Éppen akkor jön létre, amikor megsemmisül - CRYSTAL PITE

Crsytal Pite

- Korábban több neves koreográfussal dolgoztál együtt táncosként. Mi volt az a pont, amikor azt mondtad: saját erőből, a magad módján akarod folytatni?

 

- Már gyerekkoromtól kezdve próbáltam kialakítani a saját koreográfiámat, ahogy a táncosaimmal most is leginkább az improvizációra építek. Az önállóság mindig is foglalkoztatott, ez végül - végső döntésként - egy előadás formájában jelentkezett. Öt évig táncoltam a Frankfurti Balettnél, és akkor, 30 évesen úgy éreztem, hogy ideje továbblépni a következő fejezethez, így 2001-ben hazaköltöztem Kanadába és létrehoztam a saját társulatomat.

 

 

- Az előadásban párhuzamot szerettem volna vonni a veszteség és a tánc mint folyamatos megsemmisülés között. Nagyon hasonlóak, hiszen a tánc csak a jelen pillanatban létezik, egyszerre épül és pusztul el, másodpercek töredéke alatt. A tánc megsemmisülése mellett pedig a világháborús veteránok és az emlékeik, illetve az emlékezetük eltűnése is foglalkoztatott. Ez egy nagyon nehéz vállalkozás volt számomra, hiszen fogalmam sincs, hogy milyen katonának lenni, a saját bőrömön megtapasztalni a háborút. Nem is annyira megérteni akartam - hiszen ezt kívülállóként nem lehet -, mint inkább a táncot használni a megértés eszközeként olyan dolgokkal kapcsolatban, mint küzdelem, dicsőség, vagy éppen a kimerültség. Ez a darab sokkal inkább szól az ehhez a témához való viszonyunkról, mint magáról a dologról. A saját félelmeim és a tárgy iránti alázatom révén próbáltam megragadni ezt a nehéz témát, de bárkinek, aki ezt próbálja feldolgozni, hasonló félelmekkel és nehézségekkel kell megküzdenie. Emellett az is inspirált, hogy eljött az az idő, amikor egyre több kollégám vonult vissza a tánctól és fejezte be a karrierjét, olyan emberek, akiket imádtam. Nem haltak ugyan meg, de a tudat, hogy soha többé nem láthatom őket táncolni, hatalmas veszteségérzettel töltött el.

 

 

- Igen, az. És épp ettől gyönyörű: ha táncolsz, vagy ha csak nézed, miközben megsemmisül, éppen akkor jön létre. Egy táncos mű nem létezik anélkül, hogy abban a pillanatban el ne tűnne. Szerintem ez egy nagyon szép metafora az életre.

 

 

- Természetesen bizonyos mértékig megpróbálom irányítani a néző tekintetét, de direkt befolyásolni sosem akarom a közönséget, hogy hogyan értelmezze ezt vagy azt. Az, hogy hogyan látják az előadást, mit olvasnak ki belőle, és hogyan hat rájuk, egyedül rajtuk múlik. Azt hiszem, csakis a közönség döntése, hogy kiolvas-e valamiféle "üzenetet". A tánc a szavak és a nyelv fölött áll.

 

 

- Ezt a darabot Kanadán kívül még csak egy helyen, Rómában mutattuk be. Még Kanadán belül is minden egyes városban más és más reakciót vált ki az előadás, Rómában különösen nagy sikerünk volt. Tulajdonképpen ez az egyik legfantasztikusabb dolog a táncban: hogy nemzetközi nyelv, a tapasztalat által mindenki képes megérteni, attól függetlenül, hogy milyen nyelvet beszél. Úgy gondolom, hogy addig nem teljes egy darab, amíg nem osztottad meg valakivel. Ennek ellenére azt is nagyon élvezem, amikor a csak a táncosaimmal dolgozom, ahogy a darab folyamatosan alakul, fejlődik. Azt hiszem, én mindenki másnál jobban szeretem nézni...