Az acb Galéria 2003-ban nyitott meg, ám Pados Gábor akkor már aktív és fontos szereplője volt a hazai képzőművészeti életnek: a Pajor Zsolttal abban az időben még közösen birtokolt Irokéz gyűjtemény 2001-ben nagy kiállításon mutatkozott be Szombathelyen, majd ezt a tárlatot a Műcsarnokba is meghívták. Az acb azóta a hazai kortárs képzőművészet megkerülhetetlen helyszínévé vált: nagyívű kiállítások szervezése mellett olyan közintézményi feladatokat is magára vállalt, mint a kutatás, a könyvkiadás, archívumok létrehozása, műtárgyegyüttesek és hagyatékok megmentése. Pados Gáborral, az acb vezetőjével beszélgettünk.

Milyen igénnyel született meg az acb?

Szoboszlai János és felesége, Szőke Katalin művészettörténészek a szombathelyi kiállítás megrendezése előtt felmérték a gyűjteményünket. Jó kapcsolat, barátság alakult ki közöttünk, aminek eredményeképpen 2003-ban négyen megalapítottuk az acb-t. Evidens volt, hogy Budapesten választunk helyszínt, hiszen a művészeti élet már akkor is fővároscentrikus volt.

Milyen volt az akkori galériás közeg?

A 2000-es évek elején még viszonylag kevés kortárs kereskedelmi galéria működött, kevesebb gyűjtő volt, és az egész piac jóval kisebb. Meggyőződésem, hogy itthon még most sincs elegendő kortárs képzőművészettel foglalkozó, progresszív és nemzetközi szintet megütő kereskedelmi galéria. Abban hiszek ugyanis, hogy ezek a galériák azok, amelyek a képzőművészeti piacot gazdagító gyűjtőket kinevelik, „megteremtik”. Minél több ilyen kultúrapont van, annál több a gyűjtő, és minél több a gyűjtő, annál jelentősebbek a magyar kortárs képzőművészeti közeg lehetőségei a nemzetközi porondon.

Az acb egyik fontos küldetése e gyűjtői réteg kinevelése és szélesítése. Milyen konkrét eszközökkel lehet oktatni a közönséget?

Egy galériának nemcsak feladata, de életösztöne is kell, hogy legyen az általa bemutatott művészet és a közönség összekapcsolása. Egy kortárs galéria nem tud létezni, ha nincs meg benne a képesség, hogy kinevelje a gyűjtőkörét.

A konkrét eszközök mindig változnak; ezek nem olyan dolgok, amiket könyvekből el lehet sajátítani. A hazai piaci és politikai közeg most különösen bonyolult, minden nagyon polarizált, és rendkívüli feszültségek jellemzők. Ez nehezíti a fejlődést és, megkockáztatom: az életben maradást is.

Az acb kezdettől fogva lakásgalériaként működik. Hat-e ez, és ha igen, hogyan a galéria beágyazottságára?

Az acb ugyan régen lakásnak használt helyiségekben működik, de valójában jobban hasonlít egy múzeumi helyszínre, hiszen úgynevezett white cube terekből épül fel. Előnyös, hogy nincsen utcára néző frontunk, mert így minden falra lehet műveket tenni, amelyek ezáltal könnyebben tudnak egymással párbeszédbe lépni. Nem véletlen, hogy már az induláskor sem utcafronti helyiségben gondolkodtunk, és később is itt maradtunk. Nem gondolom, hogy a közönség szempontjából előnyösebb lenne a helyzetünk, ha lenne utcára néző kirakatunk. Akit érdekel a kortárs képzőművészet, az tudja, hogy hol van az acb.

Hogyan hatott a galéria életére a 2008-as válság?

Teljesen 2009-ben vettem át a galéria irányítását, akkor vásároltam ki a tulajdonostársaimat. Nehéz évek voltak, de az azt követőek sem voltak könnyebbek. Ebben a szakmában nagyon sok évnek kell eltelnie ahhoz, hogy valaki hátradőlhessen.

Az acb Galériával való együttműködés keretében létrejött Variációk a Színes városhoz című kiállítás a JPM Modern Magyar Képtárban. Forrás: acb Galéria

Az acb tere először 2013-ban újult meg és bővült ki. A tizedik születésnapot profilváltás is jellemezte: a galéria ekkor mozdult el a közintézményi szerepek és a független színtér felé. Miért volt ez fontos lépés, és milyen tevékenységeket vállalt magára az acb?

A 2010-es évek elejétől kezdve érezhető volt, hogy valami nagyon megváltozik a kulturális életben, erről szóltak a mindennapok. Számos olyan kultúrpolitikai változás történt, ami előrevetítette, hogy az addigi intézményrendszer meg fog rendülni. Ebben a helyzetben a részünkről tudatos döntés volt, hogy a lakásgalériát múzeumi térré alakítsuk és más kiállítótereket is nyissunk. 2015-ben létrehoztuk az acbResearchLabet, amelynek fókuszában a magyarországi neoavantgárd és posztavantgárd életművek kutatása, bemutatása és publikálása áll.

Sosem az volt a célunk, hogy átvállaljuk a feladatokat a nonprofit szférától, de éreztük, hogy csak meghatározott évtizedek állnak a rendelkezésünkre, hogy valamit létrehozzunk, a hazai kortárs képzőművészet helyzetének javításáért tegyünk. Nem azt akarom hangsúlyozni, hogy nem vagyunk elégedettek azzal a sebességgel, ami a rendszerváltás óta meghatározza ezt a szcénát, inkább úgy fogalmaznék: fontosnak tartjuk meghatározni a saját tempónkat, ami talán globálisan is értelmezhető. Ezért is döntöttünk úgy 2013-ban, hogy nem várunk tovább, és kibővítjük a profilunkat olyan, jellemzően közintézményi tevékenységi körökkel, mint a kutatás, a könyvkiadás, archívumok létrehozása, műtárgyegyüttesek és hagyatékok megmentése.

2013-ban új kiállítótérrel is bővült a galéria: ez az acb Attachment, ahol főként a fiatalabb generációhoz tartozó alkotók állítanak ki, 2016-ban pedig megnyitott az acb NA is, ami a nevében hordozza, hogy a neoavantgárd alkotók projektjeinek bemutatására fókuszál. De ezek nem szigorúan követendő irányok. Inkább azt vesszük figyelembe, hogy az adott kiállítási anyag melyik térben mutat jobban. Sajnos a pandémia következtében az acb NA-nak most nincs kiállítótere. Reméljük, a jövőben ezt is újra tudjuk nyitni. 

Egyedülálló ez a szemlélet.

Az acb mindig külön utakon járt. Mindig próbáltunk előre gondolkodni, és olyan feladatokat kitalálni, amelyek megoldanak bizonyos problémákat vagy lebontják a művészeti élet konvencionális beidegződéseit. Ehhez persze fontos az is, hogy ne riadjunk vissza a megoldandó helyzetektől és adott esetekben a merész húzásoktól sem. Ma már elmondhatom, hogy a hazai galériás közeghez képest egyedülálló a létszámunk és a raktárkészletünk nagysága, akárcsak a tevékenységi körünk.

A Bak Imre 80 című kiállítás megnyitója
Fotó: Tóth Dávid

Az acb egyik kiemelt feladata a magyar neoavantgárd életművek feldolgozása. Miben áll ennek a jelentősége?

Minden korszak igényli a teljes feldolgozást; olyannyira, hogy az acb már nemcsak az 1960-as, 70-es évekkel foglalkozik, hanem a posztavantgárd alkotókkal, az 1980-as, 90-es évek művészetével, valamint a fiatal művészekkel is.

Mielőtt Szoboszlai Jánosékkal megnyitottuk a galériát, többségében a saját generációm művészeinek munkáival foglalkoztunk, azokat állítottuk ki. Természetesen mint gyűjtőt a korábbi időszakok, a 60-as, 70-es évek ugyanúgy érdekeltek. A hosszú évek alatt, a nemzetközi vásárokon való nem mindig sikeres szerepléseink során azonban rájöttünk, hogy a magyar képzőművészet teljesen gyökértelen. Rá kellett ébrednünk, hogy addig nem tudunk sikereket elérni nemzetközi szinten, míg a kortársaink közvetlen előzményei nincsenek rendesen feldolgozva.

Sok olyan projektben vettünk részt, ami a magyar neoavantgárd nemzetközi kontextusba helyezését segítette elő. Ilyen volt például a Vintage és a Kisterem Galériával közösen létrehozott Bookmarks kiállítás, ami Budapest mellett Kölnben, Londonban és New Yorkban is látható volt, és ami nemzetközileg is pozicionálta a 60-as, 70-es évek neoavantgárdját.

Ha valaki a honlapon megnézi a művészkört, láthatja, hogy az acb közel ötven alkotót képvisel. Ez jóval több, mint az általában megszokott tíz-tizenöt. Hogyan lehet ennyi művésszel együtt dolgozni?

Ez is a fejlődéstörténetünk eredménye. Úgy gondolom, hogy bizonyos létszám szükséges ahhoz, hogy igazán érdekes, nemzetközi kontextusba ágyazódó és folyamatosan meg-megújuló programot tudjon csinálni egy galéria.

A széles művészkör hátránya, hogy nem mindenkivel tudunk mindig megfelelően foglalkozni. Ám a világ óriásit változott az elmúlt tíz évben, és a galéria ma már csak egy eszköz a művész karrierjében, nem pedig mindenre megoldást kínáló intézmény. Természetesen erőnkhöz mérten minden művészünknek megpróbálunk maximális szolgáltatást nyújtani, de a művész önmenedzsmentje hasonlóan fontos.

Az acb kezdettől fogva nagyon sok művészeti vásáron vesz részt. 

A nemzetközi vásárok nemcsak az értékesítés terepei, hanem a kapcsolatok létrehozásának és ápolásának helyszínei is. Nemcsak eladni szeretnénk, hanem a külföldi galériákkal, intézményekkel, kollégákkal való együttműködési lehetőségeket is megtalálni.

2020-ig meghatározó jelentőségük volt a nagy nemzetközi vásároknak (mint például az Art Basel, a Frieze Masters, a FIAC vagy az ARCO) a művészek karrierjének építésében. Úgy gondolom, hogy azoknak a művészeknek a karrierje, akik nem tudnak megjelenni ezeken a vásárokon, akiket nem képvisel galéria, csak nagyon nehezen fejlődhet, hiszen ezeken a vásárokon zajlik a nemzetközi kortárs képzőművészeti piac működésének meghatározó százaléka. Ezeket a vásárokat látogatják a világ vezető múzeumainak igazgatói, kurátorai, és itt találkoznak a világ vezető galeristái is. Ám a Covid miatt már egy éve nincsenek offline vásárok, míg az online jelenlét erősödni látszik. Nem tudjuk, hogy mi lesz ezután.

Art Basel Miami Beach 2019., Ladik Katalin műveivel
Fotó: Sebastiano Opellion

Valahol azt mondtad, hogy az acb bevételeinek nagyobb része külföldi vevőktől származik. Mi a helyzet a hazai gyűjtőkkel?

Ez a tendencia a 2020-as évben, mint több más galéria esetében, nálunk is megfordult. Az utóbbi évben nagyot fordult a magyar piac: a Falk Miksa utcai aukciós házak elkezdtek kortárs képzőművészettel is foglalkozni, gyarapodott a gyűjtők száma, nőttek az itthoni eladások. Mostanra kezd beérni a befektetett energia és az a munka, amit az elmúlt tíz évben elvégeztünk. Ezt koronázta meg az MNB műtárgyvásárlási programja: tőlünk Bak Imre-, Hencze Tamás-, Lantos Ferenc- és Gellér B. István-műveket vásárolt a bank. Jelenleg pozitívan ítélem meg a magyar piaci helyzetet.

Milyen művészeti színtér ma Budapest?

A magyar főváros a méretéhez és az adottságaihoz képest nagyon gyors fejlődésen ment keresztül az elmúlt tíz évben. Nincs miért szégyenkeznünk. Kelet-európai viszonylatban meg aztán végképp nincs: arányaiban sokkal több gyűjtő van Magyarországon, mint más kelet-európai országokban. Budapest menő hellyé vált; érdekes színfoltja a nemzetközi kortárs képzőművészeti közegnek. 

Régebbi interjúkban sokszor nyilatkoztál negatívan a forprofit és a nonprofit művészeti szcéna kapcsolatáról. Hol tart most ez a viszony szerinted?

Az acb gyakran együttműködik különböző közintézményekkel, jó a viszonyunk a Kiscelli Múzeummal, a Capa Központtal, a Mai Manó Házzal, a Nemzeti Galériával, a Veszprémi Művészetek Házával, a Szombathelyi Képtárral. A Ludwig Múzeum a Párhuzamos avantgárd című kiállítására tőlünk is kölcsönzött műveket, a Vasarely Múzeum Égetett geometria című tárlatának magvát az acb gyűjteménye adta (ennek bővített változata lenne most látható a pécsi Janus Pannonius Múzeumban, ha nyitva lehetnének a múzeumok).

A forprofit és a nonprofit szféra közötti kapcsolatban is tetten érhető a fejlődés. Hosszú idő után normalizálódni látszik a közeg helyzete. Szerintem a nonprofit intézmények is kezdik belátni, hogy a két szféra együttműködése nélkül nem létezhet nemzetközi siker. Hiába sztárol itthon valakit egy közintézmény, nagyon nehéz nemzetközi karriert építenie, ha nincs mögötte jól felépített galériás rendszer. Ezt igazolja Maurer Dóra, Bak Imre, Nádler István, Ladik Katalin vagy Tót Endre példája.

Milyen válaszokat ad az acb a Covidra?

Szerintem jó és releváns válaszokat ad és adott a megváltozott körülményekre. Nagyon sok online programot csináltunk 2020-ban, elkészült hat online show, és a Pécsi Műhely zománcműveiből szabadtéri kiállítást rendeztünk a Budai Arborétumban.

Hogyan tudtok tervezni a jelenlegi helyzetben?

Mivel most újra nyitva lehetünk, tervezhető ez az időszak. Jelenleg két kiállításunk nyílik csütörtökön, Eperjesi Ágnes Pont fordítva és Szilvitzky Margit A négyzet megtalálása tárlatai. Rendületlenül dolgozunk a kiállítási programunkon, a következő év végéig megvannak a terveink. Több nemzetközi vásárra is jelentkeztünk; meglátjuk, mi valósulhat meg a terveinkből. A legfrissebb hír az, hogy az a Frieze Masters vásárra felvettek minket Agnes Denes műveivel.

Portréfotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

#művészeti galériák