Erős Apolka markánsan kifejező stílusa határozottan ragadja meg a figyelmet. A múltban gyökerező, mégis merészen kortárs vizuális nyelve érdeklődő gondolatokat ébreszt fel. Célja pedig az, hogy a kiállítás-látogatás során felvetődő kérdéseinket és érzéseinket magunk felé fordítsuk. Ezek megértéséről és megéléséről beszélgettünk a Munkácsy-díjas alkotóval.
A MANK Galériában megrendezett, Találkozások című kiállítás igen sokrétű. A bemutatott művek személyes szálakat boncolgatnak, művészettörténeti utalásokat rejtenek és filozofikus mélységet is megfigyelhetünk bennük. Érződik általuk, hogy sok mondanivalód van a nézők felé. Hogyan rendeződött egységgé ez a sok gondolat?
Ebben az intim jellegű galériatérben nagyon érzékletesen mutatkoznak meg a legszemélyesebb hangvételű plasztikáim. A kiállításra való felkérés, és annak koncepciója pedig egy nagyobb lélegzetvételű bemutató megszervezését tett lehetővé, mely négy egységre tagolódik. Ezáltal lehetőségem nyílt arra, hogy olyan régebbi sorozataimhoz is visszanyúlhassak, melyek egy ideje félre voltak téve. A találkozás fogalmát, amit címként is használok, sokféleképpen tudjuk olvasni, és a kiállítás is sok módon járja körül a kérdést. Evidens módon a koncepció utal a társas kapcsolatainkra, de számomra lényegesebb, hogy az önmagunkkal való találkozás gondolata kerüljön előtérbe, mely által válaszokat keresünk saját életünkre, és ezzel kapcsolatban kérdéseket teszünk fel önmagunk számára.
Milyen motívumokat és történeteket ismerhet meg szobraid által a látogató?
A kiállításban négy vezérgondolat irányítja a nézőt a belső utazásra. Ezek között szerepel a Békegalamb sorozatom, melyben a megbékéléssel foglalkoztam. Ennek darabjai ösztönző rácsodálkozásra, megnyugvásra hívogatnak.
Szintén szimbolikus jelentéssel bír a George and the Dragon (György és a sárkány) című kompozícióm, melyben a Szent György-legenda története mentén a hitbe vetett bizalom jelensége foglalkoztatott.
A Sziámi sorozatom kettős torzókból áll, és ez taglalja leginkább a találkozás és megértés fogalmait. A lét ellentétes pólusainak találkozását foglaltam össze ezekben a művekben saját szobrászi formanyelvemmel.
A lelki jellemzők, a szellemiség keresése mindig is foglalkoztatott. Ennek megtestesülése a kiállításban a fiaimról készült maszk-sorozat, melyek nem a látható karakterjegyek leolvasása, a megélt idő lenyomatai.
Mindez összefoglalva: merengés a múltról, szembenézés a jelennel, de semmiképp sem fantáziálás a jövőről. Ez a kiállítás a jelen megéléséről, a találkozások kiteljesedéséről szól.
A szobrokban kibontott történetek mellett több évezredes hagyományokkal rendelkező kultúrtörténeti utalás is megjelenik. Mennyire tudatos ezeknek a felelevenítése, és hogyan fordítottad ezeket kortárs formanyelvre?
Teljesen tudatosan élesztem fel az archaizáló gondolati utalásokat. Tulajdonképpen a véletlennek csak igen csekély szerepe van a munkáimban.A megjelenített formák és a kidolgozott plasztikák is mind jelentéssel bírnak. De a grafikai anyag összeállítása és az alkalmazott szín- és anyaghasználat is teljesen tudatosan állt össze. Az sem véletlen, hogy az adott témákhoz tartozó képek szabadkezű rajzok, vagy valamilyen sokszorosított grafikai eljárás útján mutatkoznak meg.
Az archaizálásra való gondolatra visszatérve: van egy sorozatom, melyben teljes mértékben ezzel foglalkoztam, a címe: Interpretációs kísérlet. Ennek keretében a művészettörténet különböző korszakainak ikonikus motívumait helyeztem kortárs kontextusba.
Érdemes megemlíteni az izgalmas anyaghasználatot, a széles színskálát is, melyeket a szobrokon alkalmaztál. Az egykor színes ókori szobrok tükrében értelmezhető mindez egyfajta utalásként is?
Egyrészt igen, teljesen archaizál a színek használata, de van egy lényeges eltérés az én eljárásmódomban, mégpedig az, hogy nálam ez nem a szoborra rárakódó dekorációs réteg, hanem – szemben az ókori festéssel – anyagában színezem meg a szobrok egyes elemeit. Ez a két komponens szerves egységet alkot. Így nem tud külön erodálódni a szobor és a festés, mint az ókori műalkotásokon, hanem idővel egyszerre semmisülnek meg. Az anyaghasználat tekintetében egyrészt klasszikus szobrászati anyagok jelennek meg a kiállításban, mint a bronz, de nagy hangsúlyt kap a kortárs szemléletmód is. Így teljesen új anyagtársítások is készültek az egyes plasztikákhoz: ilyenek a kompozit anyagok, vagy a beton, melyeknek különféle kombinációit láthatjuk, de megjelenik a textil, a bőr és a szőrme is.
Számodra az alkotófolyamat is értelmezhető az önmagaddal való találkozásként?
Igen, ez számomra meghatározó gyakorlat. Az alkotófolyamat egy nagyon személyes megnyilvánulása mindannak, amiről gondolkodom, ezáltal a kiállítás is egy nagyon intim közeg. Aki nézi a szobraimat, az tulajdonképpen velem találkozik, az őszinte lényemmel. Ezért a tárlat teljesen naplószerű. De azon túlmenően, hogy a néző engem lát a kiállításban, sokkal fontosabb az, hogy a művek rávezessék a nézőt az önmagával való találkozásra. Az alkotófolyamat során a műtárgy leválik az alkotójáról, és a befogadó reakcióival, gondolattársításaival válik teljessé. Így egy nagy ív rajzolódik ki, ami rajtam keresztül indul, és a kiállításban a néző által teljesedik be.
Fotók: Csákvári Zsigmond/MANK
