Egy bőrkanapé, egy fotel és egy tévékészülék - ez minden, ami a színpadon van. Meg egy komplett erdő; ha akarjuk, ezt jó korán azonosíthatjuk is: ez a sokat emlegetett dzsungel, ahová a Willy bálványozta Ben bevette magát, majd gazdagon jött ki onnan. Egyszerre buja őserdő és túlhajtott szobadekoráció a színpadképet diszkréten uraló, burjánzó, zöld vegetáció. Látni való, hogy szabályos rendben, sorokat, vagyis járásokat alkotva helyezkednek el a jókora cserepek, de az összhatásban mégis van valami barbár, valami lucskosan ösztönös. Rendre innen, a sötét erdő legmélyéről bújnak elő a Willy Loman életét és képzeletét benépesítő családtagok és üzletfelek.
Egyébként Willynek mintha az egész, ki tudja, honnan odakerült rengetegről nem is lenne tudomása, hiszen ideje nagy részét a kanapén trónolva, a tévét bámulva tölti. A televízió önálló szereplővé lép elő. Előadás közben hallunk hírműsort, szexhirdetést és kvízjátékot, bár a műfaj igazából lényegtelen. Ami számít, hogy aki a tévé elé kerül, azonnal hipnotikus álomba zuhanva kezdi bámulni. A vibráló képek szoborszerűvé bájolják az arcokat, jéggé fagyasztják a tekinteteket, varázsköréből lehetetlenség kilépni. Aki akarja, olvassa mindezt nyugodtan a médiatársadalom kritikájaként vagy politikai állásfoglalásként, ahogy tetszik. Biff őrjöngése alatt azonban a dolognak egészen másfajta, érzékibb jelentése világosodott meg: miközben a végsőkig kétségbeesett, magát szavakkal csak nehézkesen kifejezni képes fiú artikulálatlanul üvöltve tör-zúz, Willy némán, bamba arccal nézi a képernyőt. Hátborzongató, a perverz családi viszonyokat tűélesen leképező ellentét.
És mindegyikük fölött diadalmasan ott áll, azaz terpeszkedik háziasított trónusán az atyaisten, Willy Loman. Amikor már elkönyveltük katatón vénembernek a monumentális Thomas Thieme játszotta főszereplőt, gyors váltással képes meglepetést okozni. Jó ideig kizárólag a szívtelen zsarnokot engedi láttatni, aki pontosan tudja, hogy bármit tehet és mondhat, csak győztesként távozhat a porondról. Gőgös és cinikus, öntelt és hiú, inkább szánalmas, mint szánalomra méltó figura. És épp, amikor átsuhan bennem a gondolat, hogy más előadásokban ilyenkor már nyakig járunk a melodrámában, akkor Willy néhány félmondat és apró gesztus kíséretében már porig alázkodott trendi, digitális kamerával ugráló, kikent-kifent főnöke (Christian Schmidt) előtt. A rendíthetetlen despota esendő emberré zuhan össze, amikor maradék hatalma megmentéséről van szó.
Luk Perceval minden rezzenésében megtervezett rendezése végig ezzel a technikával dolgozik. Megismertet egy helyzettel, előzékenyen kezünkbe adja az értelmezéshez szükséges eszközöket, majd amikor botcsinálta nyomolvasókként saját csalhatatlanságunk teljes tudatában kényelmesen hátradőlnénk, hirtelen kirántja alólunk a széket. Lényeglátásával, hideg józanságával lenyűgöző, a mi vidékünkön szokatlan előadás.
