Az erőszak gépezete

?Én, aki tudatos életem kezdete óta pacifista vagyok, természetesen ki nem állom a fegyvereket és az uniformist, de nem úgy ezt a kiállítást? ? kezdte megnyitó beszédét Szurcsik József. Elmondta, hogy mindkét alkotó más módon szocializálódott, másként nőtt fel, mégis a művészi alapállásukban hasonlóak, a humanizmus eszményéből táplálkoznak. ?Az erőszak és az uniformizált hatalom drámájának tematikája nem könnyű választás egy fiatal alkotó számára. Szabó Menyhért plasztikái egyenes kérdést fogalmaznak meg: hová tűnik az emberség, ha valamiféle ideológia, vak hit mentén a gyűlölet és a demagógia tör utat magának? Fischer Ron festményei iróniamentes jellemrajzok: a gyermekrajzok őszinteségével vezetnek a megbocsátás felé.?

Szurcsik Józseffel az egyén és a hatalom viszonyáról, ennek művészi közvetítéséről beszélgettünk.

Mennyire illenek bele az ön koncepciójába az itt kiállított festmények, szobrok?

A téma mindig is foglalkoztatott, folyamatosan azon küszködöm, hogyan tudnám a magam számára érzékletesebb módon megfogalmazni a művészet nyelvén azt, amit ebből a témából arra érdemesnek tartok. Számomra azért különösen izgalmas ez a kiállítás, mert a munkásságomhoz képest egészen más, de a tematika mégiscsak ugyanaz vagy nagyon hasonlít.

A téma lényegében a hatalom és az egyén viszonya, a katonák felelősségvállalása vagy éppenséggel felmentése. E téren ön szerint mi a legfontosabb?

A legfontosabb számomra, hogy a mai fiatal generáció hogyan szedi szét darabjaira a világot és a saját maga módján, saját magán átszűrve hogyan rakja össze, milyen jövőképet tud magának rajzolni. Hogyan fogja alakítani azt a környezetet, amelyet mi majd rájuk hagyományozunk? Ez óriási nagy küzdelem, hiszen láthatólag kikerülhetetlenek azok a kérdések és azok a problémakörök, amelyek ma érik az embert. A mai, húszas-harmincas éveikben járó fiatalok milyen ígérettel, milyen jövőképpel rendelkeznek? Hogyan tudnak erőt kapni nap mint nap ahhoz, hogy folytassák az útjukat? Ezek nagyon nehéz kérdések, de ugyanakkor fontosak is: ezek a fiatalok az egyik legfontosabb humanista kérdést tárták elénk ezen a kiállításon.

Az a szellemiség, amelyet ön képvisel hasonló tehát a két fiatal alkotóéhoz?

Igen, a szellemiségben látok némi rokonságot, de nem ilyen szemmel vizsgáltam ezeket a műveket. Az én meglátásom szerint ezek az alkotások nagyon mély társadalmi üzenetet hordoznak, és van abban igazság, hogy egy egyenruhával eltűnik a személyiség, a felelősség. Fischer Ron képeiben az az érdekes, hogy egy külső szemlélő számára ezek humorral, iróniával gazdagon megtűzdelt képek, de valójában inkább jellemrajzok. Amelyek arról szólnak, hogy a törékenység, az esendőség mindenkiben benne van, áldozatban és agresszorban is. Arra mutatnak rá, hogy ezekre a belső kicsinyességekre, amelyek egy emberben megtalálhatók, milyen kikerülési metódust kínál a katonaság: fogni egy fegyvert, beállni valamelyik militáns csapatba és másokat legyilkolni.

Önnek mit közvetít a kiállítás?

Erkölcsi, etikai válságban élünk, más értékek mentén kezd formálódni a világ, nekem erről is beszél ez a kiállítás. Azt mutatja meg, hogy a brutalitás nem játék, ez benne van már a hálószobánkban, a gyerekjátékokban, azt mutatja meg, mire készüljenek már a gyermekeink, unokáink, hova tud ez az egész fejlődni. Ez a fajta szemlélet nagyon erős merkantilista-gazdasági szemlélet, amely társul a nemtörődömséggel, a közönnyel, az agresszióval, a drámával és a terrorral. Hol van az egyén ebben, hol van a belső láng, a szeretet? Ilyesmiket olvasok ki ezekből az alkotásokból, és nagy hőfokú szeretetet, amelyről nem nagyon szoktunk beszélni. Ám az a helyzet, hogy azok az emberek, akik ezeket a műveket alkották, nagyon tudnak szeretni, és ez rendkívül fontos.

A kiállítás január 31-ig tekinthető meg.

Írta: Fischer Viktória

Fotók: Csákvári Zsigmond