Tragikus nap volt 1954. augusztus 30. az európai egység hívei számára: a francia nemzetgyűlés nagy többséggel elvetette az Európai Védelmi Közösség (EVK) megalapításáról szóló, két évvel azelőtt aláírt szerződést. Pedig a terv legfőbb támogatója korábban éppen a párizsi kormány volt, s az elképzelés céljával (egy közös európai hadsereg létrehozásával, azaz a nyugat-európai országok közötti esetleges újabb fegyveres konfliktusok lehetőségének végleges kizárásával) egyetértett a II. világháborút átélt nemzedékek túlnyomó többsége.
Ez a gyászos nap eltemette a közös haderőt vizionáló európaiak reményeit. De egyben új távlatokat is nyitott: néhány bölcs politikus - a továbblépés lehetőségét kutatva - ekkor döbbent rá, hogy egyelőre nem a katonai, s nem is a politikai integráció jelenti a megoldást, hanem a gazdasági és energetikai együttműködést kell még szorosabbra fűzni a nyugat-európai országok között, főként, mert ennek már vannak létező alapjai. Ez a gondolat vezetett el oda, hogy - majdnem 3 évvel később, 1957. március 25-én - aláírták az Európai Gazdasági Közösséget és az Európai Atomenergia Közösséget létrehozó, a mai Európai Unió alapjainak számító Római Szerződést.
Ezt a dokumentumot sokan az európai integrációs folyamatok kiindulópontjának tartják - a valóságban azonban inkább egy hosszú, még a II. világháború szörnyűségeiben gyökerező folyamat egyik közbülső állomásának számít. A háború döbbentette rá ugyanis a korabeli politikusokat, hogy "ezt soha többé nem szabad engedni megismétlődni" - azaz hogy az addigi, nagyon laza együttműködési formák (például a 20-as, 30-as évekbeli Népszövetség) helyett szorosabb és hatékonyabb szervezetekre van szükség.
1946-ban Winston Churchill volt brit miniszterelnök felhívást tesz közzé egy "Európai Egyesült Államok" létrehozásáról. Az "igazi" Egyesült Államok pedig - amelynek már csak a szovjet veszéllyel szemben is szüksége van a konszolidálódott, megerősödött Nyugat-Európára - segíteni akar e folyamatban. 1947-ben Washington az úgynevezett Marshall-terv keretében 13 milliárd dolláros segítséget ajánl Európa újjáépítéséhez, ám azzal a feltétellel, hogy az abban részt vevő országok közös szervezetet hoznak létre a segélyek koordinálására. Így jön létre 1948-ban az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet, az OEEC, ami a fejlett ipari országok mai együttműködési szervezetének, az OECD-nek az elődje.
Az európai együttműködés eleinte még szigorúan kormányközi formában történik (azaz a részt vevő államok kooperálnak egymással, de megőrzik teljes szuverenitásukat.) Ezt a módszert azonban a kor két neves francia politikusa, Jean Monnet és az akkori külügyminiszter, Robert Schuman elégtelennek érzi, olyannak, ami nem tudja eleve kizárni egy újabb véres konfliktus kitörésének lehetőségét. Ez utóbbit szerintük azzal lehetne megelőzni, ha a francia, illetve német szén- és acéltermelést (mindkettő a háborúk alapvető nyersanyaga, s ráadásul a korabeli gazdaság motorjának számít) egy közös, nemzetek feletti hatóság felügyelete alá helyeznék.
Ez persze a nemzeti szuverenitás egy részének feladásával jár, ám a gondolatot ennek ellenére kecsegtetőnek találta nem pusztán a francia, de a német kormány is, majd pedig további 4 állam (Olaszország, s a három Benelux-ország, azaz Belgium, Hollandia és Luxemburg) jelezte csatlakozási szándékát. Ez a kezdeményezés jelentette az európai integráció, a későbbi Európai Unió alapkövét (nem véletlen, hogy a gondolatot meghirdető, 1950. május 9-i Schuman-beszéd időpontját azóta is "Európa napjaként" ünneplik). Így született meg 1951-ben az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK), más néven a Montánunió.
Ennek működése segítette a francia-német megbékélést, de a hat résztvevő ország gazdasági rekonstrukcióját is. Így azután nem véletlen, hogy amikor a terv logikus továbbvitelének tűnő Európai Védelmi Közösség megbukott, a kontinens vezető politikusai újból a gazdaság felé fordultak: itteni együttműködésük fokozásával, új szintre emelésével akarták kiküszöbölni a csorbát.
Mivel a párizsi nemzetgyűlési szavazás után Franciaország befolyása némileg visszaesett, a kezdeményező szerepet ezúttal a Benelux-országok vették át (persze Schuman és Monnet, illetve a másik oldalon Konrad Adenauer akkori nyugatnémet kancellár támogatásával): 1955 június elején az olaszországi Messinában, az ESZAK külügyminiszteri konferenciáján előterjesztettek egy közös memorandumot az európai együttműködés szorosabbra fűzésének lehetséges módozatairól. (Alapvetően az európai ipar közös piacának létrehozását s a kimeríthetetlen energiaforrásnak tűnő, emiatt akkoriban nagyon "felkapott" polgári célú atomenenergetikában létrehozandó együttműködést javasolták.)
A Hatok végül Messinában elfogadtak egy határozatot, amely "új korszakot" sürgetett az európai építésben. Egyben megbíztak egy kormányközi bizottságot, a korabeli belga külügyminiszter, Henri Paul-Spaak vezetésével a lehetőségek kimunkálására. A bizottság 1956 áprilisában adta át a hat kormánynak jelentését, amely immár konkrétan a közös piac, valamint egy Európai Atomenergia Közösség (Euratom) létrehozását javasolta. A kormányok ezt jóváhagyták, s így a Spaak-jelentés szolgált útitervként az ezt követő, a részletek kidolgozásáról, a szükséges dokumentumok megszövegezéséről szóló, hónapokon át tartó brüsszeli tárgyalásokhoz.
Ezt a folyamatot felgyorsította két 1956-os esemény, a magyar forradalom bukása, valamint a franciák és az angolok balul sikerült szuezi kalandja: ezek segítettek, hogy a tárgyalófelek felülemelkedjenek néhány, addig megoldhatatlannak tűnt nézeteltérésen. Így végül - kilenc hónapnyi tárgyalás után - kitűzhették az új szerződés ünnepélyes római aláírásának időpontját, 1957. március 25-ét.
1957. március 25-én az előjelek nem voltak túl kedvezőek. Hiszen még csak két és fél éve volt, hogy a francia nemzetgyűlés elutasította az Európai Védelmi Közösség tervének ratifikálását (ami a nyugat-európai országok együttműködését egy másik, de a világháború tapasztalatai nyomán akkor talán még fontosabbnak tekintett területre terjesztette volna ki), s e váratlan kudarc nyomán a Római Szerződést aláíró hat állam egyikének, a kulcsszerepet játszó franciáknak még mindig számos ellenvetésük, aggodalmuk volt.
A babonásak más jeleket is aggasztónak találhattak: március 25-én a hivatalosan beköszöntött tavasz dacára igencsak télies időjárás fogadta az Örök Város lakóit és az oda sereglett politikusokat, újságírókat. Ráadásul különböző technikai problémák (az elfáradt gépírók a dokumentum készítése közben egy ízben tévedésből az egész anyagot a szemétbe dobták, a helyükre lépettek pedig fizetésemelést követelve lassították a munkát), illetve a belgiumi előkészító tanácskozásról folyamatosan érkező módosítások, változtatások miatt a szerződés egyszerűen nem készült el az aláírás napjára.
Így azután - legalábbis a Le Soir című belga lap így számolt be róla - a politikusok elé olyan dokumentum került szignálásra, amelyen csak az első és az utolsó - az aláírásoknak fenntartott - oldalon volt szöveg, a többi 180 lap üres maradt. Bár ezt mások cáfolják, annyi bizonyos, hogy a szerződés az aláíráskor számos üres oldalt tartalmazott, s a teljes szöveg csak néhány nappal később, egy utolsó tárgyalási forduló után állt össze.
Minderről persze a nem beavatottak mit sem tudtak, a kíváncsiskodó újságírókat pedig a jól működő biztonsági szolgálat tartotta megfelelő távolságra attól az asztaltól, ahol 1957. március 25-én este hat órakor - a római Capitolium épületében - Franciaország, Nyugat-Németország, Olaszország, Hollandia, Belgium és Luxemburg két-két képviselője aláírta a 248 paragrafusból álló szerződést. Illetve pontosabban két szerződést, hiszen a Hatok nem pusztán az Európai Gazdasági Közösség létrehozásáról, de az Európai Atomenergia Közösség (Euratom) létrehozásáról is döntöttek ekkor.
A ceremóniát a lehető legünnepélyesebb formában tartották (Olaszország iskoláiban tanítási szünetet rendeltek el erre a napra, miközben az aláírások idején Róma összes harangja megszólalt) - ám ennek ellenére érdekes módon a hat közül négy államot nem a legfőbb vezetők (miniszterelnökök vagy államfők) képviselték a Capitoliumon. Így fordulhatott elő, hogy miközben olasz részről Antonio Segni kormányfő, német részről pedig Konrad Adenauer kancellár írta alá a dokumentumot, Belgium és Franciaország nevében "csak" a külügyminiszterek, illetve egy-egy államtitkár szignálta azt.
Ez azonban semmit sem von le az esemény történelmi jelentőségéből. A hat ország már a szerződés előszavában leszögezi, hogy "az európai népek közötti, egyre szorosabb unió alapjait" akarják létrehozni. Mint a szövegben olvasható, ezen unió célja az európai népek élet- és munkafeltételeinek javítása egy közös piac létrehozásával, valamint a legszegényebb európai régiók fejlődésbeli lemaradásának csökkentése, a béke, a szabadság megőrzése. A Hatok emellett felszólítják az összes népet, amelyek "osztoznak az ő ideáljaikban", hogy csatlakozzanak erőfeszítéseikhez; ezzel megteremtették a további bővítések lehetőségét.
A közös piac létrehozása négy alapelvre, a személyek, szolgáltatások, áruk és pénzek szabad mozgásának garantálására épül. Az aláíró államok fokozatosan, 12 év alatt létrehoznak egy vámuniót, s a nemzeti vámokat közös - harmadik országokból érkező termékekre kivetett - vámmal váltják fel. A közös piacon belül nagyon fontos szempont a szabad verseny biztosítása, ezért azután az Európai Gazdasági Közösség (EGK), majd utódja, az Európai Unió is igyekszik büntetni a vállalati kartellek kialakulását, illetve kordában tartani az állami támogatásokat. A kereskedelmi politika mellett a Római Szerződés ad formát a közös agrárpolitikának (KAP), amelynek legfőbb haszonélvezői azóta is a franciák.
Az új szervezet működtetésére különböző testületek jönnek majd létre, méghozzá egy kettősséget tükrözve: az EGK-nak egyszerre kell kifejeznie a nemzeti érdekeket és a közös víziót. Ezt a kényes egyensúlyt egy háromszög biztosítja: a bizottság, a tagállamok képviselőiből álló tanács és egy parlamenti közgyűlés. (Ez utóbbi eleinte pusztán konzultatív szervezet volt, ám az évtizedek során egyre szélesebb jogköröket kapott, s ma már egyenrangú azokkal.) A hármason belül mindenekelőtt a bizottságnak kellett képviselnie a közös érdekeket: ezért azután elvileg független a tagállamok kormányaitól, övé a törvények kezdeményezésének monopóliuma, s egyben ő ellenőrzi a megszületett szabályok helyes végrehajtását a tagállamokban. (Ez utóbbi cél biztosítására egyébként egy külön testületet is létrehoztak: ez az Európai Bíróság.)
A Római Szerződés a gyors ratifikációk után 1958 január elsején lépett életbe. Először 1965-ben módosították (ekkor hoztak döntést a három szervezet, az EGK, az Euratom és e kettő közös "elődje", az Európai Szén- és Acélközösség külön-külön miniszteri tanácsainak, valamint az EGK és az Euratom külön-külön bizottságainak egyesítéséről egy miniszteri tanáccsá és egy bizottsággá). Ezt követően még hét újabb módosítás következett, s hat alkalommal egészítették ki csatlakozási szerződésekkel, amelyek következtében az eredetileg 6 országból álló szervezet mára 27 tagúvá vált.
1973-ban Nagy-Britannia, Írország és Dánia, 1981-ben Görögország, 1986-ban Portugália és Spanyolország, 1995-ben Ausztria, Finnország és Svédország lettek tagok. A szervezet az 1992. február 7-én Maastrichtban aláírt megállapodás értelmében 1993. november 1-je óta Európai Unió néven működik.
(Múlt-kor/MTI)
