Élete legnagyobb és legfontosabb tárlatának nevezte Visszapillantás címmel nyílt életmű-kiállítását Eifert János a hódmezővásárhelyi Alföldi Galériában. A nemzetközileg is ismert fotóművész számára fontos volt, hogy az öt évtized alatt született műveiből készült válogatást szülővárosában, Hódmezővásárhelyen mutassák be.
Képírónak nevezte magát egy interjúban. Ez a fotóművész szinonimája, vagy valami mást jelent önnek?
Lényegében szinonima. A fényképész, fotográfus, fotóművész elnevezésére – ahogy én számoltam – a magyar nyelv 27 kifejezést ismer. A fotográfia jelentése a fényírás, mely a görögből alakult ki, ez adta az ötletet a képíró kifejezéshez. Ehhez kapcsolódik, hogy a művészetek az egymás közötti falakat az utóbbi néhány évtizedben lebontották. Sok fotóművész kollégám a képekre fest, ragaszt, kollázst és montázst készít. A vizuális művészetekben manapság már csak a technika jelenti a különbséget. Úgy érzem, a filmek esztétikájából tanultam a legtöbbet. Az a vizuális nyelv, amit a fotográfiámban használok, például Sára Sándor szellemi értékéhez közelít.
Fénnyel ír és fénnyel fest?
Igen, ezért is használom szívesen a képíró kifejezést. De nem a megnevezés, a címke a lényeg, hanem a tevékenység tartalma. Amikor a művész a mondanivalóját a legegyszerűbb, legerőteljesebb eszközökkel akarja elmondani. Már nem elég, hogy a fénykép a régi fotólexikonban megfogalmazottak szerint legyen tökéletes. Egy éles, színhelyes, kiegyensúlyozott kompozíciójú kép ettől még unalmas is lehet: ha nem élményszerű a befogadó számára, akkor továbbsiklik a szem. Megfigyeltem, hogy van olyan, aki nem a rendező által kitalált a sorrendben járja végig a kiállított képeket. Egy megragadja a figyelmét, és az szinte mágnesként vonzza. Zsűrizési tapasztalataim alapján szoktam mondani, hogy
ha egy kép négy másodperc alatt nem képes megragadni a néző figyelmét, akkor az kihullik az emlékezetből.
De ha mégis sikerül mágnesként rátapadni, akkor egy párbeszéd alakul ki a fotó és a befogadó között. Még az is előfordulhat, hogy a néző fölfedezi, hogy a képeken több értelmezési réteg létezik. Ha ezt eléri az ember, akkor az már nagyszerű dolog.
Ezért mondják akkor azt önre, hogy szeret kísérletezni, és nem megmaradni egy sikeresnek ítélt technikánál?
Nem szenvedélybetegség az állandó kísérletezésem, hanem abból indulok ki, hogy egy bizonyos képnyelv hat a befogadóra. Még az újszerű, divatos forma is kopottá és unalmassá válhat egy idő után. Ezért minden művészetben fontos a megújulás. Kitalálni, hogy mi kelti föl a figyelmet, és mi köti le a nézőt, különben a mondanivalót, az érzéseket nincs alkalma átélni. A mai napig készítek ikonfotókat. A fotóművészetnek ez az egyik legmeghatározóbb, legfényképszerűbb műfaja. De állítom, hogy a mai világban – ahol szinte élőben kapja mindenki a mobiltelefonon keresztül az információkat, és a másnapi újság a fotóval már utánlövésnek számít – bármennyire is jó riportfotó született, ilyen körülmények között nehéz a befogadói figyelmet megragadni. Más eszközökkel kell dolgozni, hogy a néző rájöjjön, akár több rétegben is el lehet rejtve a lényeg. Nem kell mindig a fotóiskola vizsgadolgozatának szintjén választ adni. Szóval számtalan lehetőség van, és amivel csak tudok, élek. Hol megbotránkoztatom ezzel a nézőket, hol pedig azt mondják, hogy ez az Eifert kitalált megint valami marhaságot, de ettől izgalmasabb lett a kép.
„Nem a drága gép teszi naggyá a fotóst, hanem az, hogy tudja, mikor kell exponálni” – ezt egy 2006-os kiállítás megnyitóján említették. Honnan tudja, hogy mikor kell megnyomni azt a gombot? Érzi?
Az ember bármennyire gyakorol, tanul vagy tapasztal, tudja, hogy a döntő pillanatot kell megragadni. Nagyon találó megfogalmazás, hogy a fotóművészet a pillanat művészete.
De ez csak annyiban igaz, hogy a kép rögzítése a pillanat töredéke alatt történik. Azonban míg az ember eljut oda, hogy megnyomja az exponáló gombot, lehet, hogy napok, hónapok, évek és évtizedek tapasztalata, emberi érettsége, és talán rosszul hangzik, de attól még így van: a társadalmi közeg is, amiben él –
ezek mind befolyásolják azt a pillanatot, amit exponálásra választunk.
De szoktam úgy is helyesbíteni, hogy a fotóművészet nem csak a pillanat művészete, hanem a gondolkodás művészete.
A hódmezővásárhelyi kiállításra az öt évtizedes pályafutásából válogatta a műveket. Melyeket ajánlana a Kultúra.hu olvasóinak figyelmébe?
Talán furcsának tűnik, de az elmúlt évtizedben készült képeimet. Egy nagyon érdekes és izgalmas világot és eszközhasználatot sikerült érvényesíteni. Majdnem igaz ebben az esetben az ars poeticám szerinti gondolat, hogy a képíró (fotográfus) segít nézni, látni, láttatni, miközben a képzelet és valóság peremén egyensúlyoz. Ez azt jelenti, hogy nem riportképeket készítek, hanem valami olyat, ami talán hosszabb időre segít megmutatni azt, hogy milyen fantasztikus a világ, feltárva a háttérben az érzelmi és gondolati kapcsolatokat is. Az utóbbi néhány évben pont ezekkel az új képekkel voltam sikeres a nemzetközi szalonokon, pályázatokon.
A mobiltelefonos fotókészítés mennyire befolyásolja a fotóművészetet? Bárki, bárhol, pillanatok alatt készíthet felvételeket, melyeket azonnal láthat akár több ezer ember.
A Kodak statisztikái szerint milliárdnyi felvétel készül nap mint nap, szerte a világban. A telefon, a digitális fényképezőgép mind olyan eszköz, amivel jó minőségben akár zseniális képek készülhetnek. Ezek szinte azonnal megjelennek például a Facebookon is, ahol mindenki láthatja, véleményezheti. Ez nem azt jelenti, hogy vége a fotográfiának, és már elértéktelenedett a minőség ebben az óriási tömegtermelésben. Éppen fordítva történik. A fényképezést már olyan művészetnek tekinthetjük (népművészetnek akár), amit már azok is magas szinten művelnek, akinek esze ágában sincs pályázni, vagy magukat fotóművésznek mondani. Ők egyszerűen a saját örömükre, a család, a barátok, a személyes élmények hatására fényképeznek, és ez nem jelenti, hogy rossz képek születnek, sőt. Az a lényeg, hogy akik közülük tudást és tehetséget mutatnak, azok már jó befogadói lesznek az igazán értékes képeknek. Nem lesznek versenytársak, nem darálják le az alkotóművészeket, hanem őket láthatjuk a kiállításokon.
Manapság a környezetünk képekkel túlterhelt, de ezek már sokkal minőségibbek, mint korábban.
Ma már egy autót nem lehet olyan olcsó megoldással eladni, hogy mellé állítunk egy meztelen nőt. Már itt is a legigényesebb, legművészibb és legötletesebb megoldások tudnak csak eredményesek lenni. Amit akár egy reklámfilmben látunk, az mind esztétikai minőségű, amely visszahat a napi rendszerességgel képeket készítő fotós szemléletére. Ma már egy egyszerű családi kép is sok esetben olyan, hogy elhűlök: milyen fantasztikus, hogy ilyen tehetséges emberek vannak!
