Esterházy Marcell kiállítása pontosan analizálja jelen korunk egyik alaptapasztalát. Mégpedig: a világunkat ellepik a vélemények, a tények igényével fellépő állásfoglalások, az igazság leplében tetszelgő hitbeli meggyőződések. Így egyre nehezebb számunkra e sokféle hang és kép között kiszűrni, meglelni az igazságot. Az mintha egy nagy buborékként egyre távolabb kerülne tőlünk… Sőt: talán már nem is létezik.
A képzőművész munkáinak kiindulópontja jellemzően a saját és mások személyes múltja, amiket aztán nagyobb történeti kontextusba ágyaz. Így a befogadót arra készteti, hogy az emberi lét esszenciális kérdéseiről gondolkodjon el. Húsbavágóan hatott 2017-ben a Farkasvakság kiállítása, amelynek forrását édesapjának tragikus elvesztése jelentette. A művek a legszűkebb családi élményekből táplálkoztak. Ugyanakkor az anyag a gyász és az emlékezés működését, a múltfeldolgozás és az identitáskeresés kérdéseit egyetemes diskurzusba helyezték.
A mostani kiállítás Esterházy legújabb munkáiból válogat, amelyek ezúttal inkább általános politikai és médiaelméleti kérdéseket feszegetnek. A valóság hozzáférhetőségét, a képi információk hitelességét, a tényszerűség bizonyosságát teszik kérdésessé.
Már a kiállítás címadó munkája, a Factum is zavarba hozza a befogadót. A hatdarabos kékpapír-sorozaton sematikus emberfigurák jelennek meg, amint zászlókkal a kezükben igyekeznek kommunikálni a befogadóval. Azonban a szemafor zászlójelző rendszer jelei manapság egyáltalán nem ismertek, így a néző számára a factum szó sem válik láthatóvá/olvashatóvá. Önállóan képtelenek vagyunk dekódolni ezeket a jeleket, legyenek azok bármennyire is egyértelműek. A képsor mögötti tartalom tehát csak kevesek által hozzáférhető. A mű alapvető állítása, hogy a minket ellepő információáradatban, képdömpingben a tényekhez való hozzáférés lehetetlennek bizonyul.
A Kezek-sorozat szintén a valósághoz való hozzáférés korlátairól, valamint gesztusaink manipulatív jellegéről szól.
A fotók egy politikus kézmozdulatait reprodukálják. Elképesztően érdekes végighaladni e sorozat egyes darabjain, hiszen egészen másféle hatást kapunk, ha a sorozat egyes darabjait önmagunkban, ha kettesével vagy hármasával, valamint ha a szériát egészében nézzük. A fotók önállóan elég jól olvashatók: ismerjük ezeket a gesztusokat. Tisztában vagyunk a lefelé mutató hüvelykujj negatív konnotációjával, tudjuk, hogy a hüvelykujj és a mutató-, valamint a középső ujj hegyének összedörzsölése a pénzt jelképezi, hogy az egész tenyér előremutatása megállásra készteti a szemben állót… Ugyanakkor már itt bejön egy egész érdekes mozzanat. Ezek a jelek egy kulturálisan beidegződött viselkedési repertoár részei, éppen ezért a kézmozdulatok egészen mást jelképezhetnek az egyes kultúrákban. Tehát ha csak egyesével vesszük őket sorra, értelmezésük már akkor sem evidens.
Ha kisebb csoportokban próbáljuk meg olvasni őket, akkor az egyes kezek párbeszédbe lépnek egymással. Habár csak a gesztusok látszanak, mégis úgy érezzük, mintha a kezek a két ember közötti kommunikációt vizualizálnák. Ahogy változik a fókuszunk, ahogy más és más kézmozdulatokra koncentrálunk, az elképzelt párbeszéd is módosul. Egyben nézve a sorozatot pedig úgy tűnik, mintha egy narratíva bontakozna ki a szemünk előtt. Azonban a létrejövő elbeszélés mégsem lesz maradéktalanul hozzáférhető a befogadó számára.
A kiállítás szövege még e mozdulatok hatást gyakorló jellegére is rávilágít. „A széria ugyanakkor nyílt reflexióként is értelmezhető korunk manipulatív, érzelmeket gerjesztő és az éber racionalitást lohasztó politikai kommunikációjára, amely kevésbé a valóságról nyilatkozik, mint inkább valamilyen szándékról vezérelt értelmezéseket gyárt hozzá a számunkra. A valóság talán éppen kommunikációs sémák és trükkök mögött húzódik, amelyek figyelmünket kisajátítják, és amelyek az igazságot ígérik.”
Esterházy Marcell alkotói gyakorlatában gyakran idéz meg történelmi tárgyakat. A kiállítóteret uraló hét szobor például a Claude Chappe francia feltaláló optikai telegráfkészülékének szemaforjelzés-rendszerén alapszik.
A szemafornak két karja volt (jelzők), amelyeket egy keresztrúd kötött össze. Mindegyik jelző hét pozícióban állhatott, a szabályozó pedig négyben. Így nemcsak az ábécé kis- és nagybetűit tudta továbbítani, hanem a leggyakoribb szavak külön jeleket is kaphattak.
A térbe helyezett szobrok totemszerűen merednek felfelé, így elsőre ősi, természeti lényeknek tűnnek. Ugyanakkor mivel a függőleges tengely mentén egy vizuális szót is kiadnak az egyes betűállások, ezért ezek a szobrok olvashatóvá is válnak. A felülről olvasandó művek a hét főbűn elnevezését betűzik le latinul: gula (torkosság), acedia (restség), superbia (kevélység), invidia (irigység), luxuria (bujaság), avaritia (fösvénység) és ira (harag). A felsorolásban nem szerepel a nyolcadik főbűnként számon tartott hazugság. Tulajdonképpen a szoborcsoport nem a legfőbb bűnforrások morális tartalmáról szól, sokkal inkább a hazugságot állítják előtérbe, ami a mai korunkra rávetítve a valótlanságot, a manipulációt, az elbizonytalanítást szimbolizálja.
Esterházy művészetére jellemző a talált képek kisajátításának gesztusa (appropriation art) is.
Az Áldozat plexifotó Hitchcock Észak-északnyugat filmjéből kiemelt állókép, amelyről Esterházy a gyilkossággal gyanúsított alakot törölte ki. A jelenetben a tömeg a bűnösnek nyilvánított főhősre mered, a kompozícióról pedig fotó is készül, ami a másnapi újságban bizonyítékul szolgál a szereplő bűnösségére. Azzal, hogy Esterházy a vaku villanását újrajátszva eltávolítja a karaktert a képről, a fotó tanúságtevő képességét kétségbe is vonja, valamint a mi hiszékenységünket állítja fókuszba. Ahogy a kiállítás szövegében írják: „Bár a vaku elcsattan, és a szemtanúk úgy hiszik, de mégsem derült fény semmire.” Mivel a kontextus kitöröltetett, így a tömeg magatartása a közös hiten, nem pedig a valóságon vagy a tényszerűségen alapszik.
A Hold másik oldala egy ready-made-ként működő képkocka, amely az 1969-es holdraszállásról tudósít, reflektál azokra az összeesküvés-elméletekre, amelyek időről időre felbukkanva igyekeznek bizonyítani e történelmi esemény hamisságát.
Az érem másik oldala a végtelen jelévé csavart alumíniumlemez, amelyen két szöveg fut végig. Az egyik irányból a The following sentence is true (A következő mondat igaz), a másikból a The following sentence is false (A következő mondat hamis) állítások olvashatók. A nézőpontunktól függ, hogy épp melyik mondatfrázis válik láthatóvá: a kettő együtt sohasem észlelhető. Ez a szobor mintegy utal arra, hogy egy esemény, egy történés vagy egy állítás igazságtartalma személyes nézőpontunk szerint módosulhat. Hogy sok kicsi valóság létezik, és az egyetlen nagy realitás nem hozzáférhető. „Alapélményünkké vált a tényekhez való hozzáférés lehetetlensége, a véleménybuborékok és a visszhangkamrák áthatolhatatlansága, az irányított kommunikáció, a médiumok manipulatív működése” – ezt a tapasztalatot rögzítik Esterházy Marcell művei, áll a kiállítás ismertetőjében.
A Factum című kiállítás az acb Galériában szeptember 3-ig látogatható.
Fotó: Kultúra.hu/Beliczay László
