Elöljáróban a kiadásról annyit: az elegánsnak szánt (bár a költőhöz a legkevésbé sem illő sárga színű) könyvek a szokottnál szűkebbre határolt oldaltükre miatt indokolatlanul kicsiny fokozatú (a bibliográfiában egészen apró) betűkön kell átszántanunk. A szerkesztő, Daróczi Anikó heroikus munkát végzett, amelyben azonban a hála-áldozat (Beney akaratának, szinte szellemi végrendeletének érvényesítése-értelmezése) nem csekély filológiai nehézségeket okoz.
Beney Zsuzsa
Az írói kívánalom szerint a II. kötetbe került szövegek (esszék? meditációk?) összességükben nehezen, egyes helyeiken bizonyosan nem értelmezhetők versként (noha Beney Zsuzsa akként fogta fel őket). A részletesen taglalt, nem egykönnyen követhető közlési elvek igazodnak az ún. ultima manus szabályához, de olykor (főleg az I. kötetben) az első kéz nyoma is jelen van. Az idők során megváltoztatott sorokat lábjegyzet tartalmazza, más módosításokat (sorelhagyások stb.) viszont általában nem képes dokumentálni a mintegy ezer oldal. Nem egy azonos (vagy szinte azonos, variánsszerű) művet kétszer követhet tekintetünk (az önmagából építkező, formasarjasztó oeuvre logikája folytán nem ok nélkül - az újabb kritikai kiadások gyakorlatához is simulva -, szakmai és olvasói szempontból mégis problematikusan. Például a III. kötet - gyerekversek, gyermekekhez írt versek - első darabja azonos az ugyanitt álló Egy anya története című operaszöveg első tételével-áriájával stb.). Mégis köszönet illeti a szerkesztőt a jelentékeny életmű érzékeny közreadásáért, Pór Pétert pedig (bár a nagy szavaktól nem egykönnyen tartóztatta magát) a kötetekhez írt, szép és értő előhangokért.
Jelen keretek között az I. kötetről lehetséges szólnunk, hiszen ez önmagában terjedelmesebb, mint a másik kettő együtt. Ugyanakkor egy pillanatra sem feledkezhetünk meg a teljes anyag egybetartozásáról, a kötetek dinamikus párbeszédéről. Beney költészetét nem kisebb útra bocsátó körvonalazta máig hatóan négy évtizeddel ezelőtt, mint Weöres Sándor, aki a "fényfátyol" szubtilisságát emelte ki, "éterikusság" és "nagyon keményen megmunkált matéria" kettősségét hangsúlyozva. Nem hiába volt Weöres is egyetemi doktora a lírának: nagyrabecsülő értékítélete a teljes alkotói utat illetően igaznak bizonyult.
Az éterikusság ámulat és kábulat érzetét is felveheti. A megértés- és átélésvágyban kiteljesedő költői intellektualitás sajátszerű módon önmagán kívülre helyezte célszemélyét - ha egyáltalán lehet személyekről, Személyről beszélni ez esetben -, s a versbeli én általuk elevenedett meg. Beney Zsuzsa lírikusi élményvilágának centrumából sosem mozdult ki a személyes emberi lesújtottság döbbenete: gyermekének elvesztése - ám az értelmetlen mulandóság e tragikus megnyilvánulása mindig elvezette az oly nehezen érthető-értelmezhető Úr monumentális titkainak faggatásáig. Elvezette? Kerülő utakon, szakaszos felismerések révén, a stációsság emelkedőin jutott realitástól a transzcendenciáig. Ebből is következhet a Hulló időben megtapasztalható variativitás, a programos, finomító újramondás (amely akár egy vers tizennégy-húsz során belül is tüntető pontosításokban kérhetett hangot). Modern-magyar Mária-siralom is tehát e líra, mely a folyamatos vérző gyász és a gyógyító megérteni vágyás gesztusával egyszerre kétféleképp kötődik: a halandóhoz és az örökkévalóhoz. Kétfelé siklik a pillantás: lefelé, a befogadó földbe - és fölfelé, a végtelen egyetemesség egébe.
A halottak alvilágát bebolyongani az anyai dráma mellett egy másik élettény, költői tárgy is hívott: a szerelmi veszteségé, a sirató asszonyi fájdalomé. Az Eurydiké-szerep alapérzületté mitologizálódott, Orpheust is szövegbeli életre szólította, s már 1962-ben így fogalmazódott meg: "Lelkem, mondd, mennyi szenvedést viselsz el? // S te lelkem társa, akiért a föld / kemény kérgét taposva elmerültem, / háromszor el a mélységes homályba - / te értem mennyi szenvedést viselsz el?"
Beney nem különösebben nagyszámú, viszont annál intenzívebben ható témáját szonettek, haikuk, négyszer négy sort futtató versek monokróm sorozataiban, változatok sokaságában dolgozta ki. Egyetlen példát hozva: a Barokk szonettekből a 2 és a 3 úgy válik el erősen egymástól, hogy közben a távol, testét/testemet, virágzol - illetve a távol, testemen, virágok sorvégekkel (és megannyi leheletnyi versimpulzussal) össze is csengenek. A tudatosan nem attraktív rímeket (távozó - zuhogó - surranó - felzokogó; harangja - nyugalomra - porondra - hatalma stb.) érdemes a kis ciklus egészében tanulmányozni (a 6 kezdése a test, rímszava a test is, a virág is stb.).
Némi túlzással: az egész Beney-líra koncentrikus körökbe rendezhető a legkedveltebb alakzatok, kitüntetett szavak, visszatérő gondolatok körött. E regula, fegyelem, célratörés közepette megesik, hogy a repetíció folytán kihamvad a vers. Döntőbb azonban, hogy az életmű valamennyi jelentős költeménye állandó mozgásban van egymáshoz és önmagához képest. Folyton változó oppozíciós elhelyezkedésük, reménytelenség és hit között kételyben és kérdezésben sűrűsödő gondolatiságuk, pulzáló mívességük kiemelkedő életművet hitelesít.
