Egy rurális, archaikus Erdélyt, a szép és szegény Erdélyt, havasokban, legelőkben gazdag vidéket. Mert a gazdagság, a sokszínűség, a polifónia az, amit ezen a tényleg gazdag szabadtéri fotótárlaton szemlélhetünk, amit a legtöbb román és magyar fotográfus megörökített. A táj, a falu, az ember: mind ősi itt, az ember pedig még együtt él a természettel, állataival, vallási ünnepeivel. A vallási jelképek - egy pléh Krisztus, melyet egy máramarosi, ünnepi népviseletbe öltözött asszony visz az ölében, mint egy gyermeket (Silviu Ghetie munkája), a természet lágy ölén beszélgető pópa és egy hívével, akit tán gyóntat éppen, a pantokrátor Krisztus képe alatt matekórát tartó tanár (Molnár Attila kiváló portréja), és persze a (festői) Csíksomlyó ünnepi felvonulásaival - mind azt jelzik, a vallás még a mindennapok és ünnepek része.
A havas, méltóságteljes Torockó (Szilágyi Lenkénél), a Retyezát hegyei, a Hargita vagy Padis csodái, Klotz Miklós panorámaképei: a természet megunhatatlanul szép. Várday Béla nagyszerű képein a gyimesi táj pedig konceptuális, geometrikus, minimalista térré változik. Az emberek sokfélék itt, néhány kiemelkedő portré látható; a soknemzetiségű Erdélyben festői cigányok: hosszú asztalnál vacsorálnak színes ruhájú asszonyok, mint egy női utolsó vacsora résztvevői, vagy feketébe öltözötten, talán gyászban tekintenek ránk (ismét Molnár Attila munkája), valamint magyarok és románok megkülönböztethetetlenül, mindennapjaik, együtt, mint számos kép sugallja.
A másik, kortárs(ibb) Erdély azonban - a városias, sőt: nagyvárosias Erdély, benne a fogyasztói társadalom új jelenségei és jelképei, üzletemberek, drága autók, bankok, éttermek, fényes boltok közege, az egyetemi világ és élete - nem létezik. A régi - nosztalgikus, pusztuló Erdély, vízben álló templomaival, ősi ünnepeivel itt van. Az új - mintha nem lenne látható. Csak néha tűnik elő, mint a régivel való találkozás, szembefeszülés jelensége: Benkő Imre kiváló fotóján egy kalapos bácsi és egy napszemüveges fiú állnak egymás mellett, mint akik két különböző világból jönnek, mégis természetesen, együtt vannak itt. Erdély-kép(ünk)ből, úgy tűnik, továbbra is hiányzik a jelenidejűség, a kortársi világ érzékelése, és főleg az urbánus Erdély gondolata. Erdély ma régi és múltidejű, természeti és falusi - fotózzák akár román, akár magyar fotóművészek.
A Vendégünk egy város - Kolozsvár tavaszi fesztiválos kiállításán a régi-új van együtt Bartha C. Ernő szénaszobraiban a Millenáris parkjában. A szénaszobor már nevében is hordozza a múlt és jelen, a mulandóság és öröklét feszültségét. Az időnek ellenállni nem tudó, gyönge anyag, a széna - "testvéréből", a szalmából készült bábot farsangkor égetik - és az "exegi monumentum aere perennius", az ércnél maradandóbbnak szánt szobor kapcsolódik össze a gigantikus méretű, ősi és mégis kortárs alakzatokban, játékos, humoros képzelt lényekben. A kiállítást egy szalmából készült ágyú "nyitja", de nem dörren el, hanem csövébe rejtett harang szólal meg - Gábor Áron harang-ágyújára való utalásként. A szabadtéri óriásszobrok kicsiny másai, a kisplasztikák ugyanazokat a lekerített formákat ismétlik egy zárt kiállítótérben, mint a nagy szobrok. Könczey Elemér ugyanott látható karikatúrakiállítása már tematikusan beérkezés a jelenbe: a fogyasztói társadalom szimbolikája és új erkölcsisége, a média jelképei jelennek itt meg. Csak az ábrázolás módja, a hírlapi karikatúra régi és konvencionális.
