Záróepizódjához érkezett el a PIM Estikék, ahol július 29-től szerdánként Térey-ösztöndíjas alkotók mutatkoztak be a múzeum árnyas kertuében. Míg ők legfrissebb műveikből olvastak fel, mi a gesztenyefák tövében hideg fröccsöket szürcsölgetve hallgattuk őket. A záróetapon Falcsik Mari, Varró Dani és Vörös István mesélt magáról és munkáiról.

Hűvös, csípős ez a kora őszi este, nem is fröccsre vágyom, hanem meleg teára és bosszankodom, hogy bezzeg pulcsit sem hoztam. Aztán felcsendül Szirtes Edina Mókus hegedűje és a komolyzenei alapokból, a jazzes improvizációból, a népzenei motívumrendszerből épülő dalai átmelegítik a lelkünket, puha takaróként fonják körül a testünket. Egy intim, bensőséges irodalmi est készülődik, amelynek hangulatát a kertben kihelyezett mécsesek, lámpások, égősorok tovább erősítik.

Mirtse Zsuzsa felkonferálja a résztvevőket, akik ugyan megvilágítva egy asztal körül ülnek, azonban így, a kertben egészen más az egész miliő, a szerzők is kötetlenebbül, fesztelenebbül mesélnek magukról. Elsőként arról, hogy mire ad lehetőséget a Térey-ösztöndíj. 

Falcsik Mari megosztja, hogy az elmúlt években nagy tanulási és önismereti folyamaton ment keresztül. 2018-ban és 2019-ben elvesztette a szüleit. Így kiszakadt abból a védett budai környezetből is, ami 65 éven át az otthont jelentette a számára. A 12. kerületből a 8.-ba költözött, ami nemcsak egy izgalmas szociológiai túra volt a számára, hanem ráébredés is arra, hogy a világ sokkal színesebb és változatosabb annál, mint amit korábban tapasztalt. A készülő verseskötetében azonban mégis visszautazik a korábbi közegbe. Az ott átélt vegyes világot, a kapcsolatokat és az emlékeit szeretné megszólaltatni. A tervek szerint ezt a kötetét is a férje, Lantos László Triceps kollázsai díszítik majd, éppúgy, ahogy a 2013-as Nőket néző képek – 48 fiktív költőnő hangja és élete című könyvét. A versekből zenei mű, előadás, hangjáték is készülne. Falcsik igazi összművészeti projektben gondolkodik.

Varró Dani régi tervét valósítja meg (aminek mi ujjongva örülünk): jön majd a Túl a Maszat-hegyen folytatása! Az első részben Varró nem varrta el Emil bácsi sorsát, amire egy dedikáláson ébresztette rá az egy lelkes, pöttöm olvasója. Most azonban lehetősége van a postást kiszabadítani a rabságból (juhé!). 

Vörös István rendkívül termékeny szerző, a Térey-ösztöndíj ideje alatt is több művel készül. Sőt: egyet már meg is írt.  A Hegel halála karanténdrámáját az esztergomi Babits Mihály Színháznak készítette, de a történet már régóta megvolt a fejében. 1830-31-ben kolerajárvány söpör végig Európán. A betegség nem válogat: Hegel, a korszak nagy filozófusa is áldozatul esik a kórnak. Vörös István a nagy német gondolkodó utolsó napjait írta meg drámájában, mindössze néhány nap alatt. A szerző ugyanis állítja: ha annyira beindul a gépezet, akkor egy drámát meg lehet írni ilyen rövid idő alatt is. Most a Baltazár Színház új darabján dolgozik épp, de közben készül Lackfival az Apám kakasa folytatása is (újabb juhé!). 

A következőkben szó esik a szerkesztésről. Kiderül, hogy Vörös egyre inkább kötetekben gondolkodik, és kifejezetten inspirálónak tartja, ha egy üres részt kell betölteni. Megtudjuk azt is, hogy Falcsik szigorú szemű szerkesztő, aki a saját köteteiből is bátran dobál ki verseket, ha épp nem illeszkedik a nagy koncepcióba. Szerinte a versírás is a húzásról szól: addig kell sűríteni, amíg összeáll egésszé. A tavalyi kötete óta egyébként is jellemző rá, hogy rövid, pattogós sorokat ír.

Varró a mindennapi történésekből, neszezésekből építkezik. Azóta váltott örömlírára, mióta rájött, hogy belőle a szenvedés nem szül verset. Először gyerekként írt költeményeket. Tetszett neki, hogy Petőfi és Arany országosan híresek lettek a János vitézzel és a Toldival, ezért ő is elbeszélő költeményekkel próbálkozott. Megszületett a Nyuszika, a Nyuszika szerelme és a Nyuszika estéje, amelyeket a középiskolai irodalomtanára nagyon rosszaknak tartott. Meg is sértődött, kidobta a versírós füzetét. Utána azonban tanácsot kért a tanárától, aki azt mondta: a jó vershez reménytelenül szerelmesnek kell lenni, szenvedni kell és meg kell járni a poklot. Varró ezt próbálta, de nem jött be. „Mindennek az ellenkezőjét csináltam, és ez működött”. 

Ezután arra terelődik a szó, hogy lehet-e írókat nevelni. Vörös István kreatív írást tanít a Pázmány bölcsészkarán, de ő is úgy gondolja, hogy nem rajta múlik, hogy valakiből író lesz-e. Az írósághoz ugyanis nem elég elsajátítani bizonyos fogásokat, meg kell találni a saját hangot. Falcsik Marinál például ez az alanyi költészet. A szerző nem bújik meg a sorok között. Nem pajzs a nyelv, hanem valami olyan, ami értelmezi az életet, és elénk tárja a tapasztalat-mozaikokat. „Azt vállaltam, hogy amit átéltem, azt elmondom.”

Újra felcsendül Szirtes Edina Mókus búgó hangja, majd az est további részében a meghívott szerzők olvasnak fel friss írásaikból, hogy még egy kicsit élvezhessük a Petőfi Irodalmi Múzeum kertjének békés, nyugodt hangulatát.

Fotó: Bogdándy Gábor / Petőfi Irodalmi Múzeum