A Szegedi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtárának József Attila Tanulmányi és Információs Központ átriumában 2010. szeptember 8-án nyílt meg az Évfordulós emlékcsarnok című kiállítás, amelyen Bónis György jogtörténész halálának 25. évfordulójára, Hadrovics László nyelvész, szlavista születésének 100. évfordulójára és Koltay-Kastner Jenő irodalomtörténész halálának 25. évfordulójára emlékeznek. De kik is voltak ők, és miért emlékeznek kiállítással rájuk?
Bónis György 1914. január 5-én született Budapesten. a piaristáknál tett érettségi után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán folytatta tanulmányait, 1934-ben jelent meg az első tudományos munkája: A magyar büntetőtörvénykönyv első javaslata 1712-ben címmel. 1936-37-ben a london school of economics and political sciences ösztöndíjasa volt. ennek eredményeként jelent meg 1940-ben Az angol alkotmánytörténet-írás tegnap és ma című munkája. Ebben az évben a budapesti egyetemen magántanári képesítést szerzett alkotmánytörténetből.
1940-ben a jogtörténet rendkívüli egyetemi tanárává nevezték ki az akkor néhány évre ismét Magyarországhoz tartozó Kolozsvári Egyetemre. 1947-ben a román hatóságok kiutasították Kolozsvárról és ezek után került a szegedi egyetem magyar és egyetemes jogtörténeti tanszékére tanszékvezető egyetemi tanárként. E tisztségét 1957-ig töltötte be, miközben 1955-ben a jogi kar dékánhelyettese is volt. 1952-ben az állam- és jogtudomány kandidátusa, 1969-ben doktora lett.
Az 1956-os forradalomban való részvétele miatt egyetemi tanári tisztségétől megfosztották. 1957-től nyugalomba vonulásáig (1974) a budapesti főváros levéltárának lett a munkatársa, majd osztályvezetője. Nevéhez fűződik az első magyar kodifikációs kísérlet (1712) felfedezése, a magyar hűbériség és rendiség nyugat-európai összefüggéseinek feltárása és a magyar törvények kiadása. Jogtörténeti, történettudományi munkái mellett néprajztörténeti kutatásokkal is foglalkozott. Számos európai egyetemen és jogtörténeti konferencián tartott előadást, tagja volt az Európai Történettudományi Akadémiának.
1985. november 6-án hunyt el Budapesten. Halála után a József Attila Tudományegyetem 1989-ben rehabilitálta.
Hadrovics László nyelvész, szlavista 1910. június 27-én született Alsólendván, és 1997. május 12-én halt meg Solymáron. 1929-ben középiskolai tanulmányainak befejezése után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-latin szakára iratkozott be. Tagja lett az Eötvös Kollégiumnak, az itt eltöltött évek alatt irányult érdeklődése a szláv nyelvészet felé.
1934-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1935-ben a Collegium Hungaricum tagjaként a berlini egyetemen szlavisztikát tanult, de betegsége miatt tanulmányait megszakította és hazatért. 1937-től a budapesti Egyetemi Könyvtárban tevékenykedett, majd a magyar Történettudományi Intézetben és a Kelet-Európai Tudományos Intézetben dolgozott. 1942 végén az akkor létesült Teleki Pál Tudományos Intézet történettudományi részlegében délszláv referensként alkalmazták.
Az 1942-43-as tanévben a Szegedi Egyetemen a szláv filológia megbízott előadójaként tevékenykedett. Célja a szlavisztikai művelődés alapjainak lerakása és a speciális szlavisztikai oktatás lehetőségének megteremtése volt. 1948-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező-, majd 1970-ben rendes tagjává választotta. 1951-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem szlavisztikai tanszékére docensi kinevezést kapott. 1954-ben egyetemi tanár lett, 1965 és 1974 között a tanszékvezetői teendőket is ellátta. Tudományos terveinek megvalósítása érdekében feladta egyetemi oktatói pályáját és 64 évesen nyugdíjba vonult.
1955-től 1965-ig, majd 1986-tól 1997-ig szerkesztőbizottsági tagja volt, 1966 és 1985 között pedig szerkesztette a Studia Slavica Academiae Scientiarum Hungaricae kiadványt. Tudományos eredményeit itthon és külföldön is elismerték 1974-ben a zágrábi, Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia, 1985-ben a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia választotta tagjai közé. 1985-ben az újvidéki Matica Srpska fogadta sorai közé.
1985-ben Állami díjban, 1988-ban Pais Dezső-díjban és 1993-ban akadémiai aranyéremben részesült. A szegedi szlavisztikai meghonosításáért végzett erőfeszítéséért 1996-ban a szegedi József Attila Tudományegyetem díszdoktorává avatta. Pályája elején elsősorban a délszláv-magyar történeti és művelődési kapcsolatok érdekelték. Később behatóan foglalkozott a horvát helyesírás-történet számos kérdésével, eredményesen kutatta a horvát és a szerb nyelv magyar jövevényszavainak kronológiai és nyelvföldrajzi kérdéseit. Legjelentősebbek funkcionális magyar mondattani, történeti jelentéstani és frazeológiai kutatásai.
Koltay-Kastner Jenő irodalomtörténész, történész 1892. február 15-én született a mai Szlovákiához tartozó Magyar-diószegen. Apja Kastner Ede MÁV -őellenőr, édesanyja Laib Mária. Középiskoláit Zsolnán és Kecskeméten végezte.
1909-ben beiratkozott a budapesti tudományegyetem magyar-német-francia szakára; bölcsészdoktori oklevelét az Eötvös Kollégium tagjaként 1913-ban szerezte meg. 1913-14-ben a Sorbonne-on tanult, majd harcolt az I. világháborúban. Öt év olaszországi hadifogság után hazatérve 1919-ben magyar-francia szakos közép-iskolai tanári oklevelet szerzett. 1923-ban az olasz-magyar irodalmi kapcsolatok tárgykörből magántanári képesítést nyert.
1924-ben a pécsi Erzsébet Egyetemre nevezték ki az olasz nyelv és irodalom rendkívüli tanárává. Ezzel egy időben, 1924-25-ben olasz tanulmányúton járt. Hazatérte után, 1928 és 1935 között nyilvános rendes tanárként folytatta munkáját. 1934-ben a Szent István Akadémia rendes tagja lett. 1943-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, majd az akadémia 1949-ben kizárta tagjai közül. 1989-ben (posztumusz) állították vissza tagságát.
1952-ben az irodalomtudomány kandidátusa, 1956-ban doktora címet kapott. 1965-től a római székhelyű Instituto Per La Storia Del Risorgimento tiszteletbeli tagja volt.
1935-40 között Rómában élt, a Sapienzia Egyetem meghívott tanáraként dolgozott, egyidejűleg a Római Magyar Akadémia igazgatói tisztét is betöltötte. 1940-ben a szegedi Horthy Miklós Tudományegyetemen kapott katedrát az olasz nyelv és irodalom nyilvános rendes tanáraként. Vezető tisztségeket is betöltött az egyetemen: 1942-43-ban bölcsészkari dékánként, 1943-44-ben, illetve 1950-52-ben dékánhelyettesként, 1944-ben pedig rektorként tevékenykedett. 1957-től nyugdíjazásáig, 1968-ig a román nyelvek és irodalmak tanszékvezető tanára volt. az 1950-es évek első felében, mikor a nyugati nyelvek oktatása szünetelt az egyetemen, világirodalmat tanított.
Tudományos munkássága számos, magas színvonalú művet tartalmaz magyar, francia, olasz nyelven. Nevét a magyar és az olasz tudomány történetébe a két kultúra az irodalom és a történelem kutatásával írta be. Érdeklődésének középpontjában a reneszánsz kora és a XIX. század állt. jelentőset alkotott a magyar szótárirodalom területén. Olasz-magyar és magyar-olasz szótárai az 1930-as évek óta használatban vannak, különösen kiemelkedő teljesítmény magyar-olasz nagyszótára.
Szerkesztette a Pannónia című folyóiratot (1937-1937), az Annario Dell?academia D?ungheria Di Roma című könyvsorozatot (1936-1939), a Délvidéki Szemlét (1942) és 1959-től a szegedi Acta Romanica Et Germanicát. Pedagógusi hatása is jelentős: tanítványai közé tartozott Kaposi Márton (filozófus, esztéta), Kelemen János (nyelvfilozófis) és Szabó Tibor (filozófiatörténész). A magyarországi italianisztika kimagasló egyénisége 1985. március 3-án, 93 éves korában hunyt el Szegeden.
