Érzékek építészete - XII. VELENCEI ÉPÍTÉSZETI BIENNÁLÉ

Persze ehhez az is kellett, hogy az építészeti biennálék történetében először női kurátor fogja össze a programokat. Kazuyo Sejima japán építésznő a világhírű SANAA Architects egyik alapítója, Toyo Ito tanítványa, az egyszerűség, az építészeti absztrakció élharcosa. A Biennáléra kiadott jelmondata ? ?People meet in architecture? ? a kommunikáció, a közösségi formák és a szabad lehetőségek felé viszi az építészetről való gondolkodást.

 

A kiállításokon jóval nagyobb hangsúly kerül az érzékekkel megközelíthető, megsejthető téralakításra, mint a konkrét tervekre vagy a megvalósult építményekre. Seyima komplex környezeti és társadalmi hatások eredőjeként definiálja az építészetet. Koncepciója nyitott, nem irányít, de támogat minden ötletet, amely láthatóvá teszi az építés mint közösségi folyamat fázisait, az egyéni vágyaktól egészen a nagyszabású városfejlesztési projektekig.

 

Velence tehát a következő három hónapban a lehetőségek építészetét kínálja a világnak. A Giardini nemzeti pavilonjai, az Arsenale egyre nagyobb teret elfoglaló kiállításai, a városban rendre felbukkanó helyszínek valójában nem is kortárs építészetet, hanem érzéki, szellemi és vizuális élményeket vonultatnak fel, amelyekről nem feltétlenül az építészetre gondol a gyanútlan sétáló, de minden esetben közelebb kerül az építészetről való gondolkodáshoz. Belép a San Gallo kápolnába, beleolvas a raklapokon fölhalmozott ívekbe, amelyek két ír építésziroda friss terveit mutatják be, keres egy címlapot, egy tartalomjegyzéket, összecsavarja a lapokat és egy ISBN-számmal ellátott kis papírkarikával összefogja az egészet: csinált magának egy könyvet a kortárs ír építészetről. Elbolyong az Accademia híd lábához és a szlovén kiállításon a fotók elé húzott pauszpapírra megrajzolja, milyen épületet gondol a képen látható térbe. Végül is valamilyen szinten mindenki építész...

 

Ezt az attitűdöt tágítja az idei Biennálé közös állásfoglalássá, miközben segít újragondolni, hogyan lesz tér, forma, környezet a szélből, a ködből, a vízből vagy egy falu múltjából. A Transsolar csoport például az Arsenale egyik terében ?ködkamrát? csinált, melyben egy spirális rámpán lehet felsétálni a köd fölötti magasságba. A kínai pavilonban egy ?szélfal? választja ketté a teret, a Dózse-palota melletti tajvani kiállítás a pihenést, a lassítást formálja térélménnyé. Az Arsenale hosszú szerelőcsarnokába belépve két gigantikus méretű betonprofil fogad, átlósan egymásra fektetve: térbeli viszonyuk néma előadás az egyensúly mibenlétéről.

 

Érzéki szenzációk a Giardini nemzeti pavilonjaiban is várnak. Élő, érző, sőt érzékelő erdő népesíti be a kanadai pavilont, hófehér rengeteg, melyet titokzatos lények laknak. Növényeknek tűnnek, de lehet, hogy állatok, finoman hajladoznak, néha elindul egy levél, toll, csáp a sűrűjükben álló néző felé, aztán szelíd simogatássá lassulva megáll a mozdulat. Közelebbről nézve azonban félelmetes fegyverekből áll a konstrukció: nem az Avatar lélek-erdője ez, hanem támadásra is kész, de megszelídített fauna, ahol a fullánkok orvosi injekciókat rejtenek, az áttetsző idegrendszert gumicsövek, műanyagcsipeszek szövevénye alkotja.

 

Ausztrália kiállítása az őslakosok ?álomidejének? örökségeként fogta fel az urbanizáció jelenét és jövőjét. A fekete dobozban csak halvány narancssárga neoncsíkok jelzik a tér formáit, így valami lebegésben tesszük meg az utat a két vetítőterem között, a múlt és a bizonytalan jövő között. Az első film 3D-ben pásztázza végig a kontinens felszínét, a városokat, a sivatagot és a jövendő városoknak előkészített gigantikus gödröket. A második is térhatással él, de már az idő dimenziójában is száguld: ausztrál építészirodák 2050-re kivetülő jövővízióit foglalja össze egy költői, lenyűgöző látványelemekkel megcsinált filmben, mintha az emberiség jövő- és városlátomásait egyetlen eposszal ? Borgest követve: egyetlen metaforával ? fejezné ki.

 

Élményszerű, de a végletekig csupaszított gondolat vezeti a román kiállítást: egyetlen üres, fehér szoba térfogata jelzi, mennyi légköbméter jut Bukarestben egy városlakóra. A szerbek zseniális felnőttjátszóteret eszkábáltak, egyszemélyes libikókával és madzagon húzható mobil kiskerttel. Korea számadást csinált a metropoliszokká duzzadt városairól: mikor milyen alaprajzok, rendezési tervek, utcai hirdetések, brandek, városi kapcsolatok irányították a társadalmi mozgásokat. Japán a városi lakóházak belső struktúráját tárta fel, a spanyolok megépült ökoházak makettjével, a csehek látványos faszerkezetekkel nyűgözik le a látogatókat.

 

Feltűnést keltett a most először szereplő Bahrein kiállítása: az Arsenale hosszú csarnokában egészen kis helyet foglalt el az a három, deszkapalánkból összeácsolt halászkunyhó, amelyben párnák, szőnyegek, ülőpadok fogadták a látogatókat ? és egy-egy film, amelyikben a tengerparton született, ott élő emberek meséltek arról, hogy a lebetonozott, autóútnak használt vízpart helyett mennyire vágyódnak a megközelíthető tenger élménye után. Téma lett az idén februárban történt chilei földrengés és a tavalyi aquileai természeti katasztrófa, Noé bárkája génbankká nőtte ki magát a görögök installációjában és egyáltalán, Velence-szerte a városi életmódot megújító kísérletek vagy a fenntartható környezet témáiba botlunk.

 

A legfrissebb ötlet mégis az építészeti és design fakultások bevonása, a kutatás-fejlesztés vonalra specializálódó egyetemek részvétele, a nyilvános előadások, beszélgetések a Biennálé három hónapja alatt. A japán kurátornő koordinálásával az építészet open-source információs bázissá lett ezen a Biennálén, ami használható válságkezelő megoldás lehet.