A járványügyi helyzet a múzeumokat is újratervezésre kényszerítette. Hogy látja: újra kell gondolni a múzeumok szerepét, digitális jelenlétét, vagy csupán átmeneti válságról van szó?
Egyértelmű, hogy átmeneti időszakként tekinthetünk erre. Nem hiszek abban, hogy a járvány kardinális változásokat hozna. Minden cinizmus nélkül mondom, hogy a történelem mindig is erről szólt: voltak válságos időszakok, majd az élet ezeken túllendülve visszatért a megszokott medrébe.
A Skanzen esetében első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy rendkívül nehéz lesz az online térben való megjelenés. Míg a digitális technika egy festményt, egy fotót vagy egy szobrot úgy tud megmutatni, hogy a közelség, a részletekben való elmélyülés hozzátesz az élményhez, addig a Skanzen miliőjét nehéz így visszaadni.
Mi is megtettük a szükséges lépéseket. Online órákat tartottunk, virtuális sétákat szerveztünk, de éreztük, hogy ezek közel sem tudják visszaadni azt, amiben a Skanzen igazi ereje rejlik: a „körbeölelést”, az átélhetőséget, a tér és a kiállítási koncepció részesévé válást. A Nemzeti Kulturális Tanács májusi ülésén is felmerült ez a kérdés. Mélyen egyetértettem Ókovács Szilveszterrel, a Magyar Állami Operaház főigazgatójával, aki hangsúlyozta: nagy hiba volna, ha a helyzet miatt a kultúrafogyasztást kizárólag a virtuális térbe kényszerítenénk be. Mert lehet, hogy össze tudnak szedni akár százezer kattintást is a Fidelio előadására, de a statisztikák azt mutatják, hogy az emberek átlagosan hét-tíz percet töltenek ezen az online felületen. Így viszont elvész a lényeg.
Én éppen így érzem a múzeumok esetében is. Május 22-én – abban a percben, hogy megnyithattunk – hívtuk az embereket, új kiállítást kínáltunk, és augusztusban már csak 440-nel volt kevesebb látogatók, mint tavaly ugyanebben a hónapban. Szeptember végére pedig sikerült elérnünk az ötvenezres látogatószámot.
Ami a szokásos évi 180–200 ezer látogatóhoz képest csekély.
Rontott a helyzeten, hogy mi bezártunk november 11-én, és a szokásosnál jóval később, májusban nyitottunk ki ismét. Visszatérve a kérdésére: szerintem a virtuális világ bizonyos vájt fülű tartalmak átadására kiválóan alkalmas, de nem helyettesítheti a teljes múzeumi élményt.
Júliustól újabb öt évre kinevezték a Skanzen élére. A pályázatában felsorolt fejlesztések: az Erdély tájegység befejezése, a muzeológusi képzés elindítása a Debreceni Egyetemmel, a pedagógiai programok szélesítése mind a korábbi tervei kiteljesítése. A hatodik ciklus vállaltan a befejezésről szól?
Magam is így fogalmaztam. Ha tetszetősen akarom kifejezni: fel kell tenni a koronát erre a több mint harminc évre. De a befejezés is jó szó: végig kell vinni ezeket a történeteket, és biztosítani kell a fenntarthatóságot. Komoly kudarcként élném meg a nyugdíjba vonulásom után, ha kiderülne, hogy nem sikerült gondoskodnom a fenntarthatóságról. Mert ha veszítenek a lendületből, akkor valamit nem csináltam jól.
Ez a múzeum nem egyszemélyes történet. Nekem volt egy vízióm. Az intézmény sajátos küldetéséhez összeszedtem azokat az össznemzeti szintű feladatokat, amelyek segíthetik ennek megvalósítását, és kidomboríthatják a nemzeti múzeumi jelleget. A múzeumban dolgozók és azt használók oktatásában országos szerepet kaptunk. 2009-ben átvettük a Szellemi Kulturális Örökség kezelését, a kisközösségekkel az egész Kárpát-medencét le tudjuk fedni. 2017-ben létrehoztuk a Magyarországi Tájházak Központi Igazgatóságát, melynek feladata a több mint hatszáz hazai és határon túli tájház, valamint falumúzeum működésének segítése. Tavaly a Debreceni Egyetem kihelyezett felsőfokú képzéseként megalakult az Alkalmazott Muzeológiai Tanulmányok Tanszék.
A Szabadtéri Néprajzi Múzeum elég speciális a múzeumi intézmények között. Az oktatandó „know-how” ugyanaz?
Természetesen. Ma annak, aki múzeumigazgató akar lenni, el kell végeznie a Skanzen 120 órás vezetőképzését. Az elmúlt évek azt igazolták, hogy ez működik, miért ne működne egyetemi szinten is? A tervek szerint mind a hét muzeológiai szakágat oktatjuk majd BA- és MA-szinten. Sikerült megnyernem ehhez a nagy országos múzeumi központokat, így lesz mód kihelyezett tanulmányokra is. Szerteágazó tevékenységünk elismeréseként értékelem, hogy amikor decemberben a kormány döntött a Nemzeti Kulturális Tanács létrehozásáról, akkor abba magától értetődően került bele a Skanzen.
Van lehetőség tényleges munkára egy ilyen stratégiai szervezetben?
Magunk is meglepődtünk, hogy milyen hatékony munkára adnak lehetőséget ezek az időnként hat-nyolc órásra nyúló megbeszélések. De visszatérve a Skanzennel kapcsolatos célkitűzések beteljesítéséhez: három évvel ezelőtt tíz hónapos munkával sikerült létrehoznunk egy nonprofit kft.-t, amelybe kiszerveztük az összes vendéglátóipari és kereskedelmi tevékenységünket. Tekintve, hogy nonprofit cégről van szó, a bevételt visszaforgatjuk a múzeumi tevékenységbe, ezzel is segítve a biztonságos fenntarthatóságát, noha ez egyelőre csak az összköltségvetésünk kis hányadát teszi ki.
Ma már több mint háromszáz épület található a Skanzen mintegy hetvenöt hektáros területén. Van benne további fejlesztési potenciál?
Hogyne! 2025-ben készül el az Erdély tájegység utolsó épülete. Néhány évvel ezelőtt elkezdtük összegyűjteni a diaszpóramagyarság tárgyi emlékeit. Nagyon megérintettek az emigráns magyarok körében végzett kutatások. A pennsylvaniai ház már itthon van, akárcsak az argentin magyarság háza, amely a héten érkezett meg, és szervezzük az ausztrál ház felkutatását is. Felvettem a kapcsolatot az izraeli magyar kibucmúzeummal, lesz egy magyar alapítású kibucépületünk is. Ez az irány jelentheti a további terjeszkedés lehetőségét, amely összecseng a posztgyarmati világ feldolgozását célzó nyugat-európai törekvésekkel.
A huszadik század szocialista időszaka még feldolgozatlan. Mi történt ez idő tájt a falvakban? A kockaház térnyerése, a téeszesítés: ehhez is gyűjtjük a tárgyi emlékeket. A Magyar Nemzeti Levéltárral közösen elindítottunk egy programot. 1988-ban a Hazafias Népfront szétküldte az önkénteseit, hogy a felszabadulás negyvenedik évfordulójára készítsenek fényképeket arról, miként fejlődött a magyar falu. Az ÁFÉSZ-éttermektől a sertéstelepeken át rengeteg helyszínről születtek fotók, amelyek a rendszerváltás óta feldolgozatlanul állnak a levéltárban. Az Antall József Programtól támogatást kaptunk egy kutatásra, hogy megmutassuk, 1988 óta hova jutott a magyar falu. Nem biztos, hogy mindig vidám történet lesz, hiszen sok helyen bezárt az iskola, az egészségház, szétesett a település. Mindenesetre roppant izgalmasnak ígérkezik.
Míg korábban a Skanzen a 19–20. század fordulójának hagyományos paraszti kultúrájáról mesélt, ma már igyekszünk érzékelhető közelségbe hozni ezeket a történeteket. Ha azt mondom az egyetemen a hallgatóimnak, hogy fordítsák le: „ösztövér kútágas hórihorgas gémmel”, nem értik.
A mai felnőttek számára a 19. század paraszti kultúrája egészen idegen. Meg kell mutatni a közelmúltunkat is, vagy viszonyulási pontokat, fogódzókat adni a korábbi történetekhez. A Skanzen-feeling rendkívül fontos. Ön bejön egy házba, és elkezd járni az agya – erről kutatásaink is vannak –, azon töpreng: mit enne, hol aludna, miként bírná ki ebben a sötétben. A korábbi generációknál ez régi emlékeket idézett: ilyen van a nagymamámnál, ott éreztem ezt a szagot. Ma már jóval nagyobb a szakadék, eltűnt ez az érzés. Ezt próbáljuk visszahozni a személyes történetekkel, és azzal, hogy a közelmúltból tekintünk vissza. Az nem szakmai vélemény, hogy „a kockaház az semmi”. Negyven évet meghatározott. Továbbra sem tudunk szabadulni a népi kultúrával kapcsolatos sztereotípiáinktól. A népi jelzőt máig körüllengi valami hamis romantika.
A Skanzen tárlatain jó ideje törekszenek arra, hogy ennek gátat szabjanak.
A hallgatóimnak szoktam mondani:
a butaság és konvenciókhoz való ragaszkodás folyamatosan újratermelődik.
Mi kezdettől fogva arra törekszünk, hogy árnyaltan mutassuk be a hagyományos kultúrát. A múzeum vitaindító hely, véleményformálásra sarkallja vagy néha provokálja a látogatót.
A Búcsú a parasztságtól kiállításhoz kapcsolódóan komoly gyűjteményem van felháborodott levelekből. Mert a kiállítás végén egy keresztgerendán átvetett kötél lóg, és alatta az adatok, hogy mennyien ölték meg magukat a kilátástalanság miatt. „Milyen dolog, hogy ilyesmivel riogatjuk a gyerekeket?” – írják, és akkor én mindig megmagyarázom.
Többször feljelentettek már amiatt is, hogy nem vigyázunk az állatainkra, mert a mangalicáink fülig sárosak… Már előre készülök az Erdély tájegységgel kapcsolatos támadásokra.
Mi adhat okot a felháborodásra?
2006-ban összehívtam a legfontosabb, néprajzzal foglalkozó intézmények vezetőit a határon túlról is. Ez a tudós társaság határozatban mondta ki, hogy az Erdély tájegységben nem szerepelhet szász, román, cigány, csak magyar. Ehhez képest a köröstárkányi házban bemutatjuk, hogy 1919-ben hogyan vertek szét a románok több mint száz magyart. Mellette pedig ott lesz egy kiállítás, ami arról szól, hogy a szomszéd falu pópája magyarokat mentett.
A bűnökért nem a népeket, hanem az egyéneket terheli felelősség.
Fotók forrása: Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum. Nyitókép: Kultúra.hu/Cseri Miklós
