Ez a kiállítás felfejti a szépség iránti megszállottságunk evolúcióját

A szépségideálok minden korban és kultúrában léteztek. A 10. századtól Kínában 4–6 éves kislányok lábfejét törték ketté, mert az úgynevezett lótuszláb volt a kívánatos, a dél-afrikai ndebele törzs asszonyai pedig a nyakgyűrűzés hagyományával hosszították meg a nyakukat. Belső szerveket elszorító fűzők, vagy éppen halálos mérgezést okozó, ólom-karbonátból és ecetből álló alapozók a reneszánsz és barokk korban. Kémiai bőrfehérítés, vagy éppen rákkeltő UV-sugaras szoláriumozás. Pupillatágítás nadragulyával, a kívánatos sápadtság elérése arzénnel.

XIV. Lajos rizsporos parókája és fehér harisnyája egykoron őrült vonzónak számított, ma azonban a napbarnított, dagadó izmok a nyerők a magukat középhegységgé gyúró színészek testén: a filozófia meg akarja határozni a szépség fogalmát, a művészet megpróbálta megragadni, a tudomány folyamatosan újít, hogy elérje, miközben a piac szüntelenül azt az igényt csapja a képünkbe, hogy maradjunk örökké fiatalok és tökéletesek.

A Barcelonai Kortárs Kulturális Központban (CCCB) bemutatott, egészen november 8-ig látható A szépség kultusza című nagyszabású kiállítás kritikusan tekint a szépségideálok felépítésére az ókortól napjainkig. Elemzi a művészet, a társadalom, a politika, a vallás és az orvostudomány szerepét. Feltárja a kozmetikai ipart, a designt és a termékmarketinget is, majd a bőrre, a hajra és a húsra tereli a figyelmet, mint a testek feletti uralomért folytatott küzdelem csatatereire. Arra hív minket, hogy megkérdőjelezzük azt, amit eddig hittünk, és ami nap mint nap ömlik ránk a médiából.

De vajon hogyan épültek fel ezek az esztétikai kánonok? A londoni Wellcome Collectionben Janice Li kurátor által készített projekten alapuló kiállítást Blanca Arias és Júlia Llull adaptálta, a több mint négyszáz darabot felvonultató tárlat műalkotások, dokumentumok, történelmi tárgyak és kortárs installációk segítségével kezdeményez párbeszédet, hogy feltárja a szépségideálok történelmi kondicionálását, valamint azt, hogy a piac hogyan teremt állandó keresletet a kívánatos testek iránt, összhangban az uralkodó, ám folyamatosan változó szépségideálokkal, amelyekkel megpróbálunk lépést tartani.

A szépség paradoxona

2026-ra a tízlépéses bőrápolási rutinok, a különféle filterek, az esztétikai korrekciók és a rettegett öregedés látható jelei elleni kezelések a szépséget egyfajta kortárs vallássá változtatták. Egy megszállottsággá, amelyet egyébként a filmművészet is évtizedek óta megkérdőjelez. Jóval azelőtt, hogy A szer ezt az esztétikai nyomást az elmúlt évek egyik nagy filmes vitájává változtatta volna, különböző korszakok rendezői már kísérletet tettek arra, hogy a tökéletesség keresését egy-egy horror, sci-fi vagy fekete komédia alapanyagává alakítsák. Ez a kiállítás szinkronban van Coralie Fargeat művével, Robert Zemeckis örök fiatalságról szóló szatírájával, de rezonál olyan alkotásokkal is, mint a Jól áll neki a halál vagy épp A csúf mostohatestvér, amely a Hamupipőke-mese nyugtalanító újraértelmezése.

A szépség kultikus aspektusa – hierarchiáitól az uniformitásáig, a túlkapásaitól a sajátosságaiig, az asszociációitól a manipulációiig – ennek az ambiciózus, néha zavarba ejtő, ám mindenképpen gondolatébresztő kiállításnak az alfája és ómegája. A szépség kultusza kronologikus megközelítéssel indul, és a szépség eszméjének legkorábbi példáit vizsgálja – kiszámíthatóan – az ókori szobrászaton keresztül, majd rátér a szépség iránti megszállottságunk evolúciójának felfejtésére:

Juno Calypso ʼ70-es évekbeli hangulatú kortárs fotósorozata például ironikus pillantást vet néhány olyan szélsőségre, amelyekbe a nők a szépség keresése során belemennek. Az egyiken egy hosszú ruhás nő áll a nappalijában, vörös fénymaszk borítja lesütött arcát. Calypso a 12 ok, amiért mindig fáradt vagy címet adta a képnek, és valóban érezhető benne a társadalom szépségideáljai által elnyomott nő fáradtsága és szomorú beletörődése. Egy másik fotó, a Lányoknak szóló útmutató a petefagyasztáshoz – 3. lépés: Az aratás (amelyen egy nő fekszik egy kórházi ágyon, lábai a levegőben) a termékenység gondolatát a szépséggel köti össze. És pontosan ebben rejlik a szépség paradoxona: a társadalom elképesztő mennyiségű erőfeszítést tesz azért, hogy a szépség könnyednek tűnjön.

Egy másik teremben egy hatalmas installációt látunk, amely egy művész elképzelését mutatja be arról, hogyan nézhet ki egy középkori és futurisztikus laboratórium, ahol szépségitalok készülnek. A falakon egy videó mutatja be, ahogy egy mai tudós évszázados receptek és módszerek segítségével kever csodaszereket, például mozsártörővel zúzza össze a gyógynövényeket, majd szűri át a folyadékot egy szövetszűrőn, hogy végül üvegcsékbe tölthesse. Az idő és a technológia nyilvánvalóan modernizálta a gyártási folyamatot, de a tény továbbra is fennáll: a szépség elérhető, ám ha egyszer elértük, azt meg is kell őrizni.

Szike és kalapács

Iránban a világon az egyik legmagasabb az orrplasztika aránya: Az engedetlen orr című képén Shirin Fathi iráni fotográfus egy olyan orral képzeli el magát, amely nem akar megszelídülni. Egy protézissel, egy bőrátültetéssel, valamint egy óriási, testetlen orr szobrával fejezi ki ezt a paradoxont.

Látjuk, hogy a Mattel cég Barbie babái milyen változásokon estek át az új, diverzitásra vágyó időkben, és hogy a különféle magazincímlapok hogyan mutatták be az egyes szubkultúrák és korok ideáljait. A kiállítás pedig arra is kísérletet tesz, hogy bemutassa, hogyan lehet a szépség és annak kitartó hajszolása a fasizmus egyik formája.

Egy kinézetet, mondjuk a Kardashianok művi külsejét főként a közösségi médián keresztül erőltetik ránk új szépségideálként, hajszolandó célként. Bárki megváltoztathatja a vonásait sminkkel vagy műtéti úton, hogy tükrözze ezt az új ideált, hogy a kor elfogadható és újonnan bevezetett normái szerint szépnek tartsák. Ugyanaz az orr, ugyanaz a haj, ugyanaz a szemöldök, ugyanaz az arccsont.

Magyar Eszter Makeupbrutalism című installációja ezt a metszően éles pontot helyezi a tükörbe: velünk szemben rúzzsal vannak felírva a következő szavak: „Összekevertem a társadalmi nyomást az önkifejezéssel.” Ennek a szekciónak pedig épp az a címe, hogy: Nincs értelme szépnek lenni, ha senki sem csúnya.

A tárlaton még olyan művészek munkái láthatók, mint William Hogarth, Angélica Dass, Laura Aguilar, Juno Calypso, Zed Nelson, Shirin Fathi, Narcissister, Ismael Smith, Isidre Nonell, Josep Masana, Colita, Sandra Gamarra, Esther Ferrer, Regina José Galindo, Maria Alcaöttlu, Lorenza B. Arvida Byström, Harriet Davey vagy a Renaissance Goo x Baum & Leahy. A kiállítás egyik részét ráadásul az illatoknak szentelték, lehetővé téve a látogatók számára, hogy megszagolják a reneszánsz női parfümöket és kenőcsöket, vagy felfedezzék olyan történelmi férfialakok, mint Napóleon vagy Tutanhamon lehetséges illatát.

A beautymaxxing, looksmaxxing és hasonló őrült trendek korában, ahol fiatal férfiak kalapáccsal ütik az arccsontjukat a férfiasabb állkapocs reményében és nők milliói feküdnek kés alá, hogy elfogadják őket, ez a négyszáz bemutatott mű közelebb visz annak megértéséhez, hogyan alakítja a szépséget többek között az erkölcs, a státusz, az egészség, az életkor, a nem, az etnikai származás – no és a kapitalizmus diktálta trendek.

Fotók: Terján Nóra/Kultúra.hu