Ma este Kisfaludy Károly Csalódások című vígjátékával léptek fel a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Mennyire áll hozzád közel a komédia műfaja? ?Pihenő?, könnyedség egy színésznek humoros darabban színpadra állni?
Másképp nehéz tragédiát és komédiát játszani: utóbbiban az igazi kihívás a humor, amelyet megtanulni nem igazán lehet. A vígjáték kulcsa, hogy nem szabad elhülyéskedni a szerepet, komolyan kell venni, akkor fog nevetni a közönség. A ritmus egy komédiában ugyanolyan fontos, mint egy zenés darabban ? ezt figyelni és harmóniában tartani, mindeközben még lazának is tűnni: technikailag nagyon-nagy kihívás. Ebben a darabban még inkább bonyolódik a feladat, hiszen bár komédia, az én szerepem nem vidám figura. Egy depressziós, elkeseredett nőt játszom, aki minden reményét elveszti.
Tragédiában és komédiában is talál kihívást egy színész. Mégis hozzád melyik műfaj áll legközelebb?
Mindig változik. Talán mindkettő egyformán. A humor fontos nekem: magamon is tudok nevetni ? ezzel a képességgel megáldott a sors. Nagyon szeretem, amikor működik egy vígjáték, és tényleg harsányan röhögnek: akkor tudja igazán elkapni az ember a fonalat. A komédia ezért nagyban függ a közönségtől. A vígjáték feltölt, de ugyanilyen fontos a másik oldal. Az egyik legkedvesebb szerepem például Jeanne d?Arc karaktere, pedig ott nem kacaghatok, elvégre elégetnek máglyán. Mégis ennek a lánynak a bőrébe bújni valódi terápia.
A Jeanne d?Arc sikerét bizonyítja, hogy három év után is műsoron van. Volt benned félsz, amikor 26 évesen, szinte pályakezdőként ott állt előtted a feladat: az orléans-i szűz bőrébe bújni?Őszintén: először összetojtam magam. Találkoztam ezzel a történettel még fiatalabb koromban, már akkor nagyon megdöbbentett. Nem tudtam magamhoz térni tőle, aztán mégis elaludt bennem: amikor felhívtak, megijedtem, de közben boldog is voltam. Abban az időben szerződtem Veszprémbe. Egy hasonló lehetőségre bármennyire félelmetes, nem lehetett nemet mondani.Belül persze azt hajtogattam: Úristen, hogy lesz ez? A próbák közben aztán egyszer csak azt éreztük: kész lett az előadás. Segítséget kaptunk valahonnan fentről.
Akárcsak a lány, akiről az előadás szól.
Az ő hitét és nyitott szívét kellett magamévá tenni. Ahogy mi megfogalmaztuk a történetet Kéri Kitty rendezővel, az erős hit a legfőbb alapja. Ez a lány 15 évesen hallotta először az angyalok, Isten hangját, 18-19 éves volt, amikor elindult Franciaországért egy hadsereggel a vállán. Jeanne d?Arc teljesen biztos abban, hogy neki ezt kell tennie. Hasonlóan erős hittel bármit véghezvihetsz.
Említetted, hogy fentről jött a segítség. Egy veled készült korábbi interjúban pedig, amikor saját magadról beszéltél, a kapott tehetséget hoztad szóba, amelyet rengeteg szorgalommal kell párosítanod, hogy előre lépj.Hiszel a felsőbb erőben, amely óv és képességekkel, feladatokkal engedett útjára?
Teljesen. Az életem pedig újra és újra igazolja. Nemrégiben például elmentem egy irodalmi estre, ahol szavalnom kellett. Nem vagyok versmondós típus, nem szeretek monológokat sem kiragadni színdarabokból, de úgy döntöttem, elviszem a Jeanne d?Arc első monológját, mert az önmagában is érthető. Féltem tőle, mégis egy teljesen más környezetben előadva is belekerültem a történetbe. Azt éreztem, ott vagyok, ő vagyok, és nem véletlen, hogy ezt választottam: beigazolódott, hogy ennek helye volt itt. A műsor után odajött hozzám egy hölgy, aki nemrég vesztette el a férjét, és nagyon meghatódott a monológon. Megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok erről: van ?e dolgom, amiért kaptam a tehetségemet? Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy valami van. Talán utána kellene menni. Biztos, hogy létezik felsőbb erő is, bár nem feltétlenül tudom, hogyan nevezzem.
Itt lenn is akad, aki figyelemmel kíséri a pályád. Eperjes Károly, aki annak idején Veszprémbe hívott, többször megjelent a szakmai életedben. Számos nagy színésszel dolgozhattál a kezdetektől: a Pesti Magyar Színakadémián Agárdy Gábor, Kállai Ferenc mellett játszhattál. Vannak mentorok, akik óvnak, rád néznek, irányítanak?
Agárdyt és Kállait statisztaként figyelhettem: hatalmas élmény volt. De a tanáraim ? Huszti Péter és Kerényi Imre ? is nagy hatást tettek rám a főiskolán. Állandó mentorom nincs: a különböző időszakaimban mások segítenek. Veszprémben is vannak idősebb kollégáim, például Nyirkó István, aki szomszédom volt a színészházban, és mindig az apámat játssza: ehhez idomult a viszonyunk. Vagy Meszléry Judit és Bakody Józsi bácsi, akik szintén tapasztalt, nagyon-nagyszívű színészek. Ők nemcsak a próbafolyamat alatt látnak el tanácsokkal, egy-egy beszélgetés velük a színészbüfében ? legalább olyan sokat ad.
A Veszprémi Petőfi Színház tagja vagy, de a fővárosban töltötted a gyakorlatodat. Miben ad mást egy vidéki teátrum: könnyen tudtál azonosulni a veszprémi miliővel?
Jól éreztem magam, abban a néhány évben, amelyet Budapesten töltöttem. Sok mindent kipróbáltam, amire máshol nem lett volna lehetőségem. Mégis tudom, időben mentem el vidékre: Veszprémben egyből nagy főszerepeket kaptam, bedobtak a mélyvízbe. Szeretem a társulati létet ? a kollégáim tulajdonképpen a második családom.
Bármennyire szereti az ember, a családtagjait is megunja olykor. Könnyebbség, hogy már ismered a kollégáid minden rezgését, vagy jár némi monotonitással újra és újra ugyanazokkal az emberekkel színpadra állni?
Veszprémben nagyon sok vendégművész megfordul egy-egy évadban. Ez fontos, mert nagyon hamar meg lehet szokni egymást. Hasonló a főiskolai léthez: ott is egymást kellett nézni reggeltől estig, ezért negyedik év végére már nem bírtam szerelmesnek lenni senkibe, és nem bírtam senkinek az anyukáját eljátszani. Erős a kötelék a társulaton belül, ami nagy segítség egy-egy próbafolyamat során, mégis örülünk, amikor érkezik egy új ember. Mindenki másként kezd viselkedni, máshogy reagál, újabb oldalát mutatja meg? ez nagyon izgalmas.
Hosszútávon fontos számodra a valahova tartozás biztonsága, vagy fiatal színészként kell az erős támasz?
Valójában semmi nem tudatos az életemben, azt sem tudom, hogy holnap mi lesz. Nem szoktam tervezgetni. Veszprémben élek és dolgozom, de ha elhívnak egy-egy előadásra más városba, és fontos nekem, megyek. Itthon nincsenek olyan nagy távolságok, amelyet ne lehetne áthidalni. Minőségileg persze teszek különbséget, az a legfontosabb mérce. Veszprémből most önszántamból nem mennék el: érzem, hogy van még dolgom itt.
Ezt valószínűleg a nézők is így gondolják, hiszen idén a tiéd lett a Petőfi-díj, amelyet a veszprémi közönség ítél oda a számára legkedvesebb színésznek. 2012-ben pedig a Junior Prima Díjat adták át neked. Hogyan hat a pályádra két különböző oldalról érkező elismerés? Más-más értelemben juttat lendülethez, vagy egy polcon van a helye?
Lendületet ugyanúgy ad, de valahol a szívemben máshová kerül. A közönségdíj, főleg egy kisvárosban nagyon szívmelengető dolog. Testközeli, kézzelfogható jelzés, hogy a munkát, amit végzek, szeretik és észreveszik. A Junior Prima pedig egy nagy megtiszteltetés, és legalább ekkora meglepetés. Vidéken az ember néha azt érzi, hogy eltűnt a világ szeme elől. A díj bizonyíték, hogy figyelnek rám szakmailag is.
A Junior Prima Díj indoklása szerint a tehetség és a pályád iránti elhivatottság miatt érdemeltél elismerést. Az elhivatottság maximalizmust is foglal magában?
Utólag szoktam gondolkodni, hogy a főiskolán mennyi mindenből kimaradtam: nagyon komolyan vettem a munkát. Mivel színészcsaládból jöttem, féltem, hogy kinéznek majd, ezért duplán meg akartam felelni. Persze nem biztos, hogy ez baj. Mondhatom, hogy maximalista vagyok, de más tényezők is közrejátszanak. A nagy öregek mind azt mondják: nyolcvan százalék szerencse, tíz százalék szorgalom, tíz százalék tehetség. Ebből áll a siker.
Több alkalommal bevallottad, hogy ?nagyon röhögős vagy?. A fegyelem ezek szerint csak a szakmádban mint kötelesség válik részeddé?
A röhögés az más dolog, az betegség: próbáltam tenni ellene, de nem tudok vele mit csinálni. A munkámban nagyon fegyelmezett vagyok, erre tettem fel az életem, nem tehetem meg, hogy lazáskodom.
