Kezdjük egy asszociációs játékkal. Hoztam neked fotón Ámmer Gergő, Derkovits Gyula-ösztöndíjas szobrászművész alkotásai közül néhányat. Hogy érzed, melyikhez van közöd?
A bekötözött fejű portrét választanám. Mondjuk, hogy katona. Talán épp az első világháborúból. Ennek az időszaknak a döbbenete valahogy közel áll a lelkemhez.
Hat évig éltünk a Gyergyói medencében, ebből öt évet Gyergyóalfaluban. Az ottani szomszédunk és barátunk, Kassay Péter mesélt a nagyapja hagyatékáról: egy háromszéki legény, már három éve volt katona, de mielőtt leszerelt volna, kitört a háború, vitték, négy évet szolgált a fronton. Végigfényképezte a „vasszékelyek” útvonalát, és közben verseket írt. (Az Előretolt Helyőrség centenáriumi lapszámát az ő képeivel illusztráltuk, és ott a történetét is megírtam.)
2014-ben a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumban dolgoztam, akkor pár hétig ott állomásozott a vándorkiállítás, amelyet Kassay János őrmester képeiből állítottak össze. Nagy élmény volt ott kamaszokat végigvezetni. Azzal kezdtem a beszélgetést, hogy ha most indulniuk kellene a frontra, mit vinnének magukkal? Volt, aki gyufát, öngyújtót, telefont, térképet, szalonnát, gyógyszert – általában ilyen földhözragadt túlélési stratégiák vetődtek fel. Aztán megmutattam azt a képet, ahol nem messze a lövészárkoktól katonák zenélnek: volt, aki hegedűvel indult a háborúba. És volt, aki fényképezőgéppel. Biztos nem véletlen, hogy épp ők élték túl azt a négy év borzadályt.
Tehát egy háromszéki legény miatt választottad épp ezt a szobrot?
Nemrég beszélgettem egy népzenekutatóval, többek között arról is, hogy a „Mi a te nótád?”-kérdés mennyire az identitásodra kérdez rá, hiszen a válaszodból kiderül, ki vagy te. Nem ismerek sok népdalt, de elgondolkodtam, melyik lehet a „nótám”. Furcsa volt, hogy csak katonadalok jutottak eszembe. Gyerekkoromban mindig szívesen hallgattam az éneklő bácsikat a lakodalmakban. (Ez Szilágyballán volt.)
Amikor pihentek a zenészek, nótázni kezdtek az asztaloknál ülők. Sokszor épp a berukkoló legények búcsúdalait énekelték, és valahogy mindig rácsodálkoztam, hogy egy ember, aki meglehet, hogy a halálba indul, azt fájlalja a legjobban, hogy az a barna lány csalfa lett. Pár éve még az is szokás volt a falumban, hogy a fiatalok énekelve kísérték ki az állomásra a katonának indulókat. Még békeidőben is volt abban a búcsúzásban valami gyönyörűségesen drámai. De ma már másként borzongok bele ezekbe a dalokba – két fiam van.
Ez a szobor számodra a határhelyzetekről is szól?
Az első világháborús korszak talán leginkább arról szól. Határokkal szembesítette az embert önmagán belül is, de igazolta, hogy a határokat mások is átszabhatják fölöttünk. Manapság trendi a határfeszegetés – valahol elvárás is. De ezek gyakran semmiségekről szólnak. Mit jelent lefutni a maratoni távot, vagy leugrani valami félelmetes magasból ahhoz képest, hogy egyszer csak meg kell békélned azzal, hogy elértél a falig? Hogy valóban ott a határ, és roncsolódás nélkül nem lépheted át?
A szoborra visszatérve: lehetne egy alvó arc is, vagy egy sebesült katona fájdalmas arckifejezése, de akár egy levágott fej is. Határhelyzet persze: ha valakinek már a fejét, a nyakát kötözték be, akkor oda kell egy jó adag „csak azért is” a túléléshez. Ez a fajta konokság rám is jellemző. Például a profilképem – ma már ez is önmeghatározás – a Ceaușescu diktatúra idején elpusztított Bözödújfalu helyén készült. Két éve leeresztették a vizet, és a kiszáradt iszap a hatalmas repedések között zöldülni kezdett: ezekkel a gizgazokkal szelfiztem, ez is „csak azért is”. Nekem ez a „csakazértis” az egyik szupererőm. Meg az, hogy képes vagyok örülni. Annak is, amit más tett hozzá a világhoz.
Gyakran jelenetekben, helyzetekben foglalsz össze egy-egy témát, színházi szemmel nézed a világot?
Talán számít az, hogy színháztudományokat tanultam Kolozsváron. De nem a színház miatt érdekelt. Nagyon tetszett az, hogy nem csak egy szempontot adott a világhoz, irodalmat tanultunk, pszichológiát, antropológiát, szociológiát, művészettörténetet, újságírást, színháztörténetet.
Gyergyóalfaluban alapítottátok az Antropocentrum Egyesületet, ott sem volt éles határvonal a különböző művészeti tevékenységek között.
Még a kolozsvári életünkben szembesültünk azzal, hogy kell egy egyesület, ha hátteret szeretnénk biztosítani a vidéki életre irányuló, kortárs kérdésekre választ adó kutatásoknak. Aztán a férjem irodalomtanár lett Alfaluban, de egy költőnek talán szűk keret ez a tananyagátadó robot, és már a kezdetektől sok más módon nyitogattuk a világot az ottani fiatalok előtt: irodalmi kört szerveztünk, színjátszó csoportot, filmklubot, táborokat, majd többnapos fesztivált úgy, hogy csak ketten voltunk felnőttek a csapatban, és kendőben rámkötve ott volt a pár hónapos fiam is.
Volt ebben valami világmegváltó lendület, ilyen hülye, romantikus illúzió, hogy valami fontosat csinálunk. Ennek a lelkesedésnek is köszönhető, hogy ezt a falusi rendezvényt komolyan vették: a fesztivál idejére több száz középiskolás érkezett a faluba Erdély különböző vidékeiről, írók, költők, képzőművészek, zenekarok, újságírók, tévések.
Négy év után egyik napról a másikra torpant meg ez az egész, a következő fesztivál idejét nem tudtuk összeegyeztetni a helyi művelődési ház programjával, magyarán nem volt hely. A városba – bár hívták – nem akartuk vinni. Nekünk fontos volt, hogy ez épp itt, a faluban legyen. Furcsa nosztalgiát érzek néha az ottani évek iránt, pedig sokfajta csalódással és tanulsággal gazdagodtunk. De a „csak azért is”-ben épp ez a jó: nem fogok beledögleni valamibe, amit túl is élhetek.
Az egyesület is megmaradt.
Igen, és a régi csapatból többen fontos szereplői most is az életünknek. Az egyesület most Etéden működik. Etéd egy csudahely Székelyföldön. Egy régi gyógyszertár korábban államosított és megrongálódott épületét próbáltuk ott élhetővé tenni – ez volt a másik, észérveket mellőző álmunk. Ma már az otthonunk. Az egyik.
Hogyan került központba a szerkesztői tevékenység?
2015 nyarán, amikor Etédre költöztünk, egy igen kusza, néha kilátástalannak ható időszakot éltünk meg. Az a fajta „hogyan tovább?”-helyzet, amikor még nem pakolsz ki a kartondobozokból, mert nem tudod, meddig maradsz, nem íratod be az iskolába-óvodába a gyereked, mert elképzelésed sincs, hogy ősszel itt lesztek-e még.
Egy este, amikor tüzet gyújtottuk az udvaron, meg is jegyeztem, hogy most jöhet a gondviselés, mert lövésem sincs, mit kellene tennünk. Másnap szólt a telefonom, hogy volna-e kedvem ismét szerkesztőként dolgozni. (A gyerekek születése előtt Kolozsváron a Krónika kultúra rovatát szerkesztettem.) Ezért jöttünk Budapestre, és rengeteg segítséget kaptunk, sok jó embert rendelt mellénk a gondviselés – általuk itt is itthon vagyok.
Újra kellett tanulni azt a fajta alázatot, ami a napi sajtó szerkesztéséhez szükséges. Nem az örökkévalóságnak írsz, és az életedből sok-sok óra megy el láthatatlan dolgokra – a szerkesztői munka eredménye igazából csak akkor látszik, ha rosszul csinálják. Amikor láttam, hogy megfelelek az Oláh János szerkesztői ösztöndíj-pályázat minden kritériumának, megszólítva éreztem magam, hogy talán azt is kipróbálhatom, milyen egy kiadói szerkesztői munka. (Az MMA Kiadóval kötöttünk együttműködési megállapodást.) A napilapos szerkesztés mellett, az Előretolt Helyőrség indulásától már hetilapos szerkesztői tapasztalataim is voltak. A helyőrséges munka ismét visszahozta azokat a dolgokat az életembe, amikért már korábban is dolgoztunk: megszólítani a vidéken élőket, és valahogy egészben látni a kultúránkat és benne az embert. Igazából a lap indulásakor éreztem azt, hogy tényleg megérkeztünk Budapestre, de nem üres kézzel, hiszen van mit mondanunk.
A gyergyói múzeumban kollégám volt Szőcs Levente, egyike azoknak a fiatal néprajzkutatóknak, akik kitaláltak egy rendhagyó tárlatot: ebben egy fiktív személy életútját követhetjük az 1920-as évektől az 1989-es román forradalomig. A tárlat két úton is bejárható volt a főhős, Anna döntésének függvényében.
Felkértek, hogy dramaturgként segítsek ezt az ötletet kibontani, ugyanis egy hangjáték vezetett végig a kiállításon, ahol a tárgyak nem tárgyként voltak érdekesek, hanem a hétköznapok tanúiként. Ez volt az első külhoni kiállítás, amit bemutattak a Magyar Nemzeti Múzeumban is.
Szép példákat hozhatunk határokon átívelő magyar múzeumi együttműködésekre, de általában innen, Magyarországról vándorolnak oda kiállítások. Nagy öröm volt, hogy része lehettem ennek a sok szakmai vitát is generáló kiállításnak. Egyszer én magam is tanúja voltam, hogy ez a furcsa kóborlás egy élet díszletei között milyen folyamatokat indított el a látogatókban: mesélni kezdtek – a saját családjuk történetét, a felnevelt gyermekekét és az angyalcsinálók áldozataiét is. Beleborzongtam abba, hogy számomra idegenek évtizedek óta elhallgatott történeteiket kezdik hangosan kimondani. Ez 2017 végén volt.
Akkoriban restaurálták az Arany János-szoborcsoportot a Múzeumkertben. Írtam egy riportot a restaurálásról, és ezt, amikor visszahozták a megújult szoboralakokat, több más emlékkel együtt egy időkapszulában elhelyezték Toldi Miklós bal combjában. Amikor láttam az MTI fotóját, hogy egy daru emeli vissza a szobrot a talapzatára, mögöttük pedig ott a múzeum homlokzata a kifeszített pannón olvasható felirattal: Anna – Változatok székely asszonysorsra, úgy éreztem, végre közöm van ehhez a városhoz.
