„A halhatatlanság üldözése helyett, a mindennapok lovagja lett” fogalmazott Szigeti Tamás fotográfusról Jolsvai András. A Balogh Rudolf-díjjal kitüntetett alkotó fotóriporteri és képszerkesztői munkái mellett készített portrékat, színházi és operafelvételeket. Amit sajnál, hogy a szociofotóhoz túlságosan szemérmes volt. Fiatalokat tanít, zsűriz, és nem félti a szakmáját az amatőr műkedvelőktől, hiszen a Facebook like-okat nehéz szakmaiságra váltani. Szigeti Tamással egyediségről, negatívokkal teli szekrényről és az időtlenségről is beszélgettünk.

Mennyiben más a fotóriporteri és a fotóművészi munka?

A fotóriporter objektivitásra törekszik, munkája a külvilágról szól; a művészet vállaltan szubjektív műfaj, az alkotó belső világát tükrözi.

Mennyire lehet a fotóriporteri munkába belecsempészni az egyéniséget?

Jó esetben a fotóriporternek van egy sajátos látásmódja, amelyhez stilisztikai eszközök is társulnak.

Lehet abszolút objektívnek lenni?

Ha aktuálpolitizálni akarnék, azt mondanám, lehetne. Természetesen lehet, a kulcs a kívülmaradás.

Peking (1987)

Jolsvai András úgy fogalmazott Önről, hogy „a halhatatlanság üldözése helyett, a mindennapok lovagja lett”, ez viszont azzal járt, hogy kevesebb idő jutott a művészi munkára. Ön is így érzi?

Ez egyfelől nem tudatos választás volt, másrészt engem mindig is jobban érdekelt a dokumentarista fotográfia, a valóság megmutatása, feltárása, mint a saját belső ambícióim kiteljesítése.

Hogy lehet örökérvényű egy fotó, ami az adott pillanatról szól, mondjuk egy napilap tudósításához?

Robert Capa a spanyol polgárháborúban kucorgott egy gödörben, és elkészítette – a ma már ugyan sokat vitatott, de mégiscsak világhírű – képét, A milicista halálát. Akkor ő bizonyára sok mindenre gondolt, például, hogy jó lenne ezt ép bőrrel megúszni, de valószínűleg fel sem merült benne, hogy épp’ a fotóművészi életművét építgeti. Egyszerűen ficánkolt benne az érdeklődés, az események megörökítésének vágya. Hetven-nyolcvan évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az utókor Robert Capát a világ legnagyobb fotóművészei között tartsa számon, ehhez kellettek az azóta felgyűlt tapasztalataink a világról. Egy kép nem feltétlenül a születése pillanatában lesz művészi alkotássá, a dolgok idővel átértékelődhetnek.

Mi különbözteti meg a korrekt, jó fotót az igazán jó képtől?

Gyakran mutatnak nekem képeket fiatal kollégák, hogy ítéljem meg, hogyan sikerült. Azt szoktam nekik mondani, hogy igazán jó kép az, amely a saját helyi értékén megfelel. Az is jó kép, ami a családi albumba kerül a kisunokáról, hogyha az mosolyra fakasztja a nagymamát. De természetesen nem szerepelhetne a Time magazin címlapján, mert annak mások a kritériumai. Nehéz ezt megfogalmazni, bizonyára szerepet játszik benne a látásmód, felkészültség, egyéniség, figyelem, reflexek – sorolom ezeket, mert valóban fontosak, mégsincs egységes recept.

Barcelona, Farkas Péter (1992)

1986-ban került a Magyar Hírlaphoz, és élete meghatározó időszakaként emlegeti ezeket az éveket. Miért?

Igazi kegyelmi állapot volt. Főállásban csinálhattam azt, amit nagyon szerettem. 2001-ig dolgoztam ott, ám ennek sajnos egy elég rövid szakasza telt igazi fotóriporteri munkával. Szerencsére arra az időszakra esett több jelentős esemény: a rendszerváltás, a barcelonai olimpia, amelyeket végigfotóztam. 1993 elején én lettem a fotórovat vezetője – persze nem kell engem ezért nagyon sajnálni –, de az már egészen más jellegű munka volt.

Soha nem bánta meg, hogy nem maradt a „terepen”?

Utólag kicsit megbántam. De abban az időben a Magyar Hírlap az ország egyik vezető napilapja volt, és igen hízelgő volt a rovatvezetői felkérés. Nehéz lett volna azt mondanom a főszerkesztőnek, hogy nem vállalom, mert inkább állnék a szakadó esőben szombat délután a Kistext-K Lombik mérkőzésen a pálya szélén.

Térjünk át a fotóművészi tevékenységére. Sok portrét készített, az utóbbi években számos kiállítása volt a Da capo elnevezésű sorozatában. Ki érdekes alany az Ön számára?

A Da capo egy különleges sorozat, ami zenészekről szól. Illetve inkább úgy mondanám, hogy emberekről szól, akik egyébként zenészek. Az időt vagy inkább az időtlenséget igyekeztem megragadni ezeken a képeken. A lényege, hogy a néhány évtizeddel korábbi képükkel a kezükben fényképezem le őket. Rendre azt kérdezik: miért akarod megmutatni, hogy így megöregedtem? Pedig engem épp az ellenkezője érdekel: a szeme csillogása, a mosolya, az örök emberi vonások, amik épp’ olyanok a friss képeken, mint a néhány évtizeddel korábbiakon. Jelenleg is fotózom ezt a sorozatot, a képek száma rövidesen eléri az ötvenet. A Semmelweis utcai Kolta Galériába tervezek majd egy összegző kiállítást Da capo al fine címmel. De a portrékat folytatom, írókkal, tudósokkal, színművészekkel.

Schiff András (1992)

Tele van az online tér fotókkal, képmegosztó oldalakkal. Ezek befolyásolják egy fotográfus munkáját?

Nem, mert nem azonos kategória. Megint csak azt tudom mondani, hogy minden képet a helyi értékén kell kezelni. A MÚOSZ újságíró tanfolyamai közt szervezünk fotóriporteri képzést. Volt, aki az első alkalmon úgy mutatkozott be, hogy XY fotóművész vagyok. Mondtam, örülök, rendben, mutasd, mi van eladó. Elővette a képeit, mutatta, hogy ez a Facebookon száznegyvenezer like-ot kapott, ezzel meg hatvanhét országban kilencvenhárom aranyérmet szerzett pályázatokon. Ilyenkor mindig le szoktam szögezni, hogy ezt felejtsék el, ez egy szakma, komoly dolog, ami nem azonos a like-vadászattal.

Soha nem akart elköteleződni egyetlen területhez sem? Hiszen például sokat fotózott színházat, operát.

A pályám elején, a hetvenes évek második felében nagyon vonzódtam a zenei, színházi fotózáshoz, igyekeztem bejutni olyan lapokhoz, ahol ezt főállásban csinálhattam volna. Beadtam a jelentkezésem az Új Tükörhöz és a Muzsikához is, de nem vettek fel, ellenben néhány évvel később a Magyar Hírlaphoz igen. Akkor úgy voltam vele, azért ennél nagyobb bajom ne legyen, hogy a színház és az opera mellett sportot is kell fényképeznem, megtanulom. Amit sajnálok, hogy nem volt igazán érzékem a szociofotográfiához. Van néhány anyagom, amire rá lehet mondani, hogy az, de nem az igazi. Túlságosan szemérmes voltam. A jó szociofotókhoz kell valamiféle gátlástalanság vagy magasabb ingerküszöb. A célt kell szem előtt tartani, hogy mindezt meg akarjuk mutatni a világnak. Én viszont általában már az elején bevonódtam érzelmileg.

Vietnam (1987)

Nagyon aktívan részt vesz a szakmai közélet szervezésében: tanít, Ön a Magyar Sajtófotó kiállítás kurátora, zsűrizik.

Ez igazából önzés. Az ember akkor kapja a legnagyobb rálátást a szakmára, ha részt vesz például a sajtófotó pályázat zsűrijében. A viccet félretéve, amikor én tanultam, még voltak alkotói műhelyek, számos kiváló fotográfusnak köszönhetem a szakmai fejlődésem. Keleti Éva, Korniss Péter, Féner Tamás, Szalay Zoltán jelenléte, iránymutatása rengeteget jelentett. Hozzájuk bármikor fordulhattam, elmondták a véleményüket, néha úgy, hogy sírva mentem haza, de sokat tanultam. Emlékszem, volt, hogy úgy éreztem, most nagyon beletrafáltam. Megmutattam a képet Szalay Zolinak, aki azt kérdezte: ezt most miért mutatod nekem? Mondom, kíváncsi vagyok, mit szólsz. Mire ő elkezdte mondani, hogy így vagy úgy kellett volna, s miért nem léptél hátra kettőt, mire azt feleltem: mert ott volt a szakadék. Azt mondja: az nem érdekes. És ezek a nagyon tanulságos dolgok.  Ott volt a szakadék, rendben, nem sikerült megcsinálnod, de akkor ne mutogasd. Igaza volt.

Szeret tanítani?

Nem gondolom, hogy ez tanítás lenne. Megpróbálok átadni valamit az évtizedek alatt összegyűlt tapasztalataimból, hogy kicsit lerövidítsem az időt, míg a fiatalok eljutnak a lényegig. Hátborzongató, hogy most, mikor én itt öreg bácsiként okosakat mondok a fiataloknak, néha belém hasít, hogy a mindenségit, ezt szinte szó szerint így hallottam negyven évvel ezelőtt a Szalaytól.

A világjárvány miatt otthon töltött időszak kezdetén indított egy sorozatot a Facebookon Harminc éve címmel, ahová a harminc évvel ezelőtti napon készült képeit tölti fel. Megvan Önnek minden szépen, rendszerezve?

Ez azért így barokkos túlzás. Kétségtelen, hogy van itt mellettem egy jó nagy szekrény, melynek polcain sorakoznak a negatívok. Ma már digitális eszközökkel dolgozom, azok minden előnyével és hátrányával együtt, ez elkerülhetetlen. Az említett időszak, a rendszerváltás éve még negatívokon szerepel, március 25-én például előkerültek az első szabad országgyűlési választások képei. Örülnék, ha kialakulna ebből egy mozgalom, és a kollégák ugyancsak elkezdenék előszedni a korábbi fotóikat, mert így rengeteg érdekes kép kerülhetne elő a fiókok mélyéről.