Az Esti Kornél új lemeze mélyebben sötét, mint a korábbiak

Március közepén megjelent az Esti Kornél hatodik nagylemeze, a Nyitva hagytam. A rajta szereplő 11 szám a korábbiaknál is sokszínűbb, valamint pszichedelikusabb és slágeresebb. Talán csendesebb a korábbiaknál, de hozza azt a rockos hangzást és azokat a nagyívű refréneket, amelyeket nagyon szoktunk szeretni a bandától. A dalok szövegét Bodor Áron, Lázár Domokos és Veres Imre jegyzi.  

Két szám, a lassabb, kontemplatív Óceán és az Utánad már korábban kijött erről a lemezről.

Mindkettő a másikhoz való viszonyról, az egymással való összezárásról, egybekapcsolódásról szól. Hogy mindig van valaki, akire számíthatunk, aki még akkor sem hagy magunkra, ha a szívünk épp gyilkos áradat. De nagyon izgalmas az oppozíció is, ami a két szöveg között húzódik. Míg az Óceán esetében a lírai ént kell megmenteni, az ő háborgó lelkét kell lecsitítani, az Utánadban épp a másik az, akit besodor a vízbe a bánat.

Ha végignézzük a számokat, nem is igazán találunk olyan dalt, ami túlzottan vidám lenne.

Az ország legdinamikusabb szomorúzenekara nem cáfolta meg önmagát: ezen a lemezen is a borúsabb, sötétebb, dühösebb számok dominálnak.

Ami viszont nagy változás: ezek a számok érezhetően árnyaltabban és mélyebben foglalkoznak a jelzett problémákkal. Míg a 2010-es évek elején megjelenő lemezeken inkább az önsajnáltatást megengedő, a kiúttalanságot, a teljes reménytelenséget tematizáló zenék voltak jellemzők, e dalok távolodnak ettől a fajta melankóliától. Mint az énekes-dalszerző Bodor Áron egy interjúban fogalmazott: „Az új dalok írásakor azt vettük észre, hogy jobban tetszenek azok a szövegek, amik nemcsak szomorkodnak, hanem megjelenik bennük a kiút keresésének igénye. Az önsajnáltatást már kevésbé engedjük meg magunknak.”

Az egzisztenciális szorongások ezt az albumot is átitatják, ám már nem a reményvesztett letargia, hanem a létbizonytalanságból fakadó nyugtalanság, az elmagányosodástól való félelem vagy a kilátástalan és tervezhetetlen jövő okozta riadalom jellemző. Ezek érettebb, mélyebb fájdalmak, mint a tíz évvel ezelőtti számokban megjelentek.

Az album legsúlyosabb dala a Nyitva hagytam az ajtót, ami az egyénnek a társadalomból való kiszakadását énekli meg.

Kimondja, hogy bár csak „egy karnyújtás a külvilág, csak belül lehetek önmagam”. Az életből, a világból való kizártság, az ember önmagára hagyatottságának, magába záródásának dala ez, végtelenül fájdalmas refrénnel: „Nyitva hagytam az ajtót / De nem jön be rajta senki / Nyitva hagytam az ajtót / És én sem merek kimenni.” A dalban ugyan benne van az a várakozás is, hogy a nyitott ajtón majd besétál valaki, aki vigaszt nyújt, de az már nem derül ki, hogy valóban megérkezik-e.

Erre a lemezre is jutottak szerelmes-szakítós dalok.

A Léptek hangja az egymástól való eltávolodásról, az örökre elköszönésről szól. A Most kéne kezdenünk arról szól, amikor az ember felismeri, mit hibázott el egy kapcsolatban. Ha most (újra)kezdhetnénk, már sokkal okosabbak lehetnénk. Lehet, hogy nem követnénk el ugyanazokat a hibákat, és talán nem is szakítás lenne a vége. Ám a dal végig feltételes módban fogalmaz, és tudatosítja, hogy az idő kereke nem visszafordítható.

Az Ébren a másik hiányából fakadó fájdalmat jeleníti meg, visszaemlékezve a régi szép időkre, amikor „még ott voltál mellettem”. A jelen azonban a múltbeli, idilli állapottal szemben a hiányról, a magányról, a teljes reménytelenségről szól. „Semmi nem tart ébren. mióta nem jössz. / Senki másban nem találom magam. / Mindig te voltál a csendesebb részem. / Nélküled csak hangos sóhaj vagyok…”

Van két olyan szám, ami az ember telhetetlenségére, önző voltára reflektál.

A Megnyertél mindent az individuum nyughatatlanságát helyezi a fókuszba. Azt, hogy az emberek a pillanatnyi örömöket hajszolják, és amikor megszereztek valamit, nem képesek kiélvezni, igazán örülni neki, hiszen abban a pillanatban már újabb vágyak ébrednek bennük. „Megnyertél mindent, mégsem vagy boldog” – szól a refrén. A Nincsen semmi rendben ezzel szemben beolvasós, ráébreszteni kívánó szöveg: „Baszd meg, hogy megváltoztál”, ordítja képünkbe az első sor, de a továbbiak is hasonló hangnemben, az egyén tömegemberré válásáról, az ellélektelenedésről, az életszituációkba való belekényelmesedésről szólnak. Valamint a küzdés teljes hiányáról.

A Voltam valaha a felszínességet, az önbecsapást, az emberi lét tünékenységét teszi szóvá. Míg ebben a dalban az egyén kiüresedése a téma (aminek oka az egyik fél értékrendjének torzulása), a Világvége a Leszek a vége folytatásaként a világ pusztulását vizionálja. Összeomlanak a jól ismert rendszerek, eltűnnek a biztonságot jelentő kapaszkodók, minden képlékennyé válik. Ám ez a dal ahelyett, hogy kétségbe esne, pánikolna, igyekszik a zűrzavarral megbarátkozni. „Nincs baj, tetszik a káosz / Otthonosabb lett bárminél.”

Az album legzúzósabb számának alanya rezignáltan szemléli, ahogy a világvége jön, de nem hajlandó csüggedni, hanem inkább bulizik még egy hatalmasat.

Ha viszont itt a vég, akkor el kell töprengeni azon, mi lesz, ha már nem leszünk. A lemez utolsó dala, a Túlvilág azon mélázik, mi lesz a halál után. Hogy lesznek-e ott mások is, vagy örökre egyedül leszünk? „Fognak-e várni rám, vagy egyedül ébredek?” Lesz-e ott fájdalom és szomorúság? Visszük-e magunkkal az itteni életünk pillanatait? Számos kérdés felmerül, amelyekre nincs válasz. A legsúlyosabb lehetőség azonban talán az, amit a refrén vázol: hogy nincs túlvilág, és tényleg örökre eltűnünk. 

Ez a lemez nagyon súlyos kérdéseket vesz elő. Hangzásában poposabb, mint a korábbiak, és talán nem is zúz annyira. Viszont ez a 11 dal olyan mélyre ás, hogy erősen megkaparja az ember lelkét.

Nyitókép: Bátori Gábor Sinco