Nyilván totálisan eltájoltam magam, hogy a múltból nosztalgikusan felrémlő, szép emlékű Presszó miatt beültem erre a filmre. Őszintén szólva, nem észleltem baljós jeleket: kedvelem a színésznőket, akik a mikroszkopikus szerepekre beugrottak, Fenyő Ivánra is kíváncsi voltam, Sas Tamásban pedig megbíztam - bár mindenki, aki velem ellentétben átesett az S.O.S. szerelem című, legutóbbi opusán, kiröhögött naivitásomért. De én ennek ellenére bizakodva vártam másfél órányi kellemes szórakozást, nem többet és nem kevesebbet, mint amit a műfaj ígér. Vagyis, tegyük fel, hogy tényleg nem zavar a megszokott séma, úgymint: kölcsönös vonzódással kevert ellenszenv - bonyodalmak - beteljesülés - végzetes félreértés - autós üldözés a repülőtér felé - vallomás - naplemente, csókjelenet. Ez ugyanis definíció szerint a romantikus vígjátékok forgatókönyve, ezzel önmagában semmi probléma nincs. Viszont egy tisztességesen kivitelezett vígjáték helyett valami dermesztően, csikorgóan hamis, bábszerű figurákkal eljátszatott, nőket, férfiakat egyaránt megalázó ámokfutást láttam. A 9 és 1/2 randi nemre való tekintet nélkül tenyérbe mászó: ugyanis senki nem szereti, ha ennyire, még egyszer hangsúlyozom, ennyire hülyének nézik.
Az alaptörténet egyszerű, Debreceni Dávidot, az egykönyves írót és főállású bulvárfigurát megzsarolja kiadója, hogy tíz nap múlva adjon le egy könyvet, hiszen már három éve nem írt semmit, és "az arany tojást tojó tyúknak is ki lehet tekerni a nyakát". A szöszke Dávidnak a szöveget abból kéne összelapátolnia, hogy tíz nap alatt, sorozatban következő randevúkon, eldugott diktafonnal felszerelkezve felderítse a szingli-jelenség mibenlétét, és kinyomozza, miért magányosak a nők. A probléma csak az, hogy a kirendelt szerkesztő, Nóri, akinek gatyába kéne ráznia a készülő szöveget, nem más, mint Dávid volt szerelme, akivel igen viharosan váltak el, de a közös munka kapcsán, régi jó szokásuk szerint, ismét, kölcsönösen megpörkölődnek.
Milyen az igazi szívtipró? A Fenyő Iván által életre hívott főhősnek először is csapnivaló a fodrásza, másrészt furcsán tűri fel az ingét. Ezen kívül szuggesztíven néz, miközben hülyeségeket beszél. És hogy figurája mindig dekoratív háttér előtt villanjon fel, rendelkezik egy balekként funkcionáló, programozó cimborával (szemüveges, naná, pocakos, még szép, sosincs csaja, hát persze), és legalább két, frissen felszedett, tetszőlegesen rotálható, dekoratív nővel. No és milyen az okos nő? Az okos nőnek természetesen szemüvege és rövid haja van, huszonévesen(!) revelációként hat neki az Anna Karenina (nem volt ez kötelező olvasmány, könyörgöm?), és fegyelmezetten várja azt a pillanatot, amikor leszámolva büszkeséggel, karrierrel, józan ésszel, sírva borulhat egy nálánál sokkal ostobább férfi vállára. Nagy fogás. Hiszen nincs is vonzóbb a műveletlenségnél, a hazudozásnál és a hidrogén-peroxides hajtincseknél. Kovács Patrícia Nóriként nagyszerűen, gördülékenyen sírdogál minden előírt pillanatban, csak éppen az nem derül ki, mi nyűgözi le olyan ellenállhatatlanul ebben a férfiben. A főhős Hevér Gábor alakította barátjával kapcsolatban az a rossz hírem van, hogy egyetlen programozó sincs, aki jelentőségteljesen ejtené ki azt a szót, hogy szoftver, a kiadóvezető, a szigorú tekintetű Söptei Andrea pedig egyenesen a Presszóból sétált át, rutinosan nyomva ugyanazt a figurát, de ez sem jó hír. A többiek, a szöveges statiszta szerepére meghívott, jobbnál-jobb színésznők (Rezes Judit, Jordán Adél, Pelsőczy Réka és a többiek) hozzák az elvárt egydimenziós alakításokat, egyszerűen nem értem minek, miért.
