A koncert az első, másfél éve a Domino Recordsnál megjelent lemezének anyaga (lehetett ugyan egy-két szám differencia, mert nem ismerem az albumot, és nem találtam meg például azt a ?kis? tangót, amit olyan elképesztően könnyed eleganciával, mégis súlyos drámaisággal adott elő).
Sok helyen olvasható, hogy élete első három évét kórházban töltötte, azután pszichoterapeuta szülei mellett már gyermekként olyan fajsúlyos zenéket hallgatott, amilyenekhez a legtöbb embernek egy élet sem elég. Közben hegedülni és gitározni tanult, illetve, amennyire sejthető, hamar eligazodott mind a komolyzenében, mint a könnyűnek nevezett műfajokban, így egészen fiatalon találta meg az útját. Meglehet, annak is van jelentősége, hogy sokáig csak hangszeren játszott és egyáltalán nem énekelt, mert azon kívül, hogy elmondása szerint azóta rengeteg gyakorlással felépített, nagy terjedelmű, telített, erőteljes váltásokra képes hanggal énekel, máshoz alig fogható éteri mélységből (igen, ez paradoxon ? ahogy Anna Calvi) szólal meg. Többek közt Debussyt, Django Reinhardtot, az egyéni gitártechnikával szinti szvinget játszó zenészt vagy Maria Callast, Edit Piafot és Nina Simone-t említi, amikor elődeiről, zenei, illetve előadói mintáiról kérdezik. Leggyakrabban pedig Patti Smith-hez hasonlítják, ami feltétlenül méltó, bár nyilván sok mindenben különböznek ? nem véletlenül vált rendszeressé, hogy Nick Cave vagy David Bowie koncertjei előtt lép fel. Anna Calvi már harmincévesen olyan tudatos önreflexióval viszonyul ahhoz az állapothoz, amikor teljes érzékiséggel és intellektussal engedi át magát a zenének, amilyennel az ember leginkább egy hosszú, végigdolgozott és végigérzett élet után bír, nyilvánvaló tudatában annak, hogy a zene, a hang, a szó átjárás élet és halál közt.
