„Az élet egy utazás, nem egy cél” - hangzik el Balkrishna Vithaldas Doshi indiai Pritzker-díjas építész portréfilmjében az idős mester útravalójaként a gondolat. Doshi számára az épületek megvalósulásáig tartó út ugyanolyan fontos, mint maga a tervezés. Az utat pedig a párbeszéd és az együttműködés jelenti.
A 16. Budapesti Építészeti Filmnapok zárófilmje, Az ígéret: B.V. Doshi, az építész (rendezte: Jan Schmidt-Garre, 2023) annak ellenére, hogy egyetlen építészről szóló portréfilm, mégis a filmfesztivál összegzésének tekinthető. Az idei filmnapok középpontjába ugyanis ezúttal nem az épületek, hanem az emberek kerültek. A People behind mottónak megfelelően az építészeti gondolkodás került fókuszba az építkezés összes szereplőjével: az építőmesterekkel, az aktivistákkal, az urbanistákkal és természetesen az építészekkel együtt. A Kortárs Építészeti Központ szervezésében megvalósult eseményen ezúttal arra keresték a választ, hogy mi motiválja a tervezések, az építkezések, a városfejlesztési kérdések eldöntésében a szakembereket.
A fesztivál nyitófilmje rögtön a közösség erejére irányította a figyelmet: a lakossági összefogás akár a városkép alakulását is képes befolyásolni. A Néplázítók: Frances Goldin és a harc Cooper Square-ért (rendezte: Kelly Anderson, Kathryn Barnier, Ryan Joseph, 2022) című filmben egy öt évtizeden át tartó küzdelem állomásait ismertük meg. A manhattani Cooper tér környékén lakó bevándorló- és munkáscsaládok lakásait ingatlanfejlesztők, politikusok kívánták elsöpörni a föld színéről. Az ott lakók Frances Goldin vezetésével ellenálltak a politikai erőknek, hangoztatva, hogy a város van az emberekért és nem fordítva. A kitartó és megingathatatlan „lila ruhás nő” (Frances Goldin minden közösségi megmozduláson lila öltözetben vagy akár lilára festett hajjal jelent meg) és követői létrehozták az Egyesült Államok első közösségi vagyonkezelő rendszerét, 53 év szívós küzdelmét végül siker koronázta: elérték, hogy a lakásaikat ne bontsák le, azok máig állnak.
Az építészek számára adható legrangosabb elismerést, a Pritzker-díjat 2018-ban kapta meg Doshi. 2023-ban mutatták be portréfilmjét, amelyben a 90 év fölötti művész maga kalauzolja végig legfontosabb épületein a nézőket. Montessori fejlesztési elveken alapuló iskolája, színházépülete, irodája, lakóépületei ugyanarról szólnak: az épületet használó emberekről.
A tervezés folyamata Doshi számára az épület funkciójáról, a megrendelő elvárásairól szóló párbeszéddel kezdődik. A legelvetemültebb kérést is igyekezett kielégíteni: így került egy villaépületbe csúszda például, amelyen keresztül a hálószobaablakból egyből a villa medencéjébe lehet csobbanni. Az egyetemi campus megtervezésekor gondot fordított arra is, hogy megfelelő helyet biztosítson a kialakuló románcok számára. Színházépületét úgy helyezte el, hogy a város központjára, a nyüzsgő belvárosra nyíljon a terasza, így az épület és a város aktív párbeszédet folytathat. A szabadelvű Montessori-oktatást végző iskolában nincsenek ajtók, hatalmas terek fogadják a diákokat, amelyekben egyszerre több iskolai funkció is megvalósul folyamatos együttműködésre ösztökélve a gyerekeket.
De talán legmeglepőbb munkája egy menekültek számára tervezett lakónegyede. Mintha csak építőkockákkal játszott volna Doshi, egyszerű földszintes és emeletes házak, teraszok kerültek esetlegesen egymás fölé és mellé, azzal a szándékkal, hogy ez a játék bármikor folytatható legyen. Az emberek jönnek-mennek, mindenkinek más elképzelései vannak, letelepednek, bővül a család, a lakásoknak is bővülniük kell: bármikor újabb szintek építhetők a házakra, folyamatosan igazodik a lakónegyed az ott lakók igényeihez.
Izgalmasabbnál izgalmasabb megoldások kísérték végig Doshi művészi pályáját, aki élete egyik legmeghatározóbb találkozásának tekinti, hogy egy ideig együtt dolgozhatott Le Corbusier-vel. A modern építészet korszakos egyénisége indiai megrendelései megvalósításához indiai építész számára hirdetett állást irodájában, amelyet Doshi megpályázott és elnyert. Mestere munkamódszere, gondolkodásmódja egész pályáján végigkísérte, ugyanúgy, mint a Le Corbusier-nél használt rajztáblája és szénceruzái is. A párizsi évek legnagyobb ajándékának Doshi mégis inkább azt tekintette, hogy számtalan más nemzetiségű emberrel találkozott, és új ismerősei gondolkodásmódjával maga is gazdagodott.
Doshi hitvallása szerint az építészet tekinthető történetnek, utazásnak, párbeszédnek és a valóság felfedezésének is. Magyar emberként pedig izgalmas volt hallani, hogy Bartók Béla zenéje kísérte végig az indiai építészt filmbéli utazása során.
