Most Pasarét egyik csendes utcácskájába csengetek be, Nóráék ugyanis néhány éve maguk mögött hagyták újlipótvárosi közegüket, én még ott jártam náluk utoljára, ezért az első pillanatban meglepődöm, hogy mennyire más ennek a mostani térnek az aurája. Ott nyüzsgés meg zsongás volt, itt pedig csend és nyugalom. „Annak idején itt találtunk a fiamnak iskolát, így naponta jártunk ezen a környéken, míg végül teljesen beleszerettünk, és eldöntöttük, hogy ideköltözünk” – meséli Marci, majd hozzáteszi, hogy mivel szerették az ottani értelmiségi közeget, valamint elég jól beágyazódtak abba a miliőbe, ezért fontos volt, hogy olyan helyre költözzenek, ahol szintén megtalálhatják a saját közösségüket és annak aktív részeseivé válhatnak. „Olyan helyre vágytam, ahonnan könnyen elérhető a belváros, viszont zöldben vagyok, ahol lehet sétálni. Nekem ugyanis nagyon fontos a sétálás, egyedül, Nórival vagy a gyerekekkel, de ez maximálisan része a mindennapjaimnak. Aki sétál, az nem siet, itt pedig rengeteg olyan hely van, amit elmélkedve be lehet barangolni, miközben azt érzem, hogy bárhová is megyek, folytonosan modernista festményekbe botlok, engem ezek a látványok pedig kifejezetten inspirálnak a képalkotás során.”
Nóra veszi át a szót, meséli, hogy nagyon sokáig keresték a megfelelő otthont, hiszen Újlipótban is világos, tágas tereik voltak az alkotásra, erről pedig semmiképpen sem szerettek volna lemondani. Korábbi műtermeiket egy pesti nagypolgári lakás egy-egy helyiségében rendezték be, ami bár egy épületben volt az otthonukkal, mégis az alkotás és a családi élet terei elszeparáltan léteztek egymáshoz képest. Itt azonban organikusan összeérnek egymással, ami egyébként izgalmasan leképezi azt is, ahogyan a művészpár éli a mindennapjaikat. Ők ugyanis minden pillanatban alkotók, a festés kikapcsolhatatlanul és autentikusan szövi át hétköznapjaikat, amelyekben a gyerekeknek épp olyan fontos szerep jut, mint a képeknek.
A két műterem azonban itt is ugyanúgy egymásba nyílik, mint a korábbi helyszínen; lehetőség van elvonultan, totális egyedüllétben alkotni, viszont ha szükség van a másikra, akkor csak ki kell nyitni az ajtót. A terek is úgy vannak megosztva, hogy a nagyobbikban, ami kvázi szalonként is funkcionál, mindig az alkot, aki éppen aktívan fest, akinek nagyobb szüksége van a térre, a tágasságra. Most egyébként épp Marci az, aki hamarosan kiállít, 15 év után újra, A gyönyörű vesztes címmel a Csányi5-ben. A címet Leonard Cohen második regénye ihlette, de „a gyönyörű vesztes tulajdonképpen én magam vagyok, aki tudatosan izolálta magát, és kilépett a művészeti szcéna keretei közül”. Megegyezünk abban, hogy ez egyszerre rock’n’roll, miközben persze szuicid is. De Marci már az egyetemen is ilyen volt: nem érdekelték a játékszabályok, mindig inkább a saját maga által kitaposott úton haladt. „Számomra ez az igazi szabadság, a szcéna elvárásai vagy konstruált keretrendszere túlságosan megkötné a kezem. De nem is tartom magam igazán kortárs művésznek, bár élek ugyan, én mégis inkább modernista alkotóként tekintek magamra”.
Miközben a szembehelyezkedéséről beszélgetünk, Győri elővesz néhány képet a bemutatandó anyagból, amelyek együttesen a klasszikus értékrendszerek devalválódását tematizálják. A negyedik fal például a művészet és a valóság közötti viszonyt vizsgálja: „az egyik a másikhoz képest mindig tótágast áll” – összegzi a festő, majd rámutat, hogy ezen a képen is megjelennek a klasszikus motívumai és szimbólumai, a falevélszerű fák, valamint a zsinagóga, amelynek ajtaja minden ember számára nyitva áll. A szomorú király körül pedig gyönyörű színekben pompázik a táj, míg ő lehajtott fejjel, búskomoran ül a trónján. „Úgy érezzük, mintha ez a király festette volna ilyen gazdagra ezt a tájat, miközben ő maga teljes letargiába került”.
Miközben Marci sorra veszi elő az új képeit, megállapítom, hogy míg ő időszakosan ingázik figuralitás és absztrakció, valamint grafikusság és expresszivitás között, addig Nóránál a kép különféle rétegei között van meg ez a fajta dinamika. Legfrissebb művei elképesztően intenzívek, az expresszív gesztusok még vadabbak, valamint színeikben is a neonos, túlszaturált árnyalatok válnak dominánssá. „A legutóbbi, Virág Judit Galériában rendezett nagy kiállításomon már megjelent a Látogatók tematika, ezt folytatom most aktuálisan. Ebben a sorozatban arra reflektálok, hogy miként nézünk képeket: a múzeumokban a műalkotásokat mindig az emberekkel együtt látjuk, a testek és arcok folytonosan kitakarják a festményeket, így azok totális hozzáférhetősége korlátozottá válik”. A sorozat legkorábbi darabjai azonban még vizuálisan egészen mások voltak, csak a legújabb képeknél jöttek be ezek a nagyon erős színek. Sok esetben a festményekkel a közösségi média felületein találkozunk, azokat nem a valóságban, hanem egy képernyőn keresztül nézzük, így valójában eltérő színskálájuk lesz, másféle érzetet váltanak ki, mintha fizikai valójukban kerülnénk velük kapcsolatba. Ezzel a túltolt látvánnyal reflektálok korunk átdigitalizálódására”. Nóra hozzáteszi azt is, hogy míg a háttal álló alakjait konkrét terekbe helyezte el, addig a mostani festményeken már csak valamilyen meghatározhatatlan, horizont- és kontextusnélküli expresszív közegben lebegnek. „Mindenki maga elé tekint, úgy gondoljuk, hogy ismerjük a realitást, valójában azonban egy pszeudo-valóságban élünk”.
Nagyon izgalmas nekem egyébként Soós Nóra pályájában az, ahogy a személyestől az utóbbi években eljutott a társadalmi dimenziókig. Korábban a saját történeteit festette, egy szűkebb, de intimebb szférát járt körül kompozícióival, azonban az évek során valahogyan kitágultak ezek a terek, és már egyre gyakoribb, hogy képeivel a világ aktuális jelenségeire reflektál. Ennek a dimenzióváltásnak az eredménye az is, hogy a portréktól és néhányalakos kompozícióktól eljutott a nagy csoportképekig. „Ez a szocio téma talán onnantól kezdve lett fontos, hogy anyává váltam. Festőnek lenni ugyanis eléggé önző létállapot abból a szempontból, hogy igazából mindig önmagaddal és a saját dolgaiddal, élményanyagoddal, történeteiddel foglalkozol. Azonban abban a pillanatban, hogy lesz egy gyereked, ez egészen más perspektívát ölt. Jobban rezonálsz a világra, mert már másféle felelősségeid lesznek, jobban izgat, hogy milyen az univerzum, amelyben a gyereked is fel fog nőni”.
Az anyaság témája kerül elő, megegyezünk abban, hogy alkotó emberként szinte képtelenség gyereket is nevelni, mivel a művészet az élet minden pillanatát átszövi, egy festő mindig az aktuális képével fekszik és kel, miközben szülőként is szeretne jól teljesíteni. Természetesen. „Skizofrén helyzet ez, ami hatványozottan megnehezíti a hétköznapokat, nehéz egyik szerepből a másikba átkapcsolni, főleg, ha épp egy kiállításra készülök. Azonban mivel ketten vagyunk, ezért elég jól el tudjuk osztani egymás között a feladatokat, valamint le is tudunk mondani bizonyos helyzetekről a másik javára”. Nóra meséli, hogy Marci korábban is gyakran hozott áldozatot azért, hogy az ő pályája haladhasson előre, vagy jusson elég ideje a festésre, miközben mindkettejük számára prioritást élvez a családi és szociális élet is, ezért folytonosan meg kell vívniuk a küzdelmet az idővel.
És egyébként míg Nóránál a társadalmi jelenségekre adott reflexió egyre erősebbé vált az évek során, addig Marci jellemzően belső tájakat fest, főleg az absztrakt hajós sorozatára jellemző ez. Kontemplatív, hatalmas gesztusokból építkező kompozíciók ezek, amelyek mindössze néhány, pasztózusan felvitt festéknyomból épülnek fel. „Én már az egyetemen is festettem absztrakt képeket, bár akkoriban az emberek ezzel nem igazán tudtak mit kezdeni, mindig magyarázatot vártak. Aztán kitaláltam, hogy az egy függőleges és egy vízszintes gesztusból álló rendszer, tulajdonképpen egy hajó. Így váltak sokak számára olvashatóvá, értelmezhetővé ezek a munkák”. A hajó is szimbólum, a szabadságé, a kontemplációé, ugyanakkor e művek festőiségük folytán is egészen emlékezetesek maradnak. Győri azonban nem készít ezekből sokat, sőt gyakran félre is teszi ezt a sorozatát, és csak akkor veszi elő újra, amikor annak valóban jelentékenysége lesz. „Mégsem gyárthatom ezeket unos-untalan”, mondja, majd Nóra hozzáteszi, hogy egy-egy ilyen kompozíció elkészítésébe a férje szinte belehal. Nem is csodálom, hiszen a művek mindössze néhány gesztusból épülnek fel, így kép tulajdonképpen gyorsan elkészül, azonban a fizikai alkotást megelőző elmélkedés az, ami hosszúvá teszi ezek létrejöttét. Ugyanakkor e festményeknél az is fontos, hogy Győri megfelelő érzelmi állapotban legyen, kell egy adott emocionális töltöttség, hogy ezeket a gesztusokat megfelelő módon tudja felvinni a vászonra.
Nagyon izgalmas látni a kettejük közötti dinamikát is, ami totális ellentéte annak, ami a képeiken történik. Úgy értem, hogy emberileg Nóra az introvertáltabb, Marci határozottan és intenzíven képviseli mindkettejüket a beszélgetésben, miközben ha a festményeket nézzük, akkor egyértelműen a Soós-képek azok, amelyek hangosabbak. „Lehet, hogy épp az tart meg minket egymás mellett, hogy ilyen eltérő a vérmérsékletünk, engem mindig is az öntörvényű emberek vonzottak”, mondja Nóra, majd arról kezdünk beszélgetni, hogy két művész, ha ilyen hosszú ideig, ilyen intenzív közelségben alkot (még ha nem is házasok), akkor gyakran előfordul, hogy összeér a művészetük, hasonlóvá válik a hangjuk. Náluk azonban, bár vannak párhuzamosságok, mint például a színekhez való vonzalmuk, ez nem történt meg. Meg tudták őrizni egyéni sajátosságaikat, miközben a magánéletükben izgalmasan kiegészítik egymást, olyan párt alkotva, akik közösen és összhangban haladnak előre.
Fotó: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
