértette: ez még egyszer nem kerül szóba köztük.”
„Egy hónapja folyton ilyeneket mondott: viccesen hangzó, de egyáltalán nem vicces dolgokat. Ahányszor csak meghallotta a saját hangját, a nyelvébe harapott, de már későn. Nem értette, miért mond ilyeneket Nathnek, mert akkor valami sokkal fájdalmasabb dolgot kellett volna megértenie: hogy Nath mindjobban emlékezteti saját magára, mindarra, amit el akart felejteni a saját gyerekkorából.”
