Nyelvi tévhitek: És ha kötőszóval kezdünk mondatot?

Talán nincs makacsabb
nyelvhelyességi babona annál, hogy éssel, háttal nem kezdünk mondatot.
Általános iskolás korunk óta elkísér bennünket, és felnőttéveink nyelvi
tevékenységeiben is velünk van, pedig sosem bizonyította senki, hogy a babona
igaz lenne. Ennek ellenére nincs olyan magyar anyanyelvű ember, aki ne
találkozott volna szigorú tekintetekkel, amikor a kötőszók mondatkezdő
helyzetéről van szó.

Egyetemi hallgatóim
figyelmét is fel szoktam hívni a babonában rejlő ellentmondásra: az ominózus
mondat – Éssel, háttal nem kezdünk mondatot – szintén éssel
kezdődik! Ilyenkor általában megdöbbennek, mosolyognak egyet, és máris könnyebb
a babona tévhitjellegét bebizonyítani. Persze vannak dörzsöltebbek, akik
emlékeznek még a nyelvtanóráimon tanultakra, és megjegyzik: itt az és
nem kötőszó! Hiszen nézzük csak: ragot kap, mondatrészként elemezhető (mondjuk
eszközhatározóként), tehát igazából ragos főnévként viselkedik. Nekik is igazat
kell adnom ilyenkor, hiszen létezik jó pár hasonló eset:

A
csillogóbbat kérem!

Annyi
jajt hallottam már, hogy belefájdult a fülem.

Színezd
ki kékkel az eget!

A csillogó és a kék
eredendően melléknevek, a jaj pedig indulatszó: egyiknél sem lenne
indokolt a toldalékok használata. Mégis mindhárom szó főnévként viselkedik:
tárgyragot (-t) és határozóragot (-vel) kap. Ezt hívjuk alkalmi
szófajváltásnak. Az éssel is ez
történik: a mondatkörnyezetben főnév lesz, így valóban jogos a kritika, amely
szerint itt nem kötőszóként viselkedik, tehát minden tekintetben szabályos a
használata.

Ettől függetlenül a
babona továbbra is babona marad, mert van még valami, amit nem vettünk
figyelembe.  Mi van akkor, ha – mondjuk –
de, vagy, bár, hát szavak állnak a mondat elején?

• De miért nem oldottad meg a feladatot?
• Nem akarok odafigyelni arra, amit látok.
  Bár… érdekes lenne.
• Figyelsz? Vagy már meg sem hallod, amit
  mondok?
• Hát mondd el, ha annyira akarod!

A nyelvi helyzet egyértelműsítéséhez kicsit tágabb nézőpontra kell váltanunk. Az éssel, háttal nem kezdünk mondatot babona általánosabb változata az, hogy kötőszóval nem kezdünk mondatot. Igen ám, de ez sem olyan egyszerű! A de, a vagy, a bár tényleg lehetnek kötőszavak, mégis van egy kakukktojás: a hát. Ez ugyanis nem szoros értelemben vett kötőszóként viselkedik.

Az értelmező szótár
alapján nézzünk meg néhány esetet, amikor nyelvhasználat közben alkalmazzuk:

És ez csak néhány eset a sokból. A hát itt társalgásszervező jelleggel bír (a szófaja ún. partikula), a beszélő a kommunikációs helyzetre reagál, és kifejezi vele a táblázat bal oszlopában megfogalmazott érzéseket, indulatokat, attitűdöket. A nyelvészet az ehhez hasonló szavakat hívja diskurzusjelölőknek. De a hát is lehet ilyen: a példamondataink közül a De miért nem oldottad meg a feladatot? sem kötőszói szerepű szóval kezdődik: a de itt diskurzusjelölőként viselkedik. Az a szerepe, hogy utaljon a beszélő és a kialakult helyzet közötti viszonyra, és jelzi, hogy a megszólaló átvette a szót – vagyis a beszélőváltásra utal. Ilyen diskurzusjelölő szók még például (a teljesség igénye nélkül):

A diskurzusjelölő szófaja
többféle lehet: ige (tudod), interakciós mondatszó (aha, izé, hm), de lehet
kötőszó is (bár, de, és – utóbbi például Jókai Mór regényének címében is
megjelenik: És mégis mozog a föld… ). Vagyis látható, hogy nem minden kötőszó, ami
annak látszik. Az éssel, háttal nem kezdünk mondatot és a kötőszóval
nem kezdünk mondatot babonáját is sikerült megcáfolnunk.

Egyébként érdemes eljátszani a gondolattal, hogy ez a
babona hogyan keletkezhetett. Úgy gondolom, hogy tényleg az általános iskolai
évekig, az alsó tagozathoz kell visszakanyarodnunk. Egészen pontosan oda, ahol
a gyerekek fogalmazni tanulnak. Amikor az a feladat, hogy egymás utáni
eseményeket meséljenek el, a gyerekek gyakran az és kötőszót használják
az időbeli egymásutániság kifejezésére:

És akkor apukám hazaérkezett. És anya puszit adott neki. És akkor mi is örültünk. Aztán lementünk a játszótérre. És ott találkoztunk Bálintékkal. És felmásztunk a mászókára. És a kistesóm is akart jönni stb.

Ezt élőszóban az ember
mosolygással kíséri, de ha fogalmazást kell írnunk, mindjárt más szempontot
érvényesítünk. A feladat az, hogy „szép, kerek mondatokban fogalmazzunk”, és
ebbe valamiért nem fér bele az, hogy „kötőszóval” kezdjük a mondatot – mert az
olyan csonka, ha kötőszó áll elől, akkor mi van előtte? Meg egyébként is…

Az biztos, hogy a szövegben nem kapcsolhatjuk mindig össze kötőszóval a mondatokat, mert monotonná válik a mondandónk: mindegyik egység ugyanúgy kezdődik, semmi változatosság, semmi emberbarát stílus. Ehelyett a legtöbbször inkább elhagyjuk a kötőszót, hiszen a mondatok kapcsolódásából úgyis kiderül, ha egymás utáni eseményekről beszélünk (meg persze vannak határozószók is erre a célra: aztán, majd, másnap, később stb.). Az éssel, háttal és kötőszóval nem kezdünk mondatot babonája mindazonáltal innen eredhet: egyszerűbb úgy megtanítani a gyermekeknek a szabatos fogalmazást, ha kategorikus szabályok közé szorítjuk őket: nincs a mondat elején kötőszó, és punktum (hogy pontosan mi is az a kötőszó, lehet, hogy ekkor még nem mindenkinek világos). Így a pedagógusnak biztosan könnyebb – és nincs is ezzel baj. A gond inkább ott van, hogy ezt az alapvetően jó szándékú babonát a későbbiekben sem oldjuk fel: a magasabb iskolai szinteken is ugyanúgy megáll, és erősíti az egész mondatok szépségével kapcsolatos nézetet.

A nyelvi tévhitek következő részében sem engedjük el a kötőszavakat, és többek között a de viszont problémájával is foglalkozunk majd.

#nyelvműhely

Nyitókép: Shutterstock/Herrndorff image