Talán nincs makacsabb nyelvhelyességi babona annál, hogy éssel, háttal nem kezdünk mondatot. Általános iskolás korunk óta elkísér bennünket, és felnőttéveink nyelvi tevékenységeiben is velünk van, pedig sosem bizonyította senki, hogy a babona igaz lenne. Ennek ellenére nincs olyan magyar anyanyelvű ember, aki ne találkozott volna szigorú tekintetekkel, amikor a kötőszók mondatkezdő helyzetéről van szó.

Egyetemi hallgatóim figyelmét is fel szoktam hívni a babonában rejlő ellentmondásra: az ominózus mondat – Éssel, háttal nem kezdünk mondatot – szintén éssel kezdődik! Ilyenkor általában megdöbbennek, mosolyognak egyet, és máris könnyebb a babona tévhitjellegét bebizonyítani. Persze vannak dörzsöltebbek, akik emlékeznek még a nyelvtanóráimon tanultakra, és megjegyzik: itt az és nem kötőszó! Hiszen nézzük csak: ragot kap, mondatrészként elemezhető (mondjuk eszközhatározóként), tehát igazából ragos főnévként viselkedik. Nekik is igazat kell adnom ilyenkor, hiszen létezik jó pár hasonló eset:

A csillogóbbat kérem!

Annyi jajt hallottam már, hogy belefájdult a fülem.

Színezd ki kékkel az eget!

A csillogó és a kék eredendően melléknevek, a jaj pedig indulatszó: egyiknél sem lenne indokolt a toldalékok használata. Mégis mindhárom szó főnévként viselkedik: tárgyragot (-t) és határozóragot (-vel) kap. Ezt hívjuk alkalmi szófajváltásnak. Az éssel is ez történik: a mondatkörnyezetben főnév lesz, így valóban jogos a kritika, amely szerint itt nem kötőszóként viselkedik, tehát minden tekintetben szabályos a használata.

Ettől függetlenül a babona továbbra is babona marad, mert van még valami, amit nem vettünk figyelembe.  Mi van akkor, ha – mondjuk – de, vagy, bár, hát szavak állnak a mondat elején?

  • De miért nem oldottad meg a feladatot?
  • Nem akarok odafigyelni arra, amit látok. Bár… érdekes lenne.
  • Figyelsz? Vagy már meg sem hallod, amit mondok?
  • Hát mondd el, ha annyira akarod!

A nyelvi helyzet egyértelműsítéséhez kicsit tágabb nézőpontra kell váltanunk. Az éssel, háttal nem kezdünk mondatot babona általánosabb változata az, hogy kötőszóval nem kezdünk mondatot. Igen ám, de ez sem olyan egyszerű! A de, a vagy, a bár tényleg lehetnek kötőszavak, mégis van egy kakukktojás: a hát. Ez ugyanis nem szoros értelemben vett kötőszóként viselkedik.

Az értelmező szótár alapján nézzünk meg néhány esetet, amikor nyelvhasználat közben alkalmazzuk:

kérdést bevezető szóként Hát ez meg mi?
amikor az ok magától értetődő [Ki járt itt?] Hát Marika!
bizonytalanság kifejezésére Hát nem tudom.
pontos választ kívánó kérdésként [Ne erre menjünk.] Hát?
töltelékszóként, akadozó beszédben [Mi újság?] Hát…

És ez csak néhány eset a sokból. A hát itt társalgásszervező jelleggel bír (a szófaja ún. partikula), a beszélő a kommunikációs helyzetre reagál, és kifejezi vele a táblázat bal oszlopában megfogalmazott érzéseket, indulatokat, attitűdöket. A nyelvészet az ehhez hasonló szavakat hívja diskurzusjelölőknek. De a hát is lehet ilyen: a példamondataink közül a De miért nem oldottad meg a feladatot? sem kötőszói szerepű szóval kezdődik: a de itt diskurzusjelölőként viselkedik. Az a szerepe, hogy utaljon a beszélő és a kialakult helyzet közötti viszonyra, és jelzi, hogy a megszólaló átvette a szót – vagyis a beszélőváltásra utal. Ilyen diskurzusjelölő szók még például (a teljesség igénye nélkül):

aha Aha… én ezt nem is tudtam.
egyébként Egyébként kinek tartozol még?
szóval Szóval akkor jöttök?
tudod Tudod, erről nem könnyű beszélnem.
netalán Mit sírsz? Netalán meg akarsz győzni?
elvégre Elintézheted. Elvégre te vagy az apja!
hm Hm. Ez így nem jó.

A diskurzusjelölő szófaja többféle lehet: ige (tudod), interakciós mondatszó (aha, izé, hm), de lehet kötőszó is (bár, de, és – utóbbi például Jókai Mór regényének címében is megjelenik: És mégis mozog a föld… ). Vagyis látható, hogy nem minden kötőszó, ami annak látszik. Az éssel, háttal nem kezdünk mondatot és a kötőszóval nem kezdünk mondatot babonáját is sikerült megcáfolnunk.

Egyébként érdemes eljátszani a gondolattal, hogy ez a babona hogyan keletkezhetett. Úgy gondolom, hogy tényleg az általános iskolai évekig, az alsó tagozathoz kell visszakanyarodnunk. Egészen pontosan oda, ahol a gyerekek fogalmazni tanulnak. Amikor az a feladat, hogy egymás utáni eseményeket meséljenek el, a gyerekek gyakran az és kötőszót használják az időbeli egymásutániság kifejezésére:

És akkor apukám hazaérkezett. És anya puszit adott neki. És akkor mi is örültünk. Aztán lementünk a játszótérre. És ott találkoztunk Bálintékkal. És felmásztunk a mászókára. És a kistesóm is akart jönni stb.

Ezt élőszóban az ember mosolygással kíséri, de ha fogalmazást kell írnunk, mindjárt más szempontot érvényesítünk. A feladat az, hogy „szép, kerek mondatokban fogalmazzunk”, és ebbe valamiért nem fér bele az, hogy „kötőszóval” kezdjük a mondatot – mert az olyan csonka, ha kötőszó áll elől, akkor mi van előtte? Meg egyébként is…

Az biztos, hogy a szövegben nem kapcsolhatjuk mindig össze kötőszóval a mondatokat, mert monotonná válik a mondandónk: mindegyik egység ugyanúgy kezdődik, semmi változatosság, semmi emberbarát stílus. Ehelyett a legtöbbször inkább elhagyjuk a kötőszót, hiszen a mondatok kapcsolódásából úgyis kiderül, ha egymás utáni eseményekről beszélünk (meg persze vannak határozószók is erre a célra: aztán, majd, másnap, később stb.). Az éssel, háttal és kötőszóval nem kezdünk mondatot babonája mindazonáltal innen eredhet: egyszerűbb úgy megtanítani a gyermekeknek a szabatos fogalmazást, ha kategorikus szabályok közé szorítjuk őket: nincs a mondat elején kötőszó, és punktum (hogy pontosan mi is az a kötőszó, lehet, hogy ekkor még nem mindenkinek világos). Így a pedagógusnak biztosan könnyebb – és nincs is ezzel baj. A gond inkább ott van, hogy ezt az alapvetően jó szándékú babonát a későbbiekben sem oldjuk fel: a magasabb iskolai szinteken is ugyanúgy megáll, és erősíti az egész mondatok szépségével kapcsolatos nézetet.

A nyelvi tévhitek következő részében sem engedjük el a kötőszavakat, és többek között a de viszont problémájával is foglalkozunk majd.

Nyitókép: Shutterstock/Herrndorff image