A kommunizmus gyűlölt jelképe
A II. világégést követően a vesztes Németországot és fővárosát, Berlint megszállták a győztes antifasiszta koalíció csapatai. Berlin nyugati szövetségesek által ellenőrzött része és a szovjet zóna között - amely az 1949-ben létrejött NDK fővárosa lett - többé-kevésbé szabad volt az átjárás, s ennek révén a keletnémet területekről 1949 és 1961 között több mint 1,6 millió ember menekült Berlin nyugati szektorába.
A német kérdésről, de különösen Berlin megosztottságáról 1961 augusztusában kiéleződött a nemzetközi vita. Az NDK sérelmezte, hogy a város keleti részén élő, de a nyugati oldalán dolgozó polgárai hatalmas veszteséget okoznak számára. Augusztus 11-én az NDK parlamentje felhatalmazta a kormányt arra, hogy bármiféle intézkedést meghozhat, ami az ország védelmében szükséges.
1961. augusztus 13-án éjjel "az NDK államhatárának biztosítása céljából" a keletnémet hadsereg és a rendőrség egységei szögesdróttal és drótakadályokkal lezárták a két Berlint elválasztó zónát. Két nappal később, augusztus 15-én Szászországból érkezett építőipari munkások fegyveres felügyelet mellett nekiláttak, hogy az akadályok helyén betonelemekből álló falat építsenek a határ mentén.
A fal rendeltetése elsősorban az volt, hogy meggátolja a keletnémet állampolgárok tömeges menekülését a nyugati városrészbe. A 155 kilométer hosszú, egész Nyugat-Berlint körülvevő betonfal-rendszer vonalán 300 figyelőtorony és 43 földalatti bunker volt. A határövezet 50-100 méter szélességben tiltott zóna volt mindenki számára, megközelíthetetlenségét az állig felfegyverzett határőrökön kívül kutyák futtatására szolgáló sáv, vizesárok-rendszer és külön gépkocsiút biztosította. A két városrész közti 80 átkelőhely közül csak 12 maradt nyitva, elvágták a városi gyorsvasút és a metró összeköttetéseit is, csak a friedrichstrassei megálló működött tovább, ahol határállomást rendeztek be.
Az 1961-es váratlan határlezárás mindkét oldalon sokkolta a berlinieket, családok szakadtak szét, ezrek nem tudtak eljutni munkahelyükre vagy rokonaikhoz. Az első órákban a határszakaszokon és a lezárt korábbi átkelőknél viták alakultak ki, atrocitásokra került sor. A szigorú biztosítás dacára az építkezés ideje alatt 85 keletnémet katona, s 800 polgári személy szökött nyugatra az épülő falon át.
A '70-es évek elején Willy Brandt nyugatnémet kancellár a két német állam viszonyának javítását célzó új keleti politikája révén elérte, hogy az NDK enyhítsen a Nyugat-Berlint elszigetelő utazási korlátozásokon. A nem aktív (főként nyugdíjas) keletnémet állampolgárok újból utazhattak Nyugat-Berlinbe, s a nyugat-berliniek ismét meglátogathatták kelet-berlini, illetve a város körül élő rokonaikat.
A fal fennállása alatt, 1961 augusztusa és 1989 novembere között mintegy ötezer embernek sikerült az NDK-ból Nyugat-Berlinbe menekülnie, körülbelül ugyanennyit fogtak el szökés közben. A potsdami Kortárs Történeti Kutatóközpont 136 halálesetet tart nyilván, de néhány menekülőnél nem tudni biztosan, hogy a leadott lövések, vagy baleset, szívroham, esetleg öngyilkosság következtében vesztették életüket. A halálos tragédiák fele a fal fennállásának első öt évében történt, az utolsó halálos áldozat egy 22 éves fiatal volt, akit 1989. február 6-án lőttek agyon.
A kelet-európai változásokkal együtt 1989 nyarától az NDK-ban is mindennapossá váltak a rendszer reformját követelő tömegtüntetések, amelyeknek egyik legfőbb követelése a német-német határ megnyitása és a berlini fal lebontása volt. Ebben az időszakban látványosan megugrott a szocialista német államot elhagyó állampolgárok száma, különösen miután Magyarország 1989 augusztusában-szeptemberében megnyitotta a nyugatra vezető utat a menekülők előtt.
Az NDK-ban 1989 őszén kibontakozó tíz- és százezres megmozdulások megingatták a párt- és állami vezetést, s elvezettek a fal ledöntéséig. A népharag miatt október 18-án az amúgy is beteg Erich Honecker pártfőtitkár-államfőnek távoznia kellett tisztségeiből, a megújult pártvezetés pedig radikális engedményre kényszerült. 1989. november 9-én az Német Szocialista Egységpárt KB tájékoztatáspolitikai titkára, Günter Schabowski a televízióban bejelentette, hogy megnyitják az ország határait, beleértve a Nyugat-Berlinbe vezető átkelőket.
A kormány az átlépést csak másnaptól és előzetes rendőri engedéllyel tervezte, de Schabowski egy kérdésre azt válaszolta, hogy az intézkedések azonnal hatályosak. Még a sajtótájékoztató alatt berliniek tízezrei indultak a határátkelőhelyekhez, s másutt is tömegek lépték át a határt. Az első éjszakán még személyi igazolvánnyal, 10-én reggeltől azonban már csak vízummal lehetett Nyugat-Berlinbe utazni. A fallal együtt azonban egy lélektani gát is leomlott, a tovább folytatódó tömegtüntetéseket pedig már a német újraegyesítést sürgető jelszavak uralták.
A következő napokban a berliniek bontani kezdték a falat. A határzár magánszorgalmú eltávolítása különösen az 1990. március 18-i parlamenti választások után gyorsult fel. A szervezett bontás 1990 nyarán indult: június 13-án kidöntötték a helyéről az első betonszelvényt a Bernauer Strasse és az Acker Strasse sarkán, június 22-én pedig a négy nagyhatalom külügyminisztereinek jelenlétében ünnepélyes keretek között bontották le a leghíresebb átkelőhelyet, a sok kém- és kalandregényben, filmben szereplő Checkpoint Charlie-t.
1990. július 1-jén a határőrség hivatalosan is beszüntette tevékenységét a belnémet határ berlini szakaszán, s július 13-án hivatalosan is megkezdődött a fal bontása. A Berlin és Brandenburg határán fekvő műszaki zárat 1991 novemberére számolták fel véglegesen, s mára a falnak mindössze 6 szakasza maradt meg mementóként.
Schabowski elszólása 1989. november 9-én
A húsz évvel ezelőtti "történelmi elszólás" főszereplője egy mai interjúban tagadta, hogy akkori főnöke, a keletnémet kommunista párt főtitkára figyelmeztette volna: az utazási könnyítések bejelentése csak november 10-én esedékes. Günter Schabowskinak igazat ad a húsz évvel ezelőtti eseményeket rekonstruáló Der Spiegel abban, hogy Egon Krenz hibákat követett el, amikor november 9-én 17.45 órakor, a Központi Bizottság ülésének bezárása felé közeledve a nemzetközi sajtóközpontba induló Schabowski kezébe nyomta az utazási könnyítéseket, illetve a kivándorlás új szabályait tartalmazó kétoldalas minisztertanácsi határozatot.
Az első számú hiba az volt - írta a hamburgi hírmagazin -, hogy a határozattal szembeni ellenvetések határideje még nem járt le: még nem mind a 44 minisztériumból érkezett meg a "bólintás" az új rendszabályokra. Márpedig ez volt az egyik feltétele annak, hogy a minisztertanácsi rendelet kihirdethető legyen. A második számú hiba: Krenz elfeledkezett arról, hogy Friedrich Dickel belügyminiszter - aki meghívottként vett részt a KB-ülésen - kérésére beleegyezett: az utazási és kivándorlási könnyítéseket ne a belügyminisztérium, hanem a minisztertanács tájékoztatási hivatala tegye közzé, mégpedig a kormányszóvivő (Wolfgang Mayer) útján. (Schabowski nem a minisztertanács "alkalmazottja", hanem a Központi Bizottság tájékoztatáspolitikáért felelős titkára volt.)
Krenz harmadik hibája bizonyult a legsúlyosabbnak. A határozat második oldalán, utolsó bekezdésként szerepelt ugyanis az a megjegyzés, hogy "a fentieket" november 10-én hajnali 4 órakor szabad csak közzétenni. A minisztertanács így akart időt biztosítani a különböző hivatalos szerveknek, elsősorban a határőrizeti szerveknek arra, hogy kellő mértékben tájékozódjanak az új rendszabályokról. Krenz ezt a passzust is felolvasta a Központi Bizottság csaknem 200 tagja előtt, ám a papírt Schabowskinak átadva teljesen elfeledkezett róla.
A negyedik hiba: a főtitkár figyelmen kívül hagyta, hogy Schabowski nem vett részt a kétnapos KB-ülés csütörtöki tanácskozásán (november 9-én), amikor az utazási és kivándorlási könnyítések voltak terítéken. A tájékoztatási KB-titkár ismeretei még november 7-ről valók, amikor csak arról volt szó a KB-ülés elé terjesztendő dokumentum szerkesztésekor, hogy rendezett formát kell adni a kivándorolni szándékozók kiutazásának. A prágai kormány ugyanis azzal fenyegetőzött, hogy lezárja a keletnémet-cseh határt, így akarva elejét venni keletnémetek csehszlovák területen történő tömeges disszidálásának Nyugat-Németországba. Az új gondolat az volt, hogy külön határátkelőt létesítenének a bajor-szász határon, Schirnding magasságában, s ezen csak kivándorlók hagyhatnák el az NDK-t.
A minisztertanács útlevélosztályának főnöke, valamint a hozzá érkező két állambiztonsági főtiszt és egy belügyi tábornok azonban 9-én délelőtt "átfogalmazta" az eredeti papírt. Úgy gondolták: értelmetlen dolog csak a kivándorolni szándékozókra vonatkozó rendszabályok megfogalmazása. Miért büntessük azokat, akik lojális polgárai az NDK-nak, miért ne kukkanthatnának ők is néha át a "fal" túloldalára? - idézte a Der Spiegel a négy "rendeletszerkesztő" hangos gondolatait. Nekik volt köszönhető, hogy az eredeti szövegbe bekerültek az alábbi mondatok: "Előzetes feltételek (utazási alkalom és rokonsági fok) teljesülése nélkül is kérelmezhetők magáncélú utazások külföldre. Az engedélyt rövid határidőn belül megadják. Elutasítási okokra csak rendkívül kivételes esetben hivatkoznak (a hatóságok)."
Így kerültek be az eredetileg mindössze 19 soros tervezetbe a fenti mondatok, amelyek - Krenz hanyagságának és Schabowski figyelmetlenségének köszönhetően, hiszen nem vette tekintetbe a rendelet "embargós" voltát - órák alatt "felforgatták" az NDK-t, s hatásukra még november 9-én este megnyíltak a Kelet- és Nyugat-Berlin közötti, addig szigorúan őrzött határátkelők.
Schabowski - aki a keletnémet pártvezetők közül egyedül vállalt felelősséget a berlini fal mentén évtizedeken keresztül érvényben volt tűzparancsért és ily módon a halálos áldozatokért is - hangsúlyozta: elégtételt és némi büszkeséget érez azért, hogy bejelentése elvezetett a berlini fal leomlásához. Azt ugyanakkor hozzátette, hogy az akkori események történelmi dimenzióját csak később ismerte fel. Akkor még a párt többi vezetőjével együtt azt gondolták, hogy Németország megosztottsága és ezzel együtt a szuverén NDK fennmarad.
A németek örülnek az egységnek
A németek túlnyomó többsége örül az egység helyreállításának. Erről tanúskodik az a közvélemény-kutatás, amelynek eredményeit hétfőn - a berlini fal leomlásának 20. évfordulóján - hozták nyilvánosságra. A felmérésből kitűnt: a németek 86 százaléka azon a véleményen van, hogy az ország egységének helyreállítása helyes lépés volt. A ZDF közszolgálati televízió és több országos napilap megbízásából végzett közvélemény-kutatás arra is rámutatott, hogy minden csalódás ellenére az egység megvalósulásának támogatottsága nagyobb a keletnémet, mint a nyugatnémet lakosság körében. A felmérés szerint a keletnémetek 91, a nyugatnémetek 85 százaléka támogatta az egység létrejöttét.
Sokkal inkább eltérnek a vélemények ugyanakkor annak megítélésében, hogy a német egység helyreállítása az ország keleti vagy éppen nyugati felének hozott-e nagyobb hasznot. Ennek kapcsán a megkérdezett nyugatnémetek 60 százaléka vélte úgy, hogy az egyesülés sokkal inkább a keleti országrésznek kedvezett, és mindössze 20 százalékuk vallotta azt, hogy az egység megvalósulásának maga is nyertese lett. Az egykori NDK-hoz tartozó keleti tartományokban viszont a válaszadók csaknem 40 százaléka volt azon a véleményen, hogy az egyesülés nyertesei inkább a nyugatnémetek. Ezzel szemben csak 23 százalékuk fogalmazott úgy, hogy az újraegyesülésből inkább a keletnémetek húztak hasznot. A megkérdezettek nagyobb hányada keleten és nyugaton egyaránt elismerte, hogy a két országrész között jelentős különbségek vannak.
Az évforduló kapcsán szakértők rámutattak: a berlini fal leomlása után az ország mindkét felében óriási volt a lelkesedés, különösen az egykori NDK lakosai reménykedtek a csodában. A keleti tartományokban várt felvirágzás azonban csak rendkívül lassan következik be. A legnagyobb problémát továbbra is a munkanélküliség és a lakosság elvándorlása jelenti, noha a központi kormányzati támogatás jelentős mértékben hozzájárult az életszínvonal emelkedéséhez a keleti országrészben is. Annak megjóslására azonban kevesen vállalkoznak, hogy mikorra következhet be a keleti tartományok teljes felzárkózása.
Az idézett szakértők ugyanakkor úgy vélekedtek: a berlini fal 20 évvel ezelőtti leomlásának, majd a német egység egy évvel később történt helyreállításának legfőbb eredménye az, hogy a szabadság és a demokrácia a keleti országrészben is megvalósulhatott. A csalódások és a beteljesületlen várakozások ellenére ezért a hétfői évforduló mindenképp ünneplésre ad okot.
Az elmúlt húsz esztendőben a berlini fal maradványai múzeumi tárgyakká váltak, de az a fal továbbra is ott él az emberek lelkében, sőt, saját bőrükön érzik még utóhatását - írja hétfői számában az Evenimentul Zilei. A bukaresti napilap kommentárjában az egykori NDK területének lakóit idézi, akik magánemberként így panaszkodtak a román újság munkatársának: "azok odaát nagyobb fizetést kapnak, jobb munkahelyen dolgoznak, elit egyetemeik és szebb házaik vannak. Beképzeltek, bennünket pedig másodrendű németeknek tartanak".
Ezzel kapcsolatosan a kommentátor úgy fogalmaz, hogy az elmúlt húsz esztendőben múzeumi tárgyakká, a történelem aszfalt-emlékeivé változtak a berlini fal maradványai, regénybe illő történeteket, legendákat fontak köré, e faldarabokat jó pénzért adták el lelkes turistáknak. A lap szerint ugyanakkor senkinek nem sikerült ma még kitörölni a fal emlékét a lelkekből, de a házakból és a "zsebekből" sem.
Az Adevarul kommentárjában felidézi, hogy a fal lebontásával akkor hatalmasra tárt "ablakot" nyitottak nemcsak a "német probléma" és az európai gondok megoldási lehetőségeire, hanem a nemzetközi rendszer átalakítása számára is utat nyitottak. Csakhogy az utóbbi időben egyre gyakrabban mondják: nem minden politikus hallotta meg az idők szavát, sokan közülük tévesen olvassák még mindig a történelem lapjait - írja a szerző, megállapítva, hogy ezeket a politikusokat meghaladta az idő, nemcsak a jelenkori események tükrében vallottak kudarcot, hanem a saját országukat érintő előrejelzéseikben is.
Németországgal ünnepel a világ
Nemcsak Európa, hanem az egész világ Németországgal ünnepli hétfőn a hírhedt berlini fal leomlásának 20. évfordulóját. Nem véletlenül fogalmazott a volt külügyminiszter, Hans-Dietrich Genscher az ünnep előestéjén úgy, hogy a Berlint 28 éven keresztül megosztó fal lebontása olyan történelmi esemény volt, amely nemcsak Németország és Európa, hanem az egész világ megosztottságának felszámolását segítette elő, és végérvényesen a történelem szemétkosarába juttatta a hidegháborút. Mindebben - mint évfordulós nyilatkozataikban a német vezetők többször is elismerték - a két évtizeddel ezelőtti magyarországi eseményeknek, a vasfüggöny lebontásának és a határnyitásnak is kiemelkedő szerepe volt.
A szó szoros értelmében nemcsak Berlinnel, hanem Berlinben ünnepel november 9-én a világ. A német fővárosba várják az Egyesült Államok és Oroszország vezetőit, az Európai Unió tagországainak állam-, illetve kormányfőit és mindazokat a korábbi vagy ma is aktív politikusokat, akik annak idején döntő érdemeket szereztek a fal lebontásában. Oroszországot Dmitrij Medvegyev államfő, az Egyesült Államokat - Obama elnök ázsiai útja miatt - Hillary Clinton külügyminiszter képviseli. Berlinbe jön a többi között Nicolas Sarkozy és Gordon Brown, de a többi uniós állam- vagy kormányfő is. Magyarországot Bajnai Gordon miniszterelnök képviseli.
A 20 évvel ezelőtti események főszereplői közül a német fővárosban köszöntik az egykori Szovjetunió volt vezetőjét, Mihail Gorbacsovot, továbbá Lech Walesát, a lengyel Szolidaritás szakszervezet egykori elnökét és Németh Miklós korábbi magyar miniszterelnököt is. A hírek szerint csupán egy valaki hiányzik majd a történelmi főszereplők közül, mégpedig a német egység kancellárjának nevezett Helmut Kohl, aki betegsége miatt nem lehet jelen.
Az elmúlt hetekben számos értékelés és nyilatkozat hangzott el a berlini fal lebontásának előzményeiről, 1989. november 9. történelmi jelentőségéről, továbbá a Németország és Európa által azóta megtett útról, így a sikerekről, az eredményekről, a kudarcokról és a feladatokról is.
Ami az előzményeket illeti, a mai Németországban általános vélemény, hogy a fal leomlásában döntő szerepe volt az akkori keletnémet ellenzéki mozgalmaknak, az 1989-ben rendszeressé vált hétfői tüntetéseknek, a lipcsieknek, a drezdaiaknak és a berlinieknek. Akik - Lipcséből indulva - az akkori történelmi jelszót, a Wir sind das Volk (Mi vagyunk a nép) kiáltást zászlajukra tűzve meghátrálásra kényszerítették az egykori kommunista rezsimet, Erich Honeckert, Egon Krenzt és a többieket. És elérték azt, hogy a végnapjait élő akkori NDK vezetői november 9-én - utolsó reményként - utazási könnyítéseket rendeljenek el, és a rendelet - amelynek publikálását egy nappal későbbre terveztek - néhány órával később elvezetett a fal lebontásának megkezdéséhez. Arról az estéről, a kelet-berliniek szabadságvágyáról és eufóriájáról, a határátkelők megnyitásáról, a több százezer berlini "kiszabadulásáról" soha nem feledkezik meg a világ.
De Németország tudatában van annak is, hogy mindehhez szükség volt az akkori Szovjetunió és az Egyesült Államok támogatására, Mihail Gorbacsov híres "glasznoszty és peresztrojka" politikájára, és szükség volt a lengyel Szolidaritásra, Lech Walesára, továbbá a vasfüggöny magyarországi lebontására és a szeptemberi, keletnémetek tízezreinek Nyugatra történő kiutazását lehetővé tévő határnyitásra. De ugyanúgy szükség volt Helmut Kohlra és Hans-Dietrich Genscherre, akik felismerték, hogy a fal leomlása történelmi lehetőséget nyitott a német egység helyreállítására, ami 1990. október 3-án valósult meg. Mindezek alapján helytálló az egykori NDK-ban felnőtt első keletnémet kancellár, Angela Merkel azon kijelentése, amely szerint 1989. november 9. az újkori német történelem legboldogabb napja volt.
Az egykori kancellár, a 70-es évek elején a Szovjetunióval és Lengyelországgal kötött történelmi keleti szerződések atyja, Willy Brandt fogalmazott a fal leomlásával és az egység helyreállításával kapcsolatban úgy, hogy most összenő, ami összetartozik. Utóda, Helmut Schmidt viszont a mostani évforduló kapcsán hangsúlyozta azt, hogy ez az összenövés még nem fejeződött be. Az egykori NDK-hoz tartozott keletnémet tartományok még távolról sem olyan "virágzó tájak", amilyennek azokat Kohl az egyesülés nyomán jövendölte.
A keleti és a nyugati országrész életszínvonala között még nagy a különbség, a munkanélküliség az egykori NDK-ban duplája a nyugatinak, és súlyos problémát okoz a keletnémet lakosság elvándorlása. Mint ahogy az is, hogy várat magára a "mentális összenövés" is; a legfrissebb felmérések szerint a keleti tartományok lakóinak jelentős része még mindig "másodrangú" állampolgárnak érzi magát. Ezeken a területeken még sok a teendő, és szükség van a keleti országrésznek nyújtott, úgynevezett szolidaritási támogatás - 2019-ig előirányzott - folytatására. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy 10 év múlva valóban megtörténhet a volt NDK felzárkózása.
Németország azonban november 9-én, hétfőn elsősorban ünnepel. És ledönti azt az 1000 "óriásdominóból" épített falat, amelyet az ünnep alkalmából a Brandenburgi kapu előtt csak azért húztak fel, hogy - a világnak ismét példát mutatva - legyen mit ledönteni. Hogy megüzenhesse Európának és a világnak: soha többé ne építsen és ne tűrjön semmilyen falat.
Merkel szaunázott a berlini fal leomlásakor
Az 1989-ben Kelet-Berlinben élő Angela Merkel a fal leomlásakor "mint minden csütörtökön", szaunázott. A német kancellár több európai napilapnak, köztük a francia Le Figarónak adott interjúban mesélt a húsz évvel ezelőtti emlékeiről. "Napok óta feszült hangulat volt. Élőben néztem Günter Schabowski (az NDK állampártja, a NSZEP szóvivőjének) sajtótájékoztatóját", aki bejelentette a határok "azonnali" megnyitását. "Nem nagyon tudtam, hogy ez mit jelent. Azonnal felhívtam az anyámat. Mindig arról beszéltünk, hogy ha egy nap megnyílnak a határok, átmegyünk osztrigát enni a Kempinskybe" - mesélte Merkel.
Az akkor 35 éves fizikus kutatónő azonban nem mondott le a szokásos csütörtöki szaunázásáról. Hazafelé menet, a már megnyílt Bornholmer Strasse-i határátkelőnél viszont magával ragadta a hatalmas tömeg. "Összebarátkoztam néhány emberrel, átmentünk Moabitba (egy nyugat-berlini negyed), ahol vadidegenek sörrel vendégeltek meg" - idézte fel Merkel. A kancellár már másnap megismételte a nyugati-berlini látogatást testvérével, akivel első útjuk a híres KaDeWe áruházba vezetett, amelyről a keletiek mindig álmodoztak. Azt követően pedig minden nap átment. "Nem voltam rendszerellenes aktivista. De gyerekkorom óta nagyon kritikusan viseltettem a rendszer iránt" - idézi a Le Figaro Merkel szavait.
A konzervatív újság azon kérdésére, hogy ma mit gondol az egykori NDK-ról, a kancellár azt válaszolta: "Az NDK nem volt jogállam, semmilyen jogi alapja nem volt. Nem volt szólásszabadság és nem voltak szabad választások. De nem volt minden fehér és fekete. Boldog voltam. És nem akarom ezt a 35 évet csak úgy kidobni (az életemből)".
Merkel kormányzási stílusát saját bevallása szerint egyértelműen meghatározza az, hogy Kelet-Németországban nőtt fel. "Ledöbbentett, amikor Otto Schilly (volt belügyminiszter) azon viccelődött, hogy csak a banánért jöttünk Nyugatra. Ez az arrogancia még ma is megvan Nyugaton. A kudarcaimnál magam is gyakran gondoltam, hogy azért történtek, mert Keletről jöttem. De soha nem akartam ezzel az érzéssel ámítani magam" - fogalmazott Merkel.
A kancellár elmondta: meglepték a német újraegyesítéssel szembeni francia félelmek. "Amikor megláttam a plakátokat arról, hogy Francois Mitterrand az NDK-ba látogat, nagyon meglepődtem. Azon gondolkodtam, hogy tényleg eljön-e?" - mondta. Francois Mitterrand egykori francia államfő 1989 decemberében - a berlini fal leomolása után - látogatott Kelet-Berlinbe, ahol vendéglátóit a Franciaország és az NDK közötti barátság jövőjéről biztosította. Merkel szerint Mitterrand nagyon sok dolgot vitt végbe Helmut Kohllal, s a francia elnök akkori döntése nem mérgezte meg a francia-német barátságot, "de azért meg kell állapítani, hogy (Mitterrand) nem volt a helyzet magaslatán a küzdelmünkben".
Emlékei mellett Angela Merkel az újkori német történelem legboldogabb napjának nevezte 1989 november 9-ét, a berlini fal leomlásának napját. Szokásos hétvégi videóüzenetében a német kancellár kiemelte az egykori NDK ellenzéki, illetve polgárjogi mozgalmainak, valamint az egyházaknak a szerepét a fal lebontásához elvezető eseményekben.
"Az akkori ellenzék a szabadság, illetve a demokrácia melletti bátor kiállásával döntő szerepet játszott abban, hogy leomlott a fal, és egy évvel később lehetővé vált Németország újraegyesítése" - hangsúlyozta a kancellár. Videóüzenetében emlékeztetett arra, hogy az egyházak támogatták a kommunista rezsim elleni, rendszeressé vált hétfői tüntetéseket, a templomok pedig a békéért és a szabadságért könyörgő istentiszteletek helyszínévé váltak.
Egy szombati interjúban ugyanakkor a kancellár állást foglalt amellett, hogy folytatni kell az egykori NDK történelmének feldolgozását. Merkel a kommunista időkben megyei pártlapnak számított Leipziger Volkszeitungban megjelent nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy az NDK-s múlt feldolgozásának lezárása annak eltussolását jelentené. A kancellár szerint az emlékezést ébren kell tartani, ez ugyanis elengedhetetlen a jövő alakításához. "Ezt diktálja a volt kommunista állam áldozataival és az elkövetkező generációkkal szembeni felelősség is" - jelentette ki Merkel, utalva arra: a jövő generációi számára csakis így lehet elmagyarázni azt, hogy a szabadságnak milyen nagy ára van.
Az első keletnémet kancellár annak a nézetnek adott hangot, hogy immár megszűntek a korábbi nagy különbségek a keleti és a nyugati országrész lakosságának életszínvonala között. Merkel ugyanakkor továbbra is rendkívül fontos kormányzati feladatnak nevezte a keleti tartományok felzárkóztatását, és ezzel összefüggésben utalt a 2019-ig szóló, úgynevezett szolidaritási támogatás jelentőségére.
