Érdemes megtanulni jelen lenni – Bánkövi Dorottya írásról, fotózásról, zenélésről

Bánkövi Dorottya Móricz-ösztöndíjas szerző 1994-ben született Budapesten. Az ELTE BTK magyar szakán szerzett diplomát, majd ugyanitt mesterizett. Fél évet Kolozsváron, később pedig Bécsben tanult. 2015 óta publikál. Első kötete A női test biztonsága címen jelent meg.

Verseidet olvasva a merészség, vakmerőség szavak jutnak eszembe, illetve minden, ami passzol a tabu nélküli fogalmakhoz.

Csak próbáltam teljesen őszintén és leplezetlenül írni. A témák keménysége is megkövetelte ezt. Egy-egy sorból, érzésből vagy gondolatból, azokból, amik éppen ebben az időszakban foglalkoztattak, kialakult a vonalvezetés, és megrajzolta a kötet ívét. Az emberi kapcsolatokról, mint például az első ciklusban olvasható idősebb férfi hatalmi pozíciójából adódó visszaélésekről általában kellemetlen beszélni. Nagyon sokszor nincsenek a szereplők tudatában annak, hogy milyen működési módok állnak a cselekedeteik mögött, vagy hogy ezek a minták honnan jönnek, mi a motivációjuk. Ezekkel szembesülni leírva, kimondva nem biztos, hogy jó érzés.

Melyik vonalat viszed inkább, spontaneitás vagy tudatosság?

Mindkettőre volt már példa. Legutóbb eszembe jutott két sor, megtetszett a gondolat, a szavak sorrendje, és ezt kezdtem tovább gondolni, majd egy képsor állt össze a fejemben. Ez a két sor, az üzenet elkezdte kirajzolni a formát, miután már leültem az asztalhoz. Általában egy-egy jó ritmusú sor magként funkcionál a versben, amiből aztán megszületik a költemény.  Ezeket a kulcssorokat azonnal le kell írnom, hogy később kibonthassam őket, legtöbbször még aznap. De született már vers úgy is, hogy leültem, és elkezdtem verset írni. Nincs jó recept, törekszem arra, hogy a megtanuljam a saját működésmódom.

„Általában nem jön a taxi, / álldogálok, kivárok.” olvashatjuk a Női test biztonsága című köteted záró soraiban. Hová indulna most a taxi?

Szerintem alapvetően nem kell sehová menni, hanem inkább érdemes megtanulni jelen lenni a saját életünkben. De egyébként elmennék azzal a taxival egy tengerpartra.

Fontos neked az utazás?

A kórusos turnék voltak számomra a legkedvesebbek. A közös zenélés, a közösségi élmény, a közös alkotás és utazás összessége hihetetlenül nagy élmény volt. Szeretek utazni, mert a térből való elmozdulás szerintem azt segíti, hogy az ember felfedezzen magában olyan gondolatokat és perspektívákat, amiket aztán be tud építeni hazatérve. De nem gondolom, hogy olyan borzasztóan nagy keresnivalónk lenne a nagyvilágban az otthonon kívül. Mindenki okkal születik valahová.

Hogyan ábrázolnád fotóval a biztonságot, illetve milyen zene passzolna hozzá?

Mindenképp olyan ábrázolást választanék, ami harmonikus állapotot tükröz, akár színben, akár formában. Talán egy tájkép az, amire, ha ránéz az ember, azt érzi, hogy szeretve van, a szeretet megvédi. A zenében pedig egy altatódallal. A kötetben olyan helyzeteket emeltem ki, ahol a szeretet gyakorlatilag nincs jelen, az emberek szórakoznak egymással és saját magukkal, sok esetben tudatosan, sok esetben öntudatlanul. Kialakul a kötetben a diszharmónia az ember és ember, nő és férfi közötti rendezetlen viszonyok miatt. Viszont én nagyon szeretnék egy harmonikus állapot felé tartani, ami lehet, hogy érződik egyes verseimben, vagy legalább abban, amerre a kötet íve tart.

A fotózás és a zene is jelen volt és van a mindennapjaidban.

A zene és a fényképezés együttesen támogatja választott szakmámat, az írást. Hozzátesznek látásmódban, gondolati síkon, formailag és a ritmusban. Ez most éppen egy operalibrettó formájában kapcsolódik össze, úgyhogy nagyon remélem, hogy végre az eddigi – tulajdonképpen elég magas színvonalú – zenei előképzettségem hasznomra fog válni. Egy ilyen mű megírásához ismerni kell a zene dramaturgiáját, a hangszereket, a hangzást, a kottát. Zeneszerző édesapámmal (Bánkövi Gyula – a szerk.) közösen dolgozunk a művön, és ez jó alkalom arra, hogy összeérjenek a szálak. Remélem, mindez egyszer majd a fotózással is párosul. Ezeket nem lehet előre kiszámítani, a lehetőségek jönnek és mennek, de minden alkotói folyamatban rengeteget tanulok.

Az ELTE bölcsészhallgatója voltál. Kolozsváron és Bécsben is tanultál Erasmusszal, később Irodalom és Kultúratudományból mesteriztél.

Tavasszal szereztem meg a mesterdiplomám, a dolgozat írása közben, kerek egy éve pontosan itt ültem a Három Hollóban, ahol most is beszélgetünk, éppen ennél az asztalnál. Nem vagyok biztos abban, hogy az irodalomtudomány ismerete hozzásegített ahhoz, hogy jó verseket írjak, de az egyetemen egy csomó mindent elolvastam, amivel egyébként valószínűleg nem is találkoztam volna. Egyes szakirodalmi szövegek is képesek olykor elindítani egy gondolatsort, amiből akár vers is születhet. Jó dolgok tudnak eszembe jutni, amikor a kreativitásom korlátozva érzi magát, mert valamit éppen muszáj megcsinálnom.

2022-ben elnyerted a Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjat. Erre az időszakra tehető a kiadás előtt álló második kötet megírása?

Az ösztöndíjas időszakban kezdtem el írni a könyvet. Utána elküldtem néhány embernek a kéziratot, akiket szakmailag nagyra tartok, illetve, akik segítettek az első kötetnél is. Arra jutottunk, hogy jó az irány, de még érlelődik az anyag.

Szeretném az eddigi gondolatokat univerzálisabb szintre emelni. Ugyanúgy a női sorsok kérdései foglalkoztatnak, de a személyes tapasztalatokon túl sokkal inkább az érdekel, hogy a társadalomban milyen lehetőségei vannak jelenleg a nőknek. Nem szeretnék mindent megválaszolni, filozofálni, eszméket követni vagy elutasítani, de talán nem is ez a lényeg, ez annál bonyolultabb. Az első kötetnek van egy kamaszos őszintesége, mára már sejtem, hogy minden árnyaltabb, és próbálom kerülni a direkt kijelentéseket. Ettől függetlenül létjogosultságuk van azoknak a verseknek is, csak szeretnék tőlük és magamtól is egy lépéssel hátrébb állni.

Mondhatjuk azt, hogy távolabbi nézőpontból mutatsz képet ezekről az említett női és férfi szerepekről?

Érdekel az, hogy hogyan szervezik a világot a női és a férfi energiák. Úgy gondolom, hogy világunkban felborult a nemek közötti egyensúly. Ha például a női biológiára gondolok, akkor az egyáltalán nem illik bele abba, ahogyan felosztjuk a naptárat, és amilyen időbeosztással munkát vállalunk. Ezt a rendszert, amiben léteznünk kell, alapvetően férfiak rajzolták fel. Nem ebben a ritmusban kellene „működtetni” a nőket, de ezen rendszerszinten változtatni ki tudja milyen globális következményekkel járna? Első lépésben a rendszer keretein belül kell megtanulni olyan alternatív útvonalon haladni, amelyen tiszteletben tudjuk tartani a nőiséget, például a ciklikusságot. Közös érdekünk lenne.

Fotók: Belicza László Gábor / Kultúra.hu