„Éreztem, hogy én vagyok a fejében”

Így vagy tökéletes címen új magyar mozifilm debütál a hazai palettán, ha a járvány lehetővé teszi. Az egyik főszereplő, a kicsit sem tökéletes András szerepét Fekete Ernő, a Katona József színház közkedvelt művésze ölti magára. Nevetésről, undokságról, a vidéki lét vonzalmáról, a színház és a színészet új útjairól beszélgettünk telefonon, miközben Nógrád megyei házában éppen begyújtotta a kandallót.

Hogyan telnek a mindennapjaid?

Az első, tavaszi leállást nagyrészt élveztem, mert tetszett a váratlan kényszerszabadság. A mostanihoz már nincs kedvem. Szerencsére még próbálunk, ami jó. Félek, hogy a járvány miatt ezt sem sokáig lehet. Az előadás a látható része a munkánknak, de ha épp nincs, engem nem visel meg annyira, ha lehet próbálni, mint most. Próbapárti vagyok. Élvezem a folyamatot, ahogy valami létrejön, szeretem ennek a küzdelmeit, örömeit, útjait.

A filmezés folyamatát is élvezed? Például az Így vagy tökéletes forgatását?

Ez a film még a békeidőben készült, amikor semmit nem lehetett sejteni a világjárványról. Élveztem, mert nem szoktam folyamatosan filmezni. Nagyon rég volt, hogy ilyen sok napot forgassak egy filmben, utoljára talán Mészáros Márta Utolsó jelentés Annáról című filmjében. Jól esett, hogy Varsics Péter – akinek az Így vagy tökéletes az első nagyjátékfilmje – engem választott a férfi főszerepre. Volt egy kis casting, de éreztem, hogy én vagyok a fejében.

Inspirálja a színészt, ha érzi, hogy ő kell. Rá akar szolgálni erre a bizalomra; azon dolgozik, hogy bizonyítson a rendezőnek: jól választott. A könyv is tetszett, amiből a film készült és jó csapattal dolgoztunk együtt. A forgatás másfajta időbeosztást igényel, mint a színház. Nekem, aki nem ebben szocializálódtam, szokatlan. Néha reggel hatig, máskor hajnal háromtól kellett dolgozni. De ezek apró kis kényelmetlenségek. Megnéztem a végeredményt és tetszett. Magammal nem vagyok annyira elégedett, de nem érzem azt sem, hogy letiltatnám magam.

Persze az első megtekintésnél óhatatlan, hogy nem a filmet, hanem a színészt nézem, aki én vagyok. Másodszorra már rá tudok nézni a kolléganőre, a kollégákra. Pontosan emlékszem, milyen érzés volt egyik-másik jelenetet forgatni, mennyire voltam elégedetlen vagy elégedett. Figyeled magad, elemzed az emlékeid, érzéseid. Tulajdonképpen borzasztó. Bizonyára sokan imádják magukat nézni, én azon sokak közé tartozom, akik nem.

Elviselhetetlen alakot játszol a filmben.

Nem is igaz! Valóban így indul, de a zord külső kedves szívet takar. Feltárul más rétege is András személyiségnek, mint a goromba fráter.

Amúgy valóban egy beképzelt alak, aki nem áll tőlem távol.

A hétköznapokban gyakran vagyok pokróc, nem azért, mert ez a fő jellemvonásom, hanem mert nagyon el tudok merengeni dolgokon. A kívülálló azt látja, hogy undok vagyok, pedig éppen csak valamin gondolkodom, vagy emésztem magam. De ezt tudom magamról. Kérdezz meg egy színházi büfést, Fekete Ernő milyen reggel vagy előadás előtt, ha valamin agyal vagy ha valami nem úgy van, ahogyan kellene. Nem ordítok, de nem vagyok egy bájolgó, kedves alak. Zsémbes vagyok. Amikor viszont a gond megoldódik, vagy az előadásnak vége van, kenyérre lehet kenni. Remélem, a büfés is ezt mondja, ha megkérdezed!

A film végére is kedvessé válsz? Elmondod a végét?

Ez egy romantikus vígjáték, ezért azon drukkolunk, hogy a két, egymáshoz egyáltalán nem passzoló főszereplő a végére összejöjjön. Nem egyértelmű, hogyan zárul a történet. De nem is ez a lényeg, inkább maga az út érdekes, ahogyan egymáshoz idomul, „egymáshoz szenved” ez a két, nagyon különböző ember.

Szereted a romantikus vígjátékokat?

Vannak olyan ismerőseim, akik odavannak
ezért
a műfajért,
jómagam
nem vagyok túl felkészült a témában. Persze ebben a műfajban is vannak
remek és
ócska
alkotások. Nem tudok sorolni százat, de ha valamelyikről azt hallom, nagyon jó
és látni
kell, akkor nem mondom, hogy nem nézem meg, mert hol van ez a komoly
művészettől.

Mi tud megnevettetni?

Sok minden, de nem vagyok az a hangosan nevetős fajta. Ha beülök egy vígjátékra a színházba és valamit viccesnek találok, akkor sem röhögök visítva, maximum elmosolyodok. Ez a típus vagyok. Ha a hozzám hasonlókkal lenne tele a nézőtér, akkor szegény színészek elég rosszul éreznék magukat, mert semmilyen visszajelzést nem kapnának arról, hogy viccesek. Közben ma például jót nevettem a próbán, mert Kovács Lehel kollégámmal improvizáltunk valamire, és jó ritmusban egy jó mondat nagyon viccesen hangzott el. Ezen – kiesve a szerepünkből – mindketten hahotáztunk.

Mit próbálsz most?

Isten, haza, család. Tarnóczi Jakab fiatal színházrendező állítja színpadra, aki korábban a Bánk bánt és a Prometheust is rendezte a Kamrában, illetve a Sufniban. A darab egy kortárs magyar családtörténet Szophoklész, Euripidész és Aiszkhülosz sok színdarabjának felhasználásával. A görög mitológia híres sztorija; generációkon végigmenő, átkokkal sújtott és azok valóra váltásával kísért történet. Nem az ókori darabokat játsszuk, hanem ezekből kiindulva keressük a történetekben a „mindenkorit,” és így létrejön egy kortárs színdarab. Én azt a figurát próbálom, akit az eredetiben Agamemnonnak hívnak.

Izgalmasan hangzik.

Igen, az. Úgy próbálunk,
ahogy én korábban sosem. Általában a már kész szöveg a kiinduló pont. Itt nem
így van. Először csak az eredeti történetekről, alakokról beszélgetünk,
majd egyfajta irányított improvizáció következik megadva
bizonyos helyzeteket, amelyek terv szerint az előadásban lesznek. Ebből a
dramaturg a következő próbára hoz valami szövegszerűséget, ami
menet közben
még
sokat változik. Teljesen másfajta munka, mint amit eddig bármikor csináltam és ezt nagyon élvezem. Karácsony
előtt elkészülünk vele. Valószínűleg tartunk egy házi bemutatót, de félek,
hogy a korlátozások okán a nézők csak később láthatják majd. Nem tudom.

Ha van szabadidőd, mivel töltöd szívesen?

Egyrészt nincs sok. De ha nem próbálok és nincs más
feladat, lejövök a kis vidéki házamba Nógrád megyébe. Így, tél közeledtével össze kell
gereblyézni a diófáról lehullott leveleket, rá kell húzni
a rózsatövekre a földet, hogy ha jönnek a
mínuszok, ne fagyjanak el. Fel kell
vinni a dolgokat a padlásra, és le kell takarni a kerti asztalt. Éppen
leszaladtam ide, begyújtottam a kandallóba, ég a tűz,
mindjárt olvasok egy könyvet, bár félek, elalszom közben. Nekem
ez tökéletes
kikapcsolódás. Semmi különös valójában. Szoktunk többen lenni,
család, barátok de egyedül is nagyon jó.

Onnan származol? Visszavágytál?

Nem, Vas megyei vagyok. Amikor először gondoltam, hogy kéne egy falusi ház, természetesen Vas megyébe, haza vágytam. A távolság miatt azonban ott sosem lennék, vagy csak nyaranta két hetet. Ez a kis ház egy órányira Pesttől, így az élet része tud lenni. Jómagam városi, szombathelyi vagyok, de sokat voltam falun a nagymamánál, úgyhogy negyvenéves korom körül felébredt bennem a vágy egy falusi ház után és lett. Amikor anyám meglátta, azt mondta: négy falat vettél, kisfiam. De legalább rendes falak voltak. Öt évig tartott, amíg felújítottuk, már egy ideje kész van és ez nagyon jó.

Mi lettél volna, ha nem színésznek tanulsz?

Nem tudom, talán tanár. Ha komolyan
vallásos családba születtem volna, esetleg pap. Mindkettő tetszett. De úgy
sejtem, mindkettőből titkon vágynék a színházba, úgyhogy jó ez így.

Miben változott a színház, a színészet a pályád 30 éve alatt?

Így létrehozni egy előadást, ahogy most csináljuk, nem volt jellemző régen. Új utak beengedése folyik, jóllehet a Katona mindig is progresszív hely volt. 25 éve játszom itt. A legelső feladatomat még főiskolásként Jeles András A nevető ember című rendezésében kaptam. Emlékszem, az sem úgy készült, mint általában az akkori színdarabok. Már akkor eltértünk a szokásostól.

De általában elmondhatjuk: ma nyitottabb a színház a kísérletekre, az új utakra. Közben természetesen a színjátszás is változott. Régen minden nagyobb formátumú szénésznek kellett valami sajátos: például Csortos Gyulának Csortos Gyulásan, Pécsi Sándornak Pécsi Sándorosan kellett játszania. Kellett egy manír, hogy legyél valaki, ami utána rád ragadt. Ez ma már nincs. Persze azután jön egy előadás, ahol meg rendkívül kimódoltnak kell lenni, de annak mindig van oka. Anno érinthetetlenek, félistenek voltak a színészek. Manapság nem vagyunk olyan nagy számok, de ez nem is baj.

Téged „megesz” a színpad? Kiürít vagy feltölt?

Úgy emlékszem a járvány előttről, hogy minden előadás kicsit kivesz az emberből, de én inkább elemző típus vagyok. Esténként megbeszéljük a kollégákkal, mi volt jó, mi volt rossz, gyakorlatilag egy ideig még pörög tovább az egész. Szép lassan állok át az estére, az otthonra. Kell egy kis idő, nem tudok előadás után rögtön hazaindulni, rossz érzés, amikor valamiért azonnal mennem kell. Sokan kisodródnak a színházi létből, rájönnek, hogy a színészetből mégsem ez érdekli őket, mert inkább csak forgatnának két filmet nyáron, vagy sorozatszínészek lennének, a napi színházi lét nem kell. Ez abszolút jelen van a szakmában. Akit a színház megfog, és nem érzi terhesnek, hogy ide minden este be kell jönni játszani, azon látom, hogy az évek múlásával „rászűkül” a színházra. Idősebbeken és magamon is érzem, hogy minden más fontossága lassan eltörpül.