Eposzparódiából ízig-vérig zenés színház – Horváth Balázs és Horváth Csaba A helység kalapácsáról

Mi a ti ősélményetek A helység kalapácsát
illetően?

Horváth Balázs: A darabbal
kapcsolatos korábbi emlékeimet nem mondanám erős élménynek, ezért is kértem
egy kis időt, amikor Csaba azzal keresett meg, hogy szeretne egy zeneművet A
helység kalapácsából. Az első meglepetés után természetesen igent mondtam
rá, de egy kis olvasási és gondolkodási időt kértem, mert először úgy éreztem,
Petőfi távol áll a zenei világomtól. Mire elolvastam, a szöveg humora és a
komplexitása miatt pontosan tudtam, hogy nekem ezzel a dolgom van.

Horváth Csaba: Én jó harminc éve, frissen végzett
balettintézis növendékként Bagarját játszottam a Honvéd Táncszínházban, Novák
Tata koreográfiájával. De nemcsak ezért éreztem, hogy Petőfi művei közül ez az,
ami leginkább színpadra és zene alá való.

Horváth Balázs: Ez milyen érdekes: Bagarja volt az első, akinek a hangját megtaláltam!

Ez az első közös munkátok, Balázs, neked pedig ez az első
zenés színpadi műved. Hogyan dolgoztatok együtt? Befolyásolta ez az elsőség a
zeneszerző-rendező viszonyt?

Horváth Balázs: Valóban ez az első zenés színpadi
darabom, emiatt izgultam a munka kezdetén, és emiatt volt számomra izgalmas a
folyamat. Mi már korábbról ismertük egymást, igaz, ahhoz a munkához én nem
tettem hozzá túl sokat, ugyanis Csaba egy meglevő darabomra készített
koreográfiát, amit ő és Ladányi Andrea táncolt. Bár szerintem az a darab
zeneileg nem sikerült igazán, Csabának jó emlékei voltak erről az évekkel
ezelőtti közös projektről. Mint kiderült, követte pályámat, ami nekem meglepő
és megtisztelő is volt. Én főleg a kortárszenei produkcióik, a Dargay
Marcell-lel készített El valahová vagy a Fuharosok, Vajda Gergely
operája kapcsán figyeltem rájuk.

Horváth Csaba: Azt gondolom, van párhuzam a
zeneszerzés és a színpadi komponálás között, legyen az koreográfia vagy
rendezés, hiszen mindkét területen folyamatosan próbálkozunk a különböző
megoldásokkal. Fontos, hogy ezek nem ötletek, annál jóval többek, átgondoltabbak,
ezek működését viszont csak akkor látjuk, és csak akkor tudjuk eldönteni, jók-e
vagy rosszak, ha valós, szinte éles helyzetben próbáljuk ki őket. Balázs megírt
egy zenét, amit nagyjából két héttel ezelőttig senki nem ismert a maga
teljességében. E tekintetben vakrepülés volt a próbafolyamat. Egészen kalandos
helyzet volt mindannyiunk számára leköltözni Veszprémbe, öt nap alatt megismerni,
megszeretni a zenét, és bepróbálni az előadást a zenekarral.

Nem felvételre vagy zongorakísérettel folytak a próbák?

Horváth Balázs: Általában hangszeres zenét csinálok, és ezekben a darabokban sok olyan hangzás van, amit nem lehet reprodukálni midi vagy más, hasonló eszközökkel. Ez a munka amiatt volt számomra rendkívül tanulságos, hogy kiderült, lehet egy hangzásnak létjogosultsága a színpadon csak hangszeres környezetben, de abban a pillanatban, hogy mellette énekelnek, beszélnek vagy mozognak, a hangzás máshogy érvényesül, de akár el is veszhet. És nem arról beszélek, mi hallható, mi nem, hanem a zene gondolatiságáról, jelentéséről. Az egyértelműen kiderült, írhatok hangzásilag bármilyen komplex dolgot, ha az nem üti a színpadi szituációt, hanem csak önmagában, mint hangzás van jelen, ezt viszont zongorával nem lehet reprodukálni. Mivel nem vagyok par excellence színpadi szerző, jórészt hangszeres zenében, illetve töredezett és sűrűn változó formákban gondolkodom, és az érdekelt, ez mennyire használható színpadon. Kicsit mozaikszerű a zene, az énekben és prózában elhangzó szöveg is, amiről azt gondoltam, groteszk hatást tud kiváltani a színpadon, és ez tetszhet Csabának is.

Horváth
Csaba: Én évek
óta mozgás és szöveg vegyületével foglalkozom, ezért tudom, mikor nem szabad,
hogy egy mozdulat agyoncsapjon egy szót. Azt gondolom, ez a szabály ugyanúgy
érvényes a zenére is. Öt napunk volt arra, hogy a korrekciókat megcsináljuk, de
azt gondolom, hogy az, amit ebben az öt napban átéltünk, mindnyájunkat
gazdagított és tapasztaltabbá tett. Bár nem beszélnék múlt időben, mert a főpróbahét
és a bemutató még előttünk áll. Egyébiránt rendhagyó ez
a helyzet, hogy az egyik pillanatban találkozol egy zenével, a
következőben pedig már komponálnod kell rá, azaz hiányzik a felkészülési folyamat,
ami közben sokszor meghallgatsz valamit, a magadévá teszed, és miután
megtanulod, akkor kezdesz komponálni. Balázs zenéje rendkívül inspiratív, de
mégiscsak egy kiélezett helyzetben voltam.

Horváth Balázs: Ugyanakkor fordítva sem egyszerű. Az
improvizáló zenészek azonnal tudnak reagálni, ebben az esetben viszont a
zenekar megírt, fix kottát játszik, amit nehéz módosítani. Tanulságos volt,
hogy jóval többet változtathattunk ahhoz képest, amennyit előzetesen gondoltam,
mert a zenekar elképesztően toleráns volt, és értették, hogy a színpadi
szituáció érdekében kell alakítanunk a zenén.

Horváth Csaba: Mindig kérdés, hogy értelmezhető-e önállóan egy színpadi rendezés vagy koreográfia, ami alapvetően a zenés színház műfaját szolgálja, illetve egy zenemű, ami a színpadi akciót szolgálja. Meggyőződésem, hogy ezek egymásra támaszkodnak, és a jó fúzió, ha egyiket se gondoljuk önálló műalkotásnak vagy kompozíciónak, ha – kis túlzással – egyik a másik nélkül nem életképes. Ezzel természetesen nem akarom degradálni se Balázs munkáját, se a magamét, se a színészekét, de ebben az előadásban a színészek által olyan minőségben szólal meg a zene, olyan érvényességet adnak neki, amitől a zene a színpad törvényei szerint kezd működni. Fontos egyébként hozzátenni, hogy a zenés színház ebben az esetben nem operettet, musicalt vagy operát jelent, hanem a német színházi hagyományban erősen jelen levő Musiktheatert.

A Forte előadásaira jellemző, hagy a drámai
alapanyagokat, a prózai adaptációkat alapvetően zenei módon szólaltatjátok meg akkor
is, ha nem komponált zenei kíséret van, mert vagy a szöveg szerkesztésében vagy
a ritmusában rejlik a zeneiség, vagy díszletelemekkel, kellékekkel keltetek
zajokat, zörejeket, és persze használjátok a testet is mint hangszert.   

Horváth Csaba: Így van, mi évek óta gyakoroljuk, hogy a zenei megszólalás pontosan mit jelent egy prózai alapú színházban, de ezzel együtt is az a játék, amit most Balázzsal játszunk, mindnyájunkat komoly kihívás elé állít. Ilyen típusú munkát még nem csináltunk. Kortárs zene, ami nem populáris, tehát távol áll a zsánertől, a zenés színházról pedig a magyar színházi tradícióiban gyökerezőtől eltérően gondolkodunk, mégis az a célunk, hogy az előadás a nagyközönség számára érthető legyen, élvezhető és fogyasztható.

Horváth Balázs: Volt egy előbemutatónk, és
amikor ennek a felvételét visszanéztem, valójában akkor láttam először egészben
az előadást. Vezénylés közben a színpadi események polifóniáját nem
érzékelhetem. Nagyon nehéz feladatokat kaptak a színészek, de döbbenetes
tapasztalás volt látni vizuálisan megvalósulni azt, amit hangban elképzeltem.
Elképesztő ereje és humora van a produkciónak. Lehet, hogy furcsán hangzik, de minden
kortársisága ellenére nekem egy ilyen előadás jelenti a konzervativizmust. Az
eredeti szöveg teljes egészében elhangzik, mégis azt mutatja meg, hogy A
helység kalapácsa a karakterei, a helyzetei ma is érvényesek.

Horváth Csaba: Ez alapszabály volt, éppen úgy, ahogy a Toldinál is.

Ha már a Toldit említed: Aranynál is legalább
annyi a narráció, mint Petőfinél. Annak az előadásnak a tapasztalatai
segítettek ebben a munkában?

Horváth Csaba: Igen, bár a Toldi narrációit figurálisan
kellett kitalálni, ezeket pedig zeneileg, és ettől volt izgalmas ez a munka.

Horváth Balázs: Emlékszem, amikor először
találkoztunk egy-másfél éve, a BMC öltözőjében, már volt néhány ötletem, de
azok a figurák, amiket Csaba mutatott, irányt adtak nekem. Volt ugyanakkor egy
komoly feladat: bár vannak nevesített szereplők, a szövegnek csak alig harmada
az övéké, a többi narráció. Először arra gondoltam, hogy a narrátorok lehetnének
különböző figurák. Ezen a találkozón viszont Csaba olyan mozgásokat hozott,
hogy számomra egyértelművé vált, a narrátorok nemhogy különböző karaktereket vagy
stílusokat kaphatnak a beszédhez és az énekhez, de az is belefér, hogy állandóan
váltogatják egymást, vagy egymás szavába vágnak, hiszen mégiscsak egy kocsmában
vagyunk, ahol így folynak a beszélgetések. Ebből alakult ki, hogy a főszereplők döntően énekelnek, a narrátorok pedig hol
énekelnek, hol pedig különböző módon és ritmusokban beszélnek. A sűrű,
gyors váltakozást más műveimben is szeretem használni, de itt az általam
egyébként is kedvelt groteszk felé tudtuk elvinni a művet. Igaz, az eposzparódia
műfaja eleve engedi, sőt igényli a humort. 

Horváth Csaba: Ami a zenében a legnehezebb megfogalmazni, és számomra mindig felüdülés, ha valakinek ez sikerül. Balázs a saját instrumentális műveiben is gyakorta használja a humor nyelvét, és elsősorban emiatt jutott eszembe a neve, amikor elkezdtem azon törni a fejemet, hogyan kellene A helység kalapácsát színpadra vinni. Abban egészen biztos voltam, hogy nem szeretnék prózai vagy fizikai színházat csinálni belőle, hiszen a szöveg egyszerűen üvölt a zene után. Egyrészt kísérlet, másrészt viszont evidens megoldás az, amit csinálunk, mert az eredmény egy ízig-vérig zenés színház.

A Toldit több, mint tíz éve folyamatos közönségigénnyel
játsszátok. A helység kalapácsa megismételheti ezt a sikert?

Horváth Csaba: Ezt előre soha nem lehet megjósolni. A Toldi sikeréhez nagyban hozzájárul, hogy felfedezték az előadást a pedagógusok. Az országból sokfelől érkeznek szervezetten osztályok, és a magyartanárok visszajelzéseiből azt érzékeljük, hogy azok a gyerekek, akik ezen az előadáson keresztül találkoznak a művel, ezzel a veretes, bár ma már nehezen érthető, csodálatos, de a köznyelvtől igen távol álló szöveggel, kulcsot találnak a történethez, és az olvasásra is könnyebb rávenni őket. Boldog lennék, ha A helység kalapácsának is ilyen hatása lenne.

Előadásfotók: Forte Társulat / Éder Vera