Igazi energiabomba, határozott, kreatív művész. Biciklivel jár, ügye a környezettudatosság, aktivista és világutazó. Duda Éva 20 éve lépett a pályára és 10 éve hozta létre a Duda Éva Társulatot, ami mára megkerülhetetlenné vált a hazai kortárs tánc szcénán. Jelenleg Csodaországba készül, új darabja világába.
Csodás táncos-képek lógnak a falon. Ezzel nyitod a jubileumi évadot. Mesélsz róla?
Változatos programsorozattal készülünk, az első esemény ez a fotókiállítás, amely Dömölky Dani Junior Prima díjas fotográfus műveiből készült. Sok-sok gyönyörű képet készített rólunk, minden előadásunkat fotózta az elmúlt 10 év során, és ezekből válogattuk ki a legizgalmasabbakat. Készülünk egy kiadvánnyal is, ami összefoglalja majd az összes eddigi produkciót és tevékenységünket.
A Jurányi-ház az otthonotok?
Közel hét éve ez a bázisunk, itt hoztuk létre a Movein Stúdiót, ami remek alkotói tér, most csodásan felújítottuk, szeretünk itt dolgozni. Előadásokat viszont nem itt tartunk, főképp befogadó színházakban játszunk: a Trafóban, a Nemzeti Táncszínházban, az Átriumban, a MU Színházban, illetve vendég- és vidéki előadásokra utazunk. Nincs önálló játszóhelyünk.
És önálló csapatod van?
Projekt alapú társulat vagyunk, ami azt jelenti, hogy évente általában két bemutatónk van, és ezekre mindig külön szerződtetjük a résztvevőket. Ez nekem is szabadságot ad, a táncosoknak is lehetőséget, hogy másokkal is dolgozhassanak. Persze vannak emberek, akikkel hosszú évekre bútorozunk össze, de van olyan is, aki csak egyetlen produkcióra vendégeskedik nálunk.
Három nagyobb szakasz volt az életünkben, a kezdeti időszak, akikkel a társulatot alapítottam, amikor az első produkciót, a Lunatikát létrehoztuk, majd néhány év után pár ember elszéledt, jöttek újak, az volt a második fázis, ami úgy masszív öt-hat évig tartott, és a közelmúltban kezdődött egy új időszak. Most sok igazán fiatal van körülöttem, de elkezdtem idősebbekkel is dolgozni, mint például Lőrinc Kati vagy Kálid Artúr. Egyre közelebb állnak hozzám a társadalmi témák, mint például a klímavédelem, amit civilként és „színházcsinálóként” is ügyemnek érzek.
Kik segítenek a háttérben?
Köszönöm, hogy rákérdezel, mert ez szerintem rettentően fontos. Ugyan nem alkotómunka, ami a háttérben zajlik, de ugyanolyan elhivatottság és kreativitás kell hozzá. Czveiber Barbara kezdetek óta a jobb kezem, előre jön ötletekkel, elképesztően megbízható, fél szavakból értjük egymást. Ő az ötletgazdája és koordinátora a diák beavató programunknak is, ami több blokkból áll: megismertetünk velük egy prózai és egy táncelőadást, szakképzett drámapedagógusokkal feldolgozzák a látottakat, majd slam poetry foglakozásokat tartunk az irányzat legnevesebb képviselőivel, végül pedig leforgatnak közösen egy kisfilmet. Iszonyú hatásos az egész, a gyerekek pillanatok alatt kinyílnak. Mint egy mini tábor.
Más formabontó alkalmakat is szoktatok szervezni.
A Flying Bodies mára egy brand. Workshopnak indult, és lassan fesztivállá növi ki magát. Az egyik munkatársam, Csuzi Márton, aki kilenc éve a társulat tagja, egy évig Párizsban, a Parqour Akadémián tanult. Egy nagyon vagány irányzatról van szó, ami egész pontosan a helyváltoztatás művészete, amelyen belül akrobatikus mozgásokat végeznek általában a szabadban. Ezt próbáljuk egyesíteni a kortárs tánccal, ennek az ötletgazdája és kidolgozója Marci. Évente egyszer-kétszer rendezzük meg Budapesten, és most már külföldön is tart belőle kurzusokat. Színészek, táncosok, akrobaták mellett amatőrök is jönnek, hisz bárki csatlakozhat, különféle szintek vannak, nagyon spéci az egész. Januárban lesz a következő.
Hogy áll össze a társulatban az alkotói gárda?
Az elmúlt tíz év repertoárjának bő kétharmadát én csináltam, egyharmadát vendégalkotók. Az ő esetükben mindig az a szempont, hogy valami különleges módszert alkalmazzanak, vagy a vizualitás, vagy a tartalom, vagy a technika legyen jellegzetes, amiből a táncosok épülhetnek, tanulhatnak, a repertoárunk pedig gazdagodhat, és eközben a hazai táncélet is kiegészül valami egyedivel. A koreográfusok között volt vietnámi, belga, szlovén, libanoni, spanyol és francia.
A határozottságot és kreativitást otthonról hozod?
Az egész családom művészetpártoló, apám fantasztikusan fotóz, anyukám pedig igazi menő manó, szerintem tízszer annyi kiállítást lát, mint én. Nagyon nyitott, világjáró családban nőttem fel Szegeden, szűk családi körön belül mindenki magas szinten tudománnyal foglalkozik, én vagyok az egyedüli, aki művészi pályára lépett, de például a dédapám freskófestő volt, a nagynéném pedig kalapszalonos, és voltak zenészek is távolabbi ágon.
Lélekben szegedi maradtál?
Szeged igazán nyáron pezseg, de több mint húsz éve budapesti vagyok, és nagyon csípem ezt a várost! De szinte minden évben dolgozom a Szegedi Szabadtérin, több mint 10 produkciót csináltam ott, operákat, musicaleket, nagyoperetteket, és Shakespeare-t is. Büszke vagyok rá, hogy a karrierem két irányba ment: az önálló művek mellett az alkalmazott koreográfusi munkákat is nagyra becsülöm. Bírom a showbizniszt, és a monumentális produkciókat.
Hogy kerültél Pestre?
Szegedről indult a „fertőzés”, egy magas színvonalú tánciskolában tanultam, sokat jártunk színházba is, Juronics korai művein nőttem fel. 15 évesen már olyan önállóságra vágytam, hogy saját pénzből jártam kurzusokra külföldre és Pestre is. Később a Magyar Táncművészeti koreográfus szakán végeztem. Szerettem ugyan táncolni, de alkotóként kerestem az utam, mert az érdekelt igazán. Pont húsz éve volt az első hivatalos munkám koreográfusként, ami egyébként egy opera volt a Szegedi Szabadtérin.
Milyen jubileumi különlegességekre készülsz még?
November elején lesz az új bemutatónk a Trafóban, Wonderland (Csodaország) a címe. Nagyon várom ezt a kreációt, el akarom engedni az agyam harsányság, ökörség, humor, játékosság terén, úgyhogy ez most nem a mélyen szántás jegyében születik, hanem a tíz évünk fináléját csinálom meg. Készítünk egy filmet is ebből az alkalomból, ami leginkább a backstage világáról szól.
Felújítjuk a Lunaktikát, a legelső darabunkat, amelyhez majdnem a teljes eredeti szereposztást fel tudtam kérni, pedig már a legtöbben családosak, vagy épp nem táncolnak, külföldön élnek, de végül lepkehálóval sikerült összegyűjtenem őket. Ez lesz az őszi csomagunk.
Van szabadidőd?
Most már van. Sokáig nem volt, de egy ideje csinálok. Szerelmes vagyok a férjembe, kell a közösen eltöltött idő, szeretünk elhúzni például via ferrátázni, de az is jó, ha a barátainkkal valami vidéki helyen eltöltünk pár napot. Kedveljük a messzi tájakat is, például Afrika mindkettőnket lenyűgözött, azóta nincs olyan hét, hogy ne jutna eszembe, és ha minden jól megy, akkor visszamegyünk építeni egy játszóteret egy nagyon szegény iskolának. Nincs az a zsizsegés, nincs ez a rengeteg vibráció és inger. Amellett, hogy én ezt szeretem, és engem ez tölt, baromira vágyom a nyugalomra is. Most ebben a két végletben vagyok és keresem az egyensúlyt. Öt éve még élveztem, hogy egyszerre három munkát csináltam, évi öt bemutatóm volt. Ma már megválogatom, mire mondok igent, mibe vágom a fejszémet, és közben nagyon fontosnak tartom a közügyeket, az aktivizmust, a társadalmi szerepvállalást. Viszont már védem a magánszférámat, adok időt magamnak, mert messze a legnagyobb érték az életben az idő.
