„Érzelmi logika mentén működöm”– Beszélgetés Nagy Zsuka költővel

Mikor és miért kezdtél el verseket írni? Mi volt az első
lépés a lírikusi pályán?

Egy nagy alakú csíkos füzetbe írtam az első „érzeményemet” 13 éves koromban. Aztán lett egy kisebb zöld füzetem, és abba írtam a nagyon zsengéimet. Azt hiszem, szerelmes voltam.

Az első lépés? Nem vagyok pályaorientált.

A világra való kamasz rácsodálkozás, az együttérzés, a
beleérzés és a mélyen érzőség, a finom hangolások löktek írásközelbe. A vívódásaim,
a viharaim magasmélyeim, mélymagasaim kívánkoztak ki. És az egész életen át tartó
révedezéseim, megéléseim kerültek papírra. Nagyjából ennyi. Aztán pedig már nem
tudtam írás nélkül lenni, anélkül értelmezni magam.

A költői működéssel kapcsolatban említed egy interjúdban,
hogy sok szorongás, vívódás, gyötrelem és gond feszít egy-egy szöveged
érvényességével kapcsolatban. Másutt úgy fogalmaztál, hogy szemérmetlen
boldogság számodra a művészi önkifejezés. Lehet igaz egyszerre mindkét
megállapításod?

Nem tudom, hogy kinek mitől érvényes egy szöveg, és mitől igazán teljesen igaz valami, és mitől már nem. Azt hiszem, ez nagyon összetett is. Én írom, amit. Az olvasó, a kritikus és a többiek eldöntik, amit el szeretnének. Nekem ezek túl „műszavak”. Vagy nem is tudom. Én leülök és írok, a többihez nincs sok közöm. Néha úgy érzem, ahhoz sem mindig teljesen van, amit írok. Áteresztődik bennem sok minden, és elkezdi magát írni. Persze, legtöbbször magam is beleszólok, hogy mit és hogyan, de van olyan is, hogy valami egyszerűen írja magát. Nem én vagyok, csak belőlem jön.

Viszont érdekes lehet, hogy az első kérdésre való válaszban
is benne volt a „vívódás” kifejezés.

Valamiféle dolgom lehet ezzel a szóval input és output még
alkotói szempontból is. Lehet, valahogy így szivárog be a személyiség egy
szövegbe. Így is.

De hát az alkotás az kilökődés, foganás, vívódás meg vajúdás is.

És sokszor vívódás az is, mit lehet megírni és hogyan. Méltó-e a megírt szöveg vagy nem? Tud-e hatni, adni, feltárni, elgondolkodtatni, megérinteni, gyönyörködtetni vagy nem. Jó-e, méltó-e. Mit akar a vers és mit a szerzője. Kell-e akarni vagy csinálni kell, ami (belőlem) jön. És majd lesz valami. És ha nem, az sem baj.

Az önkifejezés pedig szerintem alapvető emberi vágy, igény. Mindenki szeretne kifejeződni valamilyen mértékben valamiben. Nem szemérmetes boldogság a „művészi önkifejezés”, hanem egyszerűen akkor érzem, hogy élek. Hogy van létjog, tér és levegő. Az írás önazonos velem. Ennyi. Vagy ilyesmi. És az is fontos ebben a kontextusban, hogy ne legyen csak önmagáért való, hogy mutasson túl magán az írás. A komfortból való kilépéssel is azonosnak érzem magam. De fontos nekem, hogy ne legyen valami rombolóan és gőgösen provokatív. Mégis legyen bátor, őszinte, keresetlenül letisztult, szelíden vagány, alázatosan szókimondó.

És nem törekszem a tökéletesre. Meghatnak a hibák. A
kisérletek. A töredékek, a befejezetlenség.

A lenyűgözőséget, a tökéletességet nem érzem magaménak. Az
másé. Nem az enyém.

Az írásnak legyen élet- és lélekszaga.

Műveidben gyakran mellőzöd a központozást, a rímeket és a
ritmust. Miért?

Valahogy a vers nekem sosem volt grammatika, se verstan.
Olyan volt mindig, mint a szerelem. Minden lehetséges volt benne. (Meg az
ellentéte is. De ez már maga az élet. Vagy mifene.)

Szóval így éreztem magamból valónak, ami jött. Ilyen kis
központozás nélküli lélektömböknek, ahol a gondolatoknak, az érzelmeknek van
ritmusa, vagy annak sem. Egyszerűen sosem érdekelt a központozás, sem a rím, se
a ritmus. Nekem nem attól érintős, átjövős a vers, hanem valami mástól.

Zavart is a központozás. Egyszerűen feszült lettem tőle.
Úgy, ahogy a mai napig a kérdőjeltől és a felkiáltójeltől ódzkodom valamiért. Egyszerűen
fizikálisan rosszul érzem magam tőlük. Főleg a felkiáltójeltől.

Meg aztán azt hiszem, hogy én az emberek tekintetétből,
mozdulataikból, mondataikból, kisugárzásaikból írtam, amit. Plusz van, amikor
az érzések, gondolatok, képekké lesznek. Lehet, hogy ők vannak előbb. Nem
tudom. De szeretem őket is. A képzettársításokat, az asszociációkat.

Érzelmi logika mentén működöm leginkább. És többet
barangoltam az utcán, bicikliutakon, parkokban, mint könyvtárakban. Nem lexikákból
való a tudásom, hanem tapasztalásból.

Részvétből, együttérzésből. Amit megírtam, legtöbbször át is
éltem. Fizikálisan is. Áteresztettem magamon. Talán szélsőségesen is. Nem
tudom.  Aztán pedig írta magát, ami írni
akarta. Engem leginkább az ember és a lélek érdekel. Nem a költői eszközök és a
kellékei.

A kritikusaid szerint több versedet erős szociális
érzékenység jellemzi. Valóban ennyire fontosak számodra a társadalmi problémák,
a szegénység, az elesettség, a magány? Tudatosan figyeled a hétköznapi élet
tényeit és az egyszerű emberek fájdalmait, küszködését?

Azt hiszem, a Thalassa-járás és az ámokfutás ideje lejárt.
Ide gyűrűzött, spirálozódott be a tudattalan, nem felelős, gondozatlan élet.
Ami nagyon is megejtő és valós, és igazi és hiteles és őszinte tud lenni. De
kicsinál.

Kell valamiféle szelídülés, pici tudatosság, a sok
spiralitás mellé, kicsi lineál. Ez a tudatosan szóról jutott eszembe. Hogy nem
vagyok tudatos. Tudatosan tudatos végképpen nem. Amolyan lakmuszpapír vagyok.
Vagy nem tudom.

A szociális érzékenység, a részvét, az elesettekhez való
odafordulás szerintem fontos alaptétele egy szerzőnek. Nem a maga ajnározása és
izolációja, egója és kényelme a fontos. Hanem ezeken kívüli zónák is nagyon
fontosak. Az alkotói magány és csendesülések előtt, mellett, között és után.

És ugye, az ember jár-kel, és látja a szegénységet, a nyomort, hogy emberek nem tudnak mit kezdeni magukkal. Sok a transzdüh, a transzharag, nem tanultunk meg élni, szépen élni végképp nem. De persze, mi is az a szép?

Szubjektív.

Szóval, ahogy már mondtam, engem az ember érdekel. És a lélek rezdülései. A miértek, a hogyanok, a megmaradások, a torzulások, az akarások, a kölcsönhatások, a kapcsolódások, a nagy magányok, az ember méltósága, sebezhetősége, kiszolgáltatottsága, jelleme, küzdelmei.  És ahogy írtam is már, szeretem a szépet, a nemesen egyszerűt. De értem a tékozlást is. A kétségbeesett, torz rombolásokat. Ezekkel kellene valamit kezdenünk. Közeledni kéne. Úgysem ússzuk, nem is úszhatjuk meg egymást. Sem magunkat. Sok diagram, algoritmus, hálózatiság, digitális programozások, metaverzumok, robotikák mellett – vagy tán helyett – lélekismeretet, lélekanalízist, önismeretet, kellene tanítani a közoktatásban. Véleményem szerint nagyon fontos lenne ez is.

A vers mindent felülír, mondtad egy beszélgetés során.
Ezt hogyan érted?

Nem tudom, hogyan értettem, nem tudom, milyen szövegkörnyezetben hangzott ez el.

Semmi sem mindenható az életemben. A vers sem. Csak tán
szoktam úgy érezni, hogy nem sok minden másom van az íráson kívül.

A közösségi oldalakat figyelve látható, hogy egyre több
szerző publikál ott, pedig azért honorárium sem jár. Te magad is közölsz
verseket a Facebookon? Szükséges számodra az azonnali visszajelzés,
megerősítés?

Nem a honoráriumért írok. Bár jó volna megélni. De most is
egy kollégiumban dolgozom, hogy a köznapi kiadásaimat nagyjából fedezni tudjam.
Persze, minden tiszteletdíjnak örül az emberlánya.

Nem tudom, hogy gyakran közlök-e a közösségi oldalon. Tán
egyre kevesebbet. És egyre kevesebbet is vagyok a Facebookon. Túl sok az
információ. Nem bírja a szívem, nem bírja az agyam feldolgozni. Inkább járok
egyet az utcán, vagy beülök valahová és nézem az embereket, vagy révedezem,
vagy alszom, vagy ölelkezem.

Nem szükséges az azonnali visszajelzés. De persze, jól tud
esni a pozitív visszhang.

Meglepett a kérdésed, ezért most visszanézem a Facebookom: ebben
az évben nem osztottam meg saját verset.

Egyszer úgy fogalmaztál, hogy sci-fi mátrix világban
élünk. Ezt hogy értetted?

Valahogy úgy, hogy a londoni szín marad. Felkészül a
falanszter. Szóval „pre-sci-fi”, „pre-mátrix”.

Az ember tragédiájának a Jankovics Marcell-féle animációs
feldolgozása jut gyakran eszembe. A falanszter színt véleményen szerint nagyon
megfogta vizuálisan. Mintha az a világ akarna készülődni. Aztán nem tudom, hogy
mi valósul meg majd, mi nem, de sajnos, valami olyasmi látszik körvonalazódni.

Izoláció, természettudományos protokollok a hétköznapokban,
érzelemmentes távolságtartás, ölelésmentes övezetek, digitális köldökzsinórok,
metaverzumok létesítése, űrhotelek, drónmezők, totalitárius számtechvilág,
applikációk, vitaminok és bogyók a reklámokban és a házi kosztban, az otthoni
terített asztaloknál.

Egyre többször fogadjuk el és hódolunk be és szerelmesedünk
bele nem emberi szövetekbe, lélektelen robotikai izékbe, digitális
alkalmazásokba. Jobban hiszünk nekik, mint egymásnak és a saját szemünknek. És
itt vannak még a globalizációs folyamatok, itt maradt 20. századi ideológiák,
berögzültségek, feldolgozatlan, többgenerációs traumák, 21. századi katasztrófák…

Diagramok, algoritmusok, drónok, analízisek.

Valami nagyon fontossal nem foglalkoztunk, nem törődtünk.
Valami igazi(bb) lényeggel. A fejlődés, a haladás, a kényelem, az írástudók
gőgje, az analfabéták ismeretnélkülisége, mindennapi küszködések, megélhetések,
mindenféle kétfejű fenevadak birtoklóvágya, rombolása és a féknyúzok
feldolgozása elterelte a figyelmet a lélekről. Csak önmagunkat és egymást nem
sikerült megismernünk. Sok mást nagyon is felfedeztünk, jól ki- és megkutattuk.
Bölcsek és gazdagok lettünk, vagy éppen nagyon nem.

És akkor mi van?

Félelmeimben, aggódásaimban bizakodó is vagyok. És szurkolok
a fiataloknak.

A régi közhely szerint háborúban hallgatnak a múzsák.
Most, ebben az európai vészhelyzetben képes vagy alkotni?

A múzsák sosem hallgatnak.

A közelmúltban prózaírás felé nyitottál. A novelláid
közeli rokonai-e a verseidnek, arról van-e szó, hogy találtál magadnak egy
újabb kifejezésmódot, amivel még többet mondhatsz el, mint ami egy versbe
belefér?

Igen, azt hiszem, hogy pontosan így van. Grammatikája lett a gondolataimnak. Ennyi. Amolyan prózaverseket, gondolati verseket, gesztusverseket, monológverseket, leíró, epiko-verseket írtam.

Vagy nem is tudom. Most hosszabb, kifejtősebb amit csinálok. De itt is amolyan esszénovellák, monológnovellák jönnek. Igazából mindig is vonzódtam az átmenetiséghez, az átjárhatóságokhoz a műfajok, a művészeti ágak között. A kapcsolatok érdekelnek, az egymásra hangolódás, a közös szépek, a közös értékek, az összekötő elemek. Az írásban és a privát életemben is. És ezeket leginkább rövid prózákban tudom megírni. A lélekfolyamoknak grammatikája, mondattana, szentenciái lettek. Vagy valami ilyesmik.

És valahogy mostanában nem jön a vers. Tavaly két vers íródott. De prózából is kevés. Igazából most nem nagyon megy az írás sem. Állandóan jár az agyam. Vannak jegyzeteim, lapokon, dokukban, a telefonomban és a fejemben is ragadt sok gondolat – vagy éppen hogy eltékozoltam, nem írtam le, aztán elfeledtem.

Nyugtalan vagyok és szinte mindig fáradt, nagyon nehezen
megy az a fajta koncentrálás, ami az íráshoz kell. Sokat is dolgozom, hogy
megéljek. De néha sikerül összeszedni magam, és reménykedem, hogy ez az állapot
csak átmeneti. Valamiféle harmonikus, szép létezés előttiségnek az utolsó
nehézségei.

Két szöveg közt hogyan töltődsz fel? Van valamilyen
kedvenc foglalatosságod, hobbid?

Járkálok fel és alá, eszem, iszom, alszom, révedezem, hallgatom
a madarakat, belenézek a napba, szerelmeskedem, sétálok úton-útfélen, figyelem
az embereket, zenét hallgatok, olvasok, biciklizem.

Nemrégiben átvehetted a Bella István-díjat. Korábban a
Primissima különdíjjal jutalmazták a munkásságodat. Mennyire fontos számodra az
elismerés?

Az a fontos, hogy élünk. És hogy képesek vagyunk érezni,
kapcsolódni egymáshoz és együtt érezni.

Meg az, hogy tudunk olyasmit csinálni, ami örömet okoz,
amiben tudunk jók is lenni, amihez van készségünk.

Hogy valamilyen szinten szabadok tudunk lenni. Hogy
reménykedni tudunk. Nagyvonalúnak, odaadónak lenni. És békében tudjunk élni,
önmagunkkal, másokkal és a világgal. Még ha ezek közhelyek is.

Fontos, hogy legyen hajlékunk, legalább egy csöppnyi helyünk. És hogy tudjunk még ölelni meg csókolni. Szívtájiban. Az érdekek, egók, gőgök és mindentudók gubancain túl. Meglátni az eget. Hallgatni a madarakat. Rácsodálkozni minden évszak pázsitjaira. A többi hívság. Vagy díjtartozás.

De persze álszentség lenne nem megjegyezni, hogy díjat kapni azért jó, mert gondolnak rád, valamiért megérintetted őket. Valamiért számolnak veled. De az ilyesmi mindig olyan törékeny és múló és esetleges lehet. Szorongató, vívódó is tud lenni, itt, belül, de a díjátadók napja az mindenképpen ünnep. Felemelő, szép és izgulós. Meg szorongós. Hogy te jó ég! Megérdemlem én ezt? Én csak írom, ami megérint. Semmi extra. Semmi nagy dolog.

Meg aztán azt is mondják, hogy a díjakat az ember nem kapja, hanem adják.

Az is eszembe jut, hogy valamelyik díjról úgy értesítettek,
hogy az elektronikus üzenet tárgyába beírták, hogy értesítés díjról.

Én automatikusan díjhátralékra asszociáltam. És
megállapítottam, hogy okés, akkor már megint kikapcsolják a gázt a lakásomban.
Aztán megnyitottam a levelet, és az állt benne, hogy kaptam egy díjat. A gáz – akkor
– maradt.

Az írói lét – mint tudjuk – ilyen bizonytalan is lehet. De inkább így vagyok, mint hogy gondtalan életet éljek, írás nélkül. Meg persze gondtalan élet nincs is.

Nyíregyházán születtél, itt nőttél fel. Mit jelent
számodra a hazai táj?

Mit is jelenthetne? Egész életemet itt éltem.  Bár soha nem voltam ennyit távol tőle, mint az elmúlt hat hónapban. Szóval mostanában szívszakajtva ingázom Nyíregyháza és Budapest között. De a lélekbázisom még mindig ez a nyíri táj, Krúdy, Móricz és Kölcsey vidéke.

A szülővár nekem szent. Bármit is jelentsen ez másnak.
Anyatáj, apatáj, nagyanyatáj. Minden ide köt.

Innen tudom, mit jelent másnak a szülővár, a szülőtáj. Nekem
Nyíregyháza az. Másnak más.

Nem tudok és nem is szeretnék elfogulatlan lenni. Innen ismerem a vidéki embert. A viselkedését, a lelkületét. Ebből a keleti végvárból való mindenem. Minden hibám, esendőségem, minden szépem, jóra vágyásom innen is való.

Nyíregyháza, a maradás, a ragaszkodás, a kötés, az
elvágyódás, a csavargás, a kétségbeesés, a sűrűség, a nincsség, a hiány, a
gyerekkor, a kamaszkor, szerelmek, szakítások, mindenféle iskolák a
legkisebbtől a legnagyobbig, mindennapi késéseim, munkanapos alázataim,
küszködéseim, tékozlásaim, az első nyomtatott vers, az első csók, az első
berúgás, az első naplemente és -felkelte. Érted, nem?

Nyíregyháza az én privát (lokál)világegyetemem. Általa nem vagyok gyökértelen. Szóval Nyíregyháza olyan, mint minden szülőváros. Megszépül, nosztalgiát ébreszt. És olyan erős bekötései vannak bennem, hogy őszintén szólva nagyon el kell távolodnom, hogy jobban rálássak, vagy meg kell jól öregednem. Akkor kérdezz meg újra, jó?

Nyitókép: Onda Péter/PKÜ